Megszólalt a héten a Felvidék.mában Csonka Ákos, a portál egyik szerkesztője, aki nem mellesleg zselízi önkormányzati képviselő is és  a felvidéki magyar párt tisztújító közgyűlése előtt alig három nappal megjelent publicisztikájában arról elmélkedett hogy miközben „javában zajlik az MKP-ban az elnöki casting, ahol a jelöltek nem győznek egymásra licitálni, hogy ki akar jobban egységes magyar politikát alkotni, hiszen mi sem magától értetődőbb manapság”, akkor vajon miért hullhatott az elmúlt tíz esztendő folyamán atomjaira a felvidéki magyar politika és társadalom?

Úgy látja, „hogy a mostani könyöklés csak annak a darabnak az újabb felvonása, ami a parlamenti választást megelőző listaállításokat jellemezte”. Kiutat szerinte ebből a reménytelennek tűnő helyzetből „csak egy drasztikus tabula rasához hasonlatos szerepújraosztással lehet feloldani, melynek során a nép osztja ki a szcenáriót és a helyeket.”

„Nagyon nem fűlik hozzá a fogam: de kénytelen vagyok leírni, hogy mi szóltunk előre. Szinte tizedesvesszőre pontosan megjósoltam az MKÖ (Magyar Közösségi Összefogás magyar választási párt– n. n.) eredményét, amit több nyilvános és belső elemzésben vezettem le. Ezek megtekinthetőek: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT, de ajánlom Gubík és Vésey kolléga írásait is. Ezekre pedig általában rendre olyan ellenérvek érkeztek, hogy ha eléggé hiszünk benne, akkor elérhető az 5%. Én mélyen vallásos ember vagyok, de a hitbe vetni egy politikai, demográfiai kérdést csak olyan valaki tud, aki eddig legfeljebb a búcsúban találkozhatott a politika intézményével.

Elsősorban az ő felelősségük az, hogy nem lett magyar képviselet a szlovák parlamentben, mivel volt egy biztos, győztes alternatíva. Nem a bejutásra, hanem az egész választás megnyerésére. A jövendőbeli miniszterelnök ugyanis olyan ajánlattal hívott magához, ami mindezt garantálta volna, s amit nagy mellénnyel utasítottunk vissza, gúnyolódva, hogy jó nagy bajban lehet, ha a mi hátunkon akar felkapaszkodni.

Nos, nem kapaszkodott, hanem lazán megnyerte a választásokat, mi pedig ott maradtunk ismét ugyanazzal az eredménnyel, amit immáron negyedszerre hozunk.

Azt mondják, az okos ember más kárán tanul, a buta pedig a sajátján. Arra viszont nem tudom, mit mondanak, aki negyedszer puskázza el ugyanazt, és minden alkalommal képes rácsodálkozni az eredménytelenségre. Erre egyesek azt fogják mondani, hogy nem ugyanaz volt, hiszen ez most egy összefogás eredménye. Akkor talán még rosszabb az egész.”

Hosszasabban idéztünk fentebb Csonka Ákosnak, a felerészben magyaroklakta Garam-parti városban, Zselízen élő, ízig-vérig közösségi emberként ismert publicistának abból a gyorselemzéséből, melyet a magyar szempontból teljes kudarccal zárult február 29-i szlovákiai parlamenti választást követő napon tett közzé lapjában a Felvidék.mában. Az akkori, indulatoktól sem mentes villámértékelésében nem véletlenül marasztalta el nagyon kemény szavakkal saját pártjának, az MKP-nak a rövidlátó és teljes politikai amatőrségről bizonyságot tevő vezetőit, akik kevélyen elutasították a választásokat toronymagasan megnyerő Igor Matovič korábbi ajánlatát a megmérettetésen való közös fellépés érdekében. (Csonka amúgy az MKP zselízi szervezetének az elnöke, és az általa hivatkozott korábbi szókéréseiben sajnos valóban precíz jósnak bizonyult a fiaskó előrevetítésében.)

Matovič ugyanis már jóval a választások előtt, múlt év őszén javasolta a felvidéki magyar pártnak, hogy az MKP kössön választási koalíciót az ő jobboldali mozgalmával és egyúttal ígéretet tett arra is, hogy cserébe hajlandó 20-30 helyet átengedni a kisebbségek – magyar, roma és ruszin – képviselőinek a listájukon. Csonka Ákos, aki tavaly szeptemberben az Egyedül nem megy – Matovič segítő kezet nyújtana című cikkében számolt be erről a felajánlásról, teljes joggal volt haragos a katasztrofális bukás utáni március elsején. Elvégre Matovič kinyújtott kezét visszautasítva az öntelt fölényeskedésével az MKP páratlan lehetőséget szalasztott el. Érdemes felidézni Csonka e megszólalásából a mai szlovák kormányfő szavait. Közben ne feledjük, ezeket kijelentéseket a majdani győztes még félévvel a választásokat megelőzően tette:

„Az MKP mindig a „jó oldalon állt”. Sohasem lettek árulók, nem segítettek Robert Ficónak vagy az SNS-nek (Szlovák Nemzeti Párt –n. n), viszont segítettek a mečiarizmus, azaz annak a rendszernek a megbuktatásában, amely Szlovákiát Európa fekete lyukává tette. Amikor Mečiar blokkolta Szlovákia csatlakozási tárgyalásait az Európai Unióba és a NATO-ba, Dél-Szlovákia polgárai nagyon sokat segítettek az országnak, átlagon felüli arányban vettek részt a választáson, és erőteljesen a demokratikus ellenzék oldalára álltak Vladimír Mečiarral szemben, a segítségük nélkül nem tudtuk volna Mečiart legyőzni”, majd hozzáfűzte „remélhetőleg segíteni fognak a smeres maffia eltakarításában is.”

Azt se tehetjük meg, hogy az előbbiek okán ne elevenítsük fel Csonka Ákos március elsejei kritikus szókérésének summázatát: „Magas szintű politikai szimatra vall, hogy egy győztes projektet, amivel gyakorlatilag a 2. számú tényezővé válhatott volna Szlovákiában a magyar közösség, ilyen amatőr módon tudtunk elszalasztani, hogy inkább belehajszoljuk a morálját tekintve amúgy is mélyponton lévő közösségünket egy újabb borítékolható vereségbe. Még csak azt sem mondhatja senki, hogy akkor ezt még nem lehetett sejteni, mert mi már akkor is szóltunk. A felelősök pedig ezek alapján vonják le a megfelelő következtetéseket!”

A megfelelő következtetések levonásának a napja, hosszú – tegyük hozzá, megmagyarázhatatlanul is túlságosan hosszú – várakozás után végre eljött. Ma, amikor e sorok napvilágot látnak, a Léva közeli Farnad községben az MKP megtartja tisztújító kongresszusát, amelyen megválasztják az új pártelnököt is. Az elmúlt hetekben a párt járási szervezeteinek jelölő gyűléseit mindenütt megrendezték és azokon nem kevesebb, mint hét elnökjelöltet neveztek meg. A 18 magyarok által lakott felvidéki járásból delegált 200 küldöttre hárul a mai napon az a felelősség, hogy eldöntse: kit választ meg közülük a párt élére és kik kaphatnak helyet a jövőben az MKP vezető testületeiben.

Ez a vitathatatlanul jelentős esemény és a már-már komikusként ható elnökjelölt dömping késztette Csonka Ákost, hogy újólag szót kérjen és a rá mindenkor jellemző szókimondó stílussal, alig 72 órával a várva-várt rendezvény előtt publikálja Az egység a felvidéki politika új szent tehene című filippikáját, melynek bemutatására ezúttal vállalkozunk.

Mielőtt a csípős nyelvű zselízi publicistának átadnánk a szót, lássuk, a betűrendet követve, kiket is állítanak, vagy akarnak késztetni a csatasorba állásra a bölcs és megfontolt járási jelölők. Igen, nem tévedés részünkről a pressziót emlegetni, mert például az egykori és országosan közkedvelt volt pártelnököt, Berényi Józsefet annak ellenére kívánják sokan újra az MKP élén látni, hogy az érintett már többször is leszögezte, legutóbb épp tegnap, hogy nem kíván visszatérni a párt élére.

E bemutatásban segítségünkre van Csonka Ákos lapja, a Felvidék.ma, melyben cikkírónk szerkesztőtársa, Oriskó Róbert minap megrajzolta a ma Farnadon ringbe küldött MKP-elnökjelöltek portréit. Közbevetőleg hadd jegyezzük meg: az elnökválasztás előtt, mely természetesen titkos szavazással történik, azaz a 200 küldött személyes döntése lesz a meghatározó, még bármely jelölt visszaléphet, aminek esélye az információink szerint nem kizárt. Viszont az is igaz, és ebben vélhetően a kulisszák mögötti háttéralkuknak lesz nem is kis jelentősége: a helyzet képlékeny és bármilyen forgatókönyv elképzelhető.

1. A 62 éves szenci illetőségű Bárdos Gyula az olvasónk régi ismerőse. Országosan ismert és megbecsült politikusa közösségének immár bő három évtizede. A legnagyobb Kárpát-medencei kulturális szerveződés, a Csemadok országos elnöke. Pályáját pedagógusként kezdte, majd újságíró lett, több ciklusban volt az MKP parlamenti képviselője és frakcióvezető is. Nem vallott szégyent a 2014-es elnökválasztás első magyar államfőjelöltjeként sem, amikor közel százezren szavaztak rá. Óriási népszerűségét jelezte, hogy a szlovák választási rendszer sajátosságát képező ún. preferenciaszavazatok közül (ennek mibenlétéről a maszol ide kattintva elérhető cikkében kaphat kimerítő tájékoztatást az érdeklődő) ő gyűjtötte be a legtöbbet a legutóbbi parlamenti választásokon.

2. A Naszvadon élő és az ottani iskolát immár 16 éve irányító pedagógus, a 48 éves Becse Norbert, a helyi MKP szervezet első embere. Komárom megye képviselője és a testületben pártjának frakcióvezető-helyettese. Országosan kevésbé ismert politikus, négy évvel ezelőtt a 46. helyen szerepelt pártjának országos választási listáján. Az idei parlamenti választásokon már nem kapott helyet az MKÖ listáján.

3. Nagyszombat megye jelenlegi alelnöke, az Alsószeliben élő, magyar-történelem szakos tanári képzettségű 53 esztendő Berényi József a legrutinosabb felvidéki magyar politikusok közé tartozik. Volt parlamenti képviselő és négy éven keresztül a Dzurinda-kormány külügyi államtitkára. 2010–2016 között az MKP országos elnöke volt, e tisztségéről azt követően mondott le, hogy az általa vezetett magyar pártnak nem sikerült bejutni a szlovák törvényhozásba. A mai szlovákiai belpolitikai élet felettébb aktív résztvevője, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy kitűnő a személyes viszonya a mai szlovák kormányfővel. Ennek bizonyítéka például az is, hogy helyet kapott az Igor Matovič miniszterelnök, majd a Ján Kollár házelnök nemrég Budapesten tárgyaló hivatalos küldöttségében is.

4. Besztercebánya megye képviselőjeként szerzett rangot és ismertséget a legfiatalabb elnökjelölt, az alig 31 esztendős Rimaszombatban élő építészmérnök és családi vállalkozó Cziprusz Zoltán. Ő a Via Nova ifjúsági szervezet tagja s egyben a helyi Tompa Mihály Központ igazgatója. Ambiciózus gömöri politikus, négy éve tagja az MKP Országos Elnökségének.

5. Az egyik titkos esélyesnek tekintett pártelnökjelölt, a 44 éves Nagymácsédon lakó Forró Krisztián modern üzleti tudományokat tanult, jelenleg ügyvezető egy kereskedelmi és tanácsadói Kft-ben. A menedzseri tudás mellett komoly politikai tapasztalatokkal is rendelkezik, mivel 2004 óta különböző tisztségeket töltött be az MKP helyi szervezeteiben, 2012-ben és 2016-ban a párt országos elnökségbe is beválasztották. Négy évvel ezelőtt a parlamenti választások idején pártjának kampányfőnöke volt és a lista hatodik helyezettje volt. Az idei, a februári szökőnapon megtartott általános választásokon viszont már nem indult.

6. A másik nagy elnök esélyes, aki viszont régóta nem is titkolja elnöki ambícióit, az Csallóközcsütörtök eddig négyszer is megválasztott polgármestere, a 48 esztendős Őry Péter. Az egyetemen tömegtájékoztatást tanult, ismertséget ifjúsági vezetőként még egyetemistaként szerzett magának a felvidéki hajdani Tusványos-jellegű, 1991 és 2202 között működő ún. Madarászi Nyári Szabadegyetemek szervezőjeként. Utóbb Pro Civis polgári társulás vezetőjeként az önkormányzati szabadegyetemek megszervezésében, a szlovákiai jogszabályok magyar nyelven való elérhetőségét biztosító Törvénytár.sk portál működtetésében jeleskedett és a nevéhez fűződik az Önkormányzati Szemle című folyóirat indítása. Jelenleg az MKP Országos Tanácsának elnöke.

7. Az 56 éves kalondai polgármester, Papp Sándorról néhány hete még legszűkebb környezete sem tudta, hogy pártelnöki terveket dédelget magában. Jobbára inkább publicistaként ismerték, meg olyan helyi közéleti személyiségként, aki lakóhelye és szűkebb pátriájának, az Ipoly-völgyének a fejlődéséért tett és tesz, nem is keveset. Annak ellenére, hogy a közéleti pályája immár három évtizedes múltra tekinthet vissza, az országos politikában eddig nem vállalt szerepet. Elkeserítően szomorú mozzanata a biográfiájának, hogy községe polgármestereként 1996-ban, mivel szembeszállt a Ján Slota-féle neonácikkal fizikailag is súlyosan bántalmazták, saját háza udvarán, a gyermekei szeme láttára megverették. Akkor még gyermekcipőben járt az internet, így az eset nem járta be a világot, mint Malina Hedvig hasonló gyalázatos históriája.

Ezek után lássuk, hogyan vélekedik a mai sokszereplős elnökválasztási tétmérkőzésről Csonka Áron és miért lesz a címben az egység fogalmából találóan és sokatmondóan „szent tehén”?

„Javában zajlik az MKP-ban az elnöki casting, ahol a jelöltek nem győznek egymásra licitálni, hogy ki akar jobban egységes magyar politikát alkotni, hiszen mi sem magától értetődőbb manapság. – indítja írását publicistánk, majd így folytatja: Csak érteném, hogy akkor miért van a politikumunk és a társadalmunk is atomjaira hullva és mi volt ez a műsor az elmúlt tíz évben…”

A beszédes három pont után lehet és kell is némiképp elmerengeni, de erre sok időt nem hagy nekünk a gyilkos iróniától soha sem idegenkedő Csonka Ákos. Megadja az alaphangot és nem is akárhogyan. Ezt pedig az a közösség minden egyes, csalódásokban felvérteződött „mezei tagja”, akik a képviseletéért immár 5 párt verseng anélkül, hogy képes lenne elérni bármelyikük az 5 százalékos parlamenti küszöböt, jól érti, sőt sajnos túlságosan is jól:

„Hiszen pontosan tudjuk, hogy a felvidéki politika osztódva egyesül. Már az MKDSZ is azért jött létre, hogy egységet teremtsen, be is ajánlották magukat 40-40-20 arányban, amiből nem hogy 20, de 0,01% is alig lett. Hasonló retorikával bontott zászlót Simon Zsolt a Magyar Fórummal, az Összefogás pedig aztán már tényleg a vegytiszta egység megtestesítője lett (a polgári társulásként működő Új Egységről nem is beszélve, ami maga az etalon). E népes társaság persze mind külön-külön, vagyis együtt, de a saját vitorlája alatt akarja zászlóshajóként zsarolópotenciáljával vezetni az anyahajót (MKP), illetve a bugártalanodása óta árvaként sodródó Most-Hidat.

Ám mind az MKP-n belüli mozgolódásból, mind a többi pártocska erőlködéséből messziről sugárzik, hogy másról sem szól, csak a kimaxolható pozicionálásról, hogy amikor a játékzsetonokat felváltják komoly cuccra, akkor ott minél jobb rajtpozícióból startolhassanak rá a pókerben.”

A szlovákiai magyar közélet régi együtt érző figyelőjeként nyugodtan kijelenthetjük, hogy amióta az 1994-es parlamenti választáson koalíciót alkotó három addigi szlovákiai magyar párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt egységesült Magyar Koalíció Pártja néven, majd hangsúlyosan azt követően, hogy 2009-ben ez az összetartás szertefoszlott,  s az MKP azóta képtelen volt bejutni a pozsonyi törvényhozásba, – nem tudunk visszaidézni egyetlen olyan felvidéki magyar politikusi nyilatkozatot, melyben bárki  megkérdőjelezte volna a kívánatos közös politikai fellépés szükségszerűségét.  A legutóbbi időkben pedig nyilvánvalóvá vált, hogy szintet kell lépni, s ezért az egységes kiállás lehet egyedül célravezető. Miközben ennek a szükségességét hangoztatta/hangoztatja Felvidéken minden közképviseletre vállalkozó, a szlovákiai magyar szavazópolgár azzal szembesült: az egységes hozzáállás hangoztatása csak retorikai fordulat volt, a tettek épp az ellenkező irányba mutattak.

Cikke folytatásában szerzőnk rá is mutat erre az önsorsrontó ellentmondásra, s az is kiderül az általa elmondottakból: a február 29-i kudarc, majd átmeneti lebénultság után a kellő következtetések levonása elmaradt, a tesze-toszaság, az egyéni ambíciók előtérbe kerülése újra mindent eldöntővé kezd válni.

„Mert ugye, miről is szól mindez az egység és az összefogás szavak agyoncsépelt ismételgetésén túlmenően? A lényegi tartalomról, hogy ez a szent tehén hogy is fog kinézni, de legfőképpen, hogy az egyes szereplők milyen súllyal és hol fognak benne elhelyezkedni. A résztvevő játékosok ugyanis pont ugyanannyira bizalmatlanok egymással szemben, mint az elmúlt évtizedben bármikor, és pont annyira utálják is egymást, ha nem jobban.

Nagyon úgy tűnik, hogy a mostani könyöklés csak annak a darabnak az újabb felvonása, ami a parlamenti választást megelőző listaállításokat jellemezte.

Már akkor is elkeserítő volt látni, hogy úgy ment a taposás az első 10, illetve 20 helyre kerülésért, mintha a leghalványabb esélye is lett volna a bekerülésnek. Ezért a most regnáló bábeli anarchián egyáltalán nincs mit csodálkoznunk. Mindazonáltal szilárd meggyőződésem, hogy ezt a káoszt csak egy drasztikus tabula rasához hasonlatos szerepújraosztással lehet feloldani, melynek során a nép osztja ki a szcenáriót és a helyeket.”

Szerzőnk ezt követően utal arra, hogy egy, az egység megteremtésének a lehetőségeiről szóló nem régi, a pozsonyi Új Szóban zajló vitasorozatban határozottan állást foglalt a kívánatos hogyan továbbról. Ebben kulcsszerepe lehet a már említett preferenciaszavazatoknak, melyekben a választópolgár az ún. karikázással jutalmazza a kedveltebb politikusokat. Ezt a júniusi szókérését most, az MKP kongresszusa apropóján fontosnak ítéli felidézni:

„Akkor azt írtam az általam jegyzett anyagban, hogy az egység megteremtésének egyetlen lehetősége, ha az elnökök és/vagy a tapasztaltabbak a nép kezébe adva sorsukat a lista végére sorakoznak be az úgynevezett Matovič-modell alapján (a jelenlegi miniszterelnök maga és minden korábbi képviselője, tisztségviselője csak a lista végén foglal helyet, hogy csak tényleges társadalmi felhatalmazással kerülhessenek előre, nem pedig a listán kapott helyük kényelméből).

Akkor páran meg is fogadták ezt a stratégiai javaslatot, és nem is kellett csalódniuk a szavazatok számát illetően, nem úgy, mint az elöl tolakodóknak, akik jó páran előkelő pozíciójuk ellenére is csúfosan alulteljesítettek.

Épp ebből az okfejtésből kifolyólag mostanra már nem elég, ha platformizálódva, szekciókba tömörülve összetákolódik a szent tehenünk (értsd: egység), ami tömörít mindenféle nézetet, értékrendet, ideológiát, felplecsnizve azzal, hogy magyar. Egy ilyen tákolmány csak egy lelakatolt Pandora szelencéje lenne, ahol a könyöklés, egymás eltaposása ugyanúgy zajlana, ahogy eddig, csak immár a színfalak mögött.

Ezért csak idő kérdése lenne, hogy ezek az eltakart konfliktusok mikor feszítik szét újra a szupremációs tehenet, aztán kezdődhet minden elölről…”

Annak érdekében, hogy a jó irányba lehessen elindulni Csonka Ákosnak van ötlete, sőt konkrét javaslata is. Ugyanakkor félő, hogy a problémákat mindig szőnyeg alá söpörni készek, a megkopott politikusok, az általa felvetettekre aligha lesznek vevők. Mert hátrább lépni csak a formátumosak képesek, csak azok, akik számára az érdekvédelem nem saját, egyéni érdekeik okán tud leginkább cél és feladat lenni, hanem annak a közösségnek az elkötelezett szolgálata révén, ahonnan vétettek. Ők biztosan mindent megtesznek a szorgalmazott tabula rasa elkerülése végett. Vagy netán bekövetkezik, amire írásának legvégén a szerző felszólítja az érintetteket? Erre részben már ma Farnad is adhat választ…

„Egy ilyen keszekusza helyzetet nagy valószínűséggel csak alázattal és megfelelő önreflexióval lehet feloldani, vagyis bármiféle sorrendet és helyeket egyedül a mindenkori választópolgár oszthat ki. Ám itt már nem elég, ha csak az elnökök (belőlük is már 5 vagy 6 van) viseltetnek így és állnak be leghátra, de mindenkinek így kellene cselekednie, aki az elmúlt 10 évben bármilyen szerepet is vállalt és részt vett az állapot idáig való elfajulásában. Persze egy ilyen konstrukcióban szinte mindenki jó nagy kockázatot vállal, hiszen innen csak tényleges társadalmi támogatottsággal lehet visszajönni, amihez nem kis erőfeszítés és eredményes munka szükségeltetik, ami egy fokkal megerőltetőbb, mint óriásplakátokon mosolyogni.

Ugyanakkor mindez magától értetődően eredményezne egy természetes szelekciót is, ami igencsak ráférne közéletünkre. De ha erre képesek és hajlandóak lesznek vezéreink, akár még működhet is az egységes összefogósdi és rendeződhetnek a soraink.

Hátra (h)arc!”