Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Hermann Gusztáv Mihály, székelyudvarhelyi történész, a bukaresti Curtea Veche Kiadó által a nyáron megjelentetett O scurtă istorie a secuilor (A székelyek rövid története) című kötet szerzője és elmondta Ablonczy Bálintnak, hogy nem valamiféle „székely ismeretterjesztő offenzívának” tudható be néhány hónap alatt két, a székelyekről írt román kötet megjelentetése, hanem azt csak véletlen egybeesés okozta. Arról is beszámolt, hogy könyvét kiadói felkérésre és eleve román nyelven írta meg, abban a meggyőződésben, hogy létezik egy olyan érdeklődő román olvasói réteg, mely „ugyan még a nacionálkommunista történelem-tankönyveken nőtt fel, de nyitott az új információkra, összefüggésekre”.

A realitások emberének bizonyulva egyúttal azt is kijelentette: „nem hiszem, hogy a most megjelent kötetem vagy a tankönyv (A székelység képes története című nemrég megjelent másik román nyelvű történelemkönyv – n. n.) áttöréshez vezetne, a románság egy kisebbségének szemléletét azonban talán lehet formálni.” Úgy vélte: vannak ugyan előjelei annak, hogy egyszer majd folytatni lehet a korábban kezdeményezett, de megfeneklett román-magyar közös történelemtankönyvet, „most azonban nem úgy néz ki, hogy erre megérett volna az idő. Alig látok esélyt arra, – teszi hozzá – hogy összeálljon egy élvonalbeli szakembergárda, amely a két nemzet ellentétes nézeteit képes lenne kulturáltan megfogalmazni és összeegyeztetni.”

2020. augusztus 19-én, amikor a Magyar Távirati Irodának nyilatkozva  Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész elmondta, hogy O scurtă istorie a secuilor (A székelyek rövid története) címmel jelent meg román nyelvű könyve a bukaresti Curtea Veche Kiadó gondozásában, a legnagyobb román médiafigyelő sajtóügynökség, az 1990-ben újjászervezett Rador,   imponáló gyorsasággal azonnal és teljes terjedelmében közreadta román fordításban az MTI-nek ezt a közleményét.

A megkülönböztetett odafigyelés és a gyors reakció is természetes volt, hiszen a kötet, melyről szerzője, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Székelyudvarhelyi Tagozatának egyetemi adjunktusa kifejtette a magyar nemzeti hírügynökségnek, hogy ezúttal nem fordításról van szó, hanem azt eleve román nyelven írta, az első olyan román közönségnek íródott könyv volt a székelyek történelméről, amelyet magyar történész írt és bekerült a román könyvkereskedelembe.

Akkor mi is beszámoltunk erről a Hermann Gusztáv Mihály-bejelentésről, és egyúttal arról is, hogy a kismonográfia szerzője attól a kiadótól kapta a felkérést a székelyek történelméről szóló rövid, áttekinthető és könnyen befogadható könyv megírására, mely korábban is nyitott a magyar kultúra irányába, hiszen több magyar szépirodalmi alkotást, így Márai Sándor, Esterházy Péter, Székely János, Bodor Ádám Nádas Péter, Krasznahorkai László, Dragomán György és Bartis Attila köteteit  is kiadta román nyelven az elmúlt évtizedek során.

„Az volt az elvárás, hogy olyan könyv szülessen, amely gyorsan képbe hozza a tájékozatlan olvasót” – mondta el akkori szókérésében az előzménytelen vállalkozás véghezvivője, aki ennