Szarka László: „Soknyelvű ország – egynyelvű álom és emlék(mű)”.

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Szarka László felvidéki születésű ismert történészünk, kisebbségkutatónk és friss publicisztikájában a napokban elkészült budapesti Nemzeti Összetartozás Emlékhelye kapcsán elmélkedik arról: „Volt rá száz évünk, hogy végiggondoljuk és megéljük, mi miért történt, hogyan jutott el Drasche Lázár Alfréd és Bernád Ágoston a trianoni kastély aláírási ceremóniájára. Ezzel együtt sok más, hozzánk közelebb álló kérdésre kell még választ találnunk ahhoz, hogy ne csak a térképen, államközi szerződésekben, gázvezetékekben, hanem saját történetünkben és a nemzeti emlékezetben is végre helyére kerüljön Trianon.”

„Különös fintora a centenáriumi Trianon-emlékműnek – átellenben az egész helynévmagyarosítást rosszalló Tisza István szobrával –, hogy azzal a 20. század eleji egynyelvű helynévanyaggal állít emléket a történeti magyar államnak, amely az ország felbomlásához jelentősen hozzájáruló nemzetiségi feszültségek egyik előidézője volt.”

Erre a következtetésre jutott Szarka László történész abban a pozsonyi Új Szóban megjelent friss publicisztikájában, melyben teljesen elhibázottnak tartja a június 4-re elkészült, de a koronavírus járvány miatt még fel nem avatott budapesti Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének egyik, talán leginkább üzenetértékűnek szánt látványelemét és kritikáját meggyőző szakmai érvekkel támasztotta alá.

A nagy tekintélyű historikus, egyetemi tanár, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének egykori igazgatója, a komáromi Selye János Egyetem volt dékánja, aki évtizedek óta a szlovákiai magyar kisebbség múltjával, a XX. századi csehszlovák–magyar kapcsolatokkal, a Kárpát-medence kisebbségeinek helyzetével foglalkozik – nem az amúgy sokat vitatott, szokatlan módon szinte teljes egészében a föld alatt elhelyezkedő emlékmű ikonográfiája ellen emelt kifogást, mint tették ezt sokan az elmúlt egy esztendő során.

Szarka László nem esztétikai szempontok alapján bírálja a Zimay Balázs építész és Mohácsi Sándor tájépítész által tervezett gigantikus emlékmű-komplexumot, amit ilyen megközelítésből nem is biztos, hogy érdemes és indokolt lenne kritizálni. Elvégre, a jelek szerint – már amennyire abból a fotósorozatból, amit Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program vezetője posztolt róla a Flickr képmegosztó oldalra, – eléggé egyértelműen kiderül, hogy az valójában egy, a XXI. századhoz méltó kortárs képzőművészeti alkotás, amit átadása után minden bizonnyal hamar meg is fognak kedvelni az arrajárók. Ez ügyben érdemes hivatkozni az Index éles szemű és hozzáértő újságírójára, Zsuppán Andrásra, aki, ha úgy látja helyénvalónak, hogy indokolt fellépni a közterületeken elharapódzó ízlésficamok ellen, akkor tud igen csípős nyelvű is lenni.  Viszont most az elkészült műtárgy láttán, nem fukarkodott élni az elismerő szavakkal:

„Ha a világban megint lesznek turisták, az Országház előtti emlékhelyet imádni fogják, mert ennyire Instagram-kompatibilis dolog már rég készült Magyarországon. Már a perspektíva is nagyon szokatlan, mivel az Országház térre néző homlokzata egy olyan pontról vált láthatóvá, ami eddig fizikailag nem létezett: a mélyből felnézve az Alkotmány utca közepéről, ahonnan a főbejárati szárnyat a rámpa oldalfalai fogják vizuálisan keretbe. Az épület innen távolibbnak látszik, mint a valóságban, mivel a szemet vezető, látszólag összetartó vonalak miatt ál-perspektíva keletkezik.”

Tavaly áprilisban, amikor Gerő András történész véleményét ismertettük  e rovatban a tervezett budapesti Trianon-emlékhelyről, cikkünk címének az ő eszmefuttatása kulcsmondatát választottuk: „A szándék és a cél is helyes, de a megvalósítás félrevisz.” Ő ugyanis nem az emlékhely létrehozása ellen foglalt állást, hisz azzal egyetértett és támogatta is, hanem annak jobbítását akarta.

Amikor ugyanis hosszú titkolózás után végre ismertté vált, hogy valójában nem emlékműállítás lesz, hanem emlékműsüllyesztés, és ennek fő elemét egy négy méter széles, pontosan száz méter hosszú, a Kossuth tér felőli részén talajszintről induló, a Honvéd utcánál pedig négy méter mélyen végződő rámpa fogja képezni, melynek két gránitburkolatú hosszanti oldalfalán a történelmi Magyarország 12 537 településének neve lesz bevésve – Gerő ezt a látványelemet rosszallta és ehelyett javasolt gyökeresen más megoldást.

Mostani megszólalásában Szarka László is hibás ötletnek tartja azt, hogy az emlékhely oldalfalaira felvésték a Magyar Királyság utolsó, 1913-ban kiadott helységnévtárában szereplő összes település nevét az akkori helyesírás és névváltozat szerint. Egyúttal rámutat arra is, hogy ez a megoldás, amelynek révén, a mai országhatárokon inneni és túli városok és falvak nevei véletlenszerű sorrendben kerülnek a falakra, s mely úgymond a nemzeti összetartozás gondolatát hívatott jelképezni, valójában nem szolgálja a kitűzött célt, hanem egész mást. Inkább indulatokat kelt majd az országhatárokon innen és túl, teljesen fölöslegesen újabb feszültségeket generál a Kárpát-medencében, s ennek meg is lesz a böjtje, hisz 110-120 éves sebeket szakít fel meggondolatlanul.

Bár a „fait accompli” láttán a cikke végén maga is megpróbálkozik egyfajta helyzetmentő javaslattal élni, Szarka László valójában érzi, hogy indítványa nem több egyfajta pótcselekvésnél, tűzoltási kísérletnél. Ezeken a szavain átsejlik a jogos aggódás: ennek az át nem gondolt gránit-emlékezetfalnak a kárvallottai azok lesznek ahonnan ő is vétetett, azaz a felvidéki magyarok. Velük együtt pedig az erdélyiek a vajdaságiak és a többiek is, akiknek immár száz éve sorsa a kisebbségi lét. És mindez egy olyan tetszetősnek tűnő, de teljesen elhibázott emlékmű-állítási koncepció miatt, melynek megvalósulása láttán Gróf Tisza István, az emblematikus miniszterelnök, ha egy csoda folytán feltámadna, biztosan elsőként tiltakozna haragosan.

Lássuk ezek után Szarka László szókérését.

Volt rá száz évünk, hogy végiggondoljuk és megéljük, mi miért történt, hogyan jutott el Drasche Lázár Alfréd és Benárd Ágoston a trianoni kastély aláírási ceremóniájára – indítja négy fejezetből álló történelmi esszéjét a trencséni tájakról elszármazott Szarka László, majd így folytatja felvezetőjét: Ezzel együtt sok más, hozzánk közebb álló kérdésre kell még választ találnunk ahhoz, hogy ne csak a térképen, államközi szerződésekben, gázvezetékekben, hanem saját történetünkben és a nemzeti emlékezetben is végre helyére kerüljön Trianon.”

Amit ehhez hozzátesz, az saját tapasztalatból fakad. Annak az impozáns publikációs listának az ismeretében, amivel a történész rendelkezik, biztosan állítható: olyasvalaki apellál ezúttal aggodalommal telve a józan észre, aki hiteles szókérő, aki a most általa megfogalmazottak érdekében  már letett, nem is keveset az asztalra: „Ehhez nekünk, a „határon túl” születetteknek a magyar–magyar párbeszéd folyamatos megújítása mellett, biztosan érdemes lenne a 21 milliós történeti országból kivált 10,8 millió nem magyar – 2,9 millió román, 1,8-1,8 millió horvát és szlovák, más félmillió német, 1,1, millió szerb és félmillió rutén – utódaival is értelmes, közös válaszokat keresni múltbeli vitáinkra.”

Okfejtésének első, Harmincmillió magyar címet viselő fejezetében a majdani, pontosan épp ennyi magyar által lakott birodalom délibábos ötletében hívőkről szól, majd szembesít bennünket a mai realitással: egy hajdanvolt soknyelvű ország mára csaknem egynyelvűvé vált, a kollektív memóriája pedig ma bántóan szelektív. Ezért is joggal korholható az emlékezetpolitikája, hiszen abban alig vagy egyáltalán nincs is helye a monarchiabeli Magyar Királyság lakosságának több mint felét kitevő nemzetiségeknek.

„Tény, hogy a felerészben nem magyar lakosságú történeti magyar állam utolsó ötven éve az Osztrák–Magyar Monarchiában a 20 vagy a Rákosi Jenő féle 30 milliós magyar nemzeti álomnak a jegyében telt. A kiegyezés korának magyar állameszméje a francia, angol minta követésére épült. Sokan hittek abban, hogy az egész országot oktatással, közigazgatással, telepítéssel, a nem magyarok tömeges kivándorlásának engedélyezésével nemcsak politikailag, hanem grammatikailag is magyarrá kívánta tenni. Kazinczy, Kölcsey, Kossuth, Jókai, Deák a reformkorban még a magyar szabadság vonzerejétől várta a magyarosodást. 1867 után Grünwald, Apponyi a közép- és népiskolától, Beksics Gusztáv pedig a városok és a gyáripar magyarosító erejétől remélte ennek a magyar álomnak egy-két nemzedéken belüli valóra válását.

A mára majdnem egynyelvűvé lett Magyarország – ahol 2011-ben a 13 elismert nemzetiséghez tartozó közel 600 ezer személynek mindössze egynegyede, 148 ezer fő vallotta magát nem magyar anyanyelvűnek – emlékezetpolitikája láthatóan nem tud mit kezdeni a soknyelvű történelmével. Mintha egye többen feledni próbálnák az államalapító szent király Intelmének egynyelvű országról kimondott szentenciáját.”

A Trianoni lejtő címet viselő következő tételben szerzőnk alaposan szemügyre veszi az elkészült műtárgyat, melyet a nagyközönség a hírek szerint augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén vehet majd birtokba. Előbb egy általános leírást kapunk a teljes emlékmű-együttesről, majd megtudjuk, hogy miért bizonyul elfogadhatatlannak, sőt egyenesen baklövésnek a településlajtromos megoldás. Persze ez az „aknatelepítés” elkerülhető lett volna, ha az emlékmű kivitelezését megelőzte volna egy előzetes szakmai és lakossági véleményezés, tervpályázat, a beérkezett pályamunkák zsűrizése, stb. stb., egyszóval mindaz, ami ilyenkor kötelezően meg szokott történni jobb helyeken egy emlékhely kialakítás előtt.

„Impozáns gránitfolyosó – herderi ihletésű értelmezők szerint a „sírba szállt nemzet” emlékét megidéző történeti emlékmű – készült a Nemzet Főterének aszimmetrikus tengelyében, a budapesti Alkotmány utcában. Trianon századik évfordulóját száz méter hosszú, négy méter széles, a föld felszíne alá süllyedő rámpa lejt – a mai országot és hét szomszédját szimbolizálni hivatott – nyolc részre hasított gránittömb és az ott lobogó örökláng irányába. A fedetlen folyosó oldalfalain a történeti ország 1913-as helységnévtárban található 12 537 településének neve, nagyságrendjüket is érzékeltetve, háromféle méretű szürke gránitlapokon. Mind egyetlen, magyar nyelvű, 1913-as változatukban. Az öt évvel később széthulló ország utolsó, sok ellentmondást magába sűrítő helynévtára.

A korabeli magyarországi helységnevek egységesítéséről, „törzskönyvezéséről” rendelkező törvényt az a Bánffy Dezső kezdeményezte, aki a magyar miniszterelnökök sorában egyedüliként vallotta magát büszkén sovinisztának. „Nem elég érzésben és szavakban szolgálni a magyar állam-eszmét – írta Bánffy 1902-ben –, erős akarattal, kitartó törekvéssel akarni kell megalkotni áthatottan a legszélsőbb soviniszta „nemzeti gondolattól”, az egységes magyar nemzeti államot, melynek arra, hogy egységes és nemzeti legyen nyelvben és érzésben. Szüksége van még a külsőségekre is, mely külsőségeket azonban kicsinyelni nem szabad; szüksége van arra, hogy ne csak fiai, de hegyei és völgyei is magyar neveket viseljenek.”

Ezzel elérkezünk ahhoz a mozzanathoz, amit már korábban előrevetítettünk: a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye abban a formában, ahogyan kialakításra került a XIX. századvég és a XX. századelő begyógyultnak remélt sebeit szakítja fel. Ugyanis az alkotóknak tudniuk kellett volna: az ihletforrásuk, a bizonyos monarchiabeli helységnévtár már megjelenése előtt botránykőnek minősült, annak kierőszakolása általános felzúdulást keltett és nem volt véletlen, hogy azt arculcsapásként élték meg a magyarországi nemzeti kisebbségek. Ahogyan az se volt a véletlen műve, hogy az akkor felelősen gondolkodó és az ország jövőjét féltő magyar politikusok veszélyforrást láttak benne, sőt mi több, aki tudott, tett is ellene.

„Az 1913-ban megjelent a Magyar Szent Korona Országainak az utolsó hivatalos helységnévtára tele volt radikális változtatásokkal, a községek alapítását, történetét gyakran teljesen figyelmen kívül hagyó torzítással. Pedig komoly testületek, tudós urak és politikusok mérlegeltek hónapokig az egyes megyékből beérkezett javaslatokon. Jellemző, hogy a 63 megye magyar- és horvát-szlavónországi megye településeire vonatkozóan sok száz javítással kezdődött a helynévtár. A Tisza István miniszterelnök által – Árva, Liptó, Hunyad és Fogaras megyék helyneveinek „egységesítése” előtt – leállított „törzskönyvezés” egyszerre egységesítette, egynyelvűsítette a települések nevét.”

A magyarosítás zsákutcájának bizonyult ez az esztelen túlbuzgóság, amivel olyan települések évszázadok óta használatos román, szlovák, szerb, horvát, ukrán, ruszin neveit keresztelték át magyar fantázianevekre, melyek jobbára csak íróasztali mélymagyar hivatalnokok gazdag képzelőerejéről tanúskodtak és fittyet hánytak hagyományra, nemzeti érzékenységre, helyi sajátosságárokra. Ez a rövidlátás indokolja, hogy Szarka László kifakadásnak e fejezete is A magyarosítás zsákutcája címet viseli. Mint látni fogjuk az elkövetkezendőkben, ez ellen az oktalan névmagyarosítás ellen állást is foglaltak a korszak kiművelt magyar emberfői:

„Közel ötezer falu, város neve változott meg, helyesírásában, jelzős szerkezetében, vagy nyelvében, lényegében. Engel Pál kétezerötszáz körülire becsülte a semmivel sem indokolható, magyar előzmények és helyben lakó magyarok hiányában magyarosított helynevek számát. Miközben minden művelt nemzet törekszik arra, hogy – a legértékesebb történeti forrásanyagok egyikét– megőrizze és megvédje országa helynévanyagát. A Magyar Történelmi Társulat többször is óvatosan tiltakozott a túlzások ellen. Tagányi Károly, Nyitra megye kutatója, jövőbe látóként próbálta fékezni a magyarosító lendületet. „Hagyják abba a külsőségeket: magyar föliratok követelését, idegen helynevek agyonmagyarosítását; hiszen azokból a magyar helynevekből, amit ma akarnak adni nekik, 100 év múlva megint tót lesz, vagy lefordítják tótra, vagy eltótosítják.” Tisza István, a tragikus sorsú miniszterelnök pedig – látva a közelgő világháború előtti belső nemzetiségi feszültségeket – az országgyűlésben 1913. november 26-i beszédében jelezte, szeretné meg nem történtnek tudni az egész törzskönyvezést.”

Mielőtt folytatnánk a történész okfejtését, hadd tegyünk egy bennünket közelebbről is érintő kitérőt. A földrajztudós Bartos Elekes Zsombornak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem docensének értő publikációiból jól tudjuk, hogy ez az erőszakolt névmagyarosítás mennyire fölösleges és konfliktusgerjesztő volt, s hogy milyen nevetséges anomáliákat is teremtett a mi tájainkon, melyek aztán bumeránghatással jártak Trianon után.

Aki például az ide kattintva elérhető A hatalom névrajza – a névrajz hatalma című kitűnő tanulmányát elolvassa, könnyen meggyőződhet arról, hogy mennyire igaz Erdélyre is, amit Szarka László, szűkebb pátriája, Felvidék kapcsán most szóvá tett. A Bartos Elekes Zsombor által felhozott példák is azt bizonyítják, hogy a mesterséges névadás milyen Érisz-almákat teremtett mifelénk. Talán elég arra utalnunk, hogy tőle értesülhettünk arról, miként döntötték el „bölcs” pesti hivatalnokok, hogy az udvarhelyszéki Oláh-Andrásfalvából Székelyandrásfalva legyen, annak ellenére, hogy helyi szinten mindenki ez ellen tiltakozott, nem utolsósorban azért is, hisz a településen mindössze egyetlen magyar család élt akkoriban.

„Magyarországon az 1880-as évektől kezdve kezdték radikálisan átírni, egységesíteni, s közben mesterkélten lefordítani, vagy ahol azt jónak látták, magyarosítani a szláv, román, rutén, szerb, szász, sváb helynévanyagot. Így kapott már a 19. század végén több tucat Pozsony, Nyitra, Zólyom megyei szlovák és német falu magyar nevet. A törzskönyvezés beindulásával pedig négy megye kivételével a nemzetiségi települések nevét mind megvizsgálták. 1906-ban például Trencsén megye szinte kizárólag szlovák lakosságú községeinek többsége minden történeti alap, előzmény nélkül vált magyar nyelvűvé. Alsóvadas, Berekfalu, Dombelve, Dunajó, Fenyvesszoros, Gerebes, Hámos, Határújfalu, Buzás, Csermely, Igazpüspöki, Mézgás, Ölved, s további közel száz, hasonlóan székelyes csengésű, többnyire helyi magyar hivatalnokok által kitalált helynév borzolta a Vág völgye szlovák polgárainak és a turócszentmártoni szlovák elit kedélyét.

Hasonló volt a helyzet a többi szlovák, rutén, román, szász, sváb, szerb többségű megyében, régióban. A kérdéssel foglalkozó magyar névtanosok, Erdélyben, a Bánságban és Délvidéken is százszámra sorolják a százéve történt településnévmagyarosítás bizonyítékait. Visszatérve tájainkra, a Pozsony–Brünn vasútvonalon található, 400 éven át Kutti nevet viselő szlovák községből 1898-ban Jókút, Bohuniczból – a ma atomerőművéről ismert Jaslovské Bohunicéből – Apátszentmihály, Dubnicból Máriatölgyes, Szvidníkből Felsővízköz lett. És maradt máig a magyar Akadémiai Nagylexikonban, a magyar Wikipédiában, a magyar kiadású térképeken.”

Igen, sajnos úgy igaz, ahogyan fentebb olvashattuk, amit most gránitba véstek az Ország Háza szomszédságában, azt a bűnt már elkövették mások is korábban, akik úgymond a tudomány embereinek tekintik magukat. Ők méltó utódai azoknak, akiknek nem volt már eléggé magyar a jó öreg Pallas nagy lexikona, akik szerint revízióra szorult Fényes Elek és  Kőváry László munkássága és eldöntötték: Horea nem Álbákon született, hanem Fehérvölgyön, Szekátura ezután Aranyosvágás névre hallgat, a híres-nevezetes jégbarlangunk pedig nem Szkerisórán van, hanem Aranyosfőn.

Teljes joggal állapítja meg szókérésének Terhes örökség című zárófejezetében – melyből egy kulcsmondatot már ismerhetnek az olvasóink, hisz azzal kezdtük a cikkünket – Szarka László, hogy az 1898 és 1912 között működő, erőszakos helységnév-magyarosítást végrehajtó kormányzati intézmény, az ún. „törzskönyvbizottság” működésével érdemben hozzájárult az akkori magyar állam későbbi széteséséhez és mindahhoz, amit Trianon után a kisebbségi helyzetbe került felmenőinknek el kellett szenvednie.

Ha már az utódok nem figyeltek Tisza István intelmeire, a látnok Tagányi Károlyra, legalább a kész helyzetteremtés után próbálkozzanak a kármentéssel. A modern digitális világ kínál erre megoldásokat. Már csak azért is kellene tenni valamit, hogy a szkerisórai jégbarlangot ne keresse egyetlen, Erdélyre kíváncsi magyar turista a mifelénk senki által se hallott Aranyosfőn.

„A soknyelvű Magyarország nem magyar nyelvterületeihez kötődő helységnévanyagát az összeomlás előtti tömeges, az érintettek tiltakozását figyelmen kívül hagyó elmagyarosítása nehéz örökség. Ráadásul minden gyakorlati haszon, észszerű magyarázat nélkül rendületlenül él tovább. Az európai rangú magyar helynévtan kiváló művelői dokumentálták, elemezték a helységnév-törzskönyvezés korabeli hasznát, előnyeit és hátrányait. Utóbbiak közt főként azt a kisebbségi magyarok által sokszor megszenvedett nemzetállami nyelvi imperializmust, amellyel oroszok, ukránok, románok, szerbek, szlovákok újra keresztelték a birtokukba jutott magyar falvakat.

Mi pedig elfogadtuk az 1913-as egynyelvű örökséget, ahelyett, hogy visszatértünk volna az ezeréves többnyelvűségre épülő történeti névalakokhoz: Bohunic, Dubnic, Klobusic, Kutti, Szvidnik. A százféleképpen magyarított Lehotákat ma is Lehotának hívhatnánk, a mondvacsinált Mogyoródokat Lieszkónak. A mesterséges nevek százai azonban bekerültek az Akadémiai Nagylexikonba, emiatt tévelyegnek úttalan utakon a magyar GPS-t követő turisták. S most ezt vésték kőbe a trianoni emlékműre.

Különös fintora a centenáriumi Trianon-emlékműnek – átellenben az egész helynévmagyarosítást rosszalló Tisza István szobrával –, hogy azzal a 20. század eleji egynyelvű helynévanyaggal állít emléket a történeti magyar államnak, amely az ország felbomlásához jelentősen hozzájáruló nemzetiségi feszültségek egyik előidézője volt. Csak remélni lehet, hogy mihamarabb felépül egy tisztességes látogatóközpont, ahol a véletlen sorrendben elhelyezett emlékkövek közt bolyongók és az élő közösségek – két- vagy többnyelvű nevére, valódi történetére – mai valóságára kíváncsi érdeklődők segítséget, reális képet kaphatnak. Digitális térképek, adatbázisok teszik hozzáférhetővé számukra mindazt, ami nem fért rá a kétszer százméteres trianoni falra.”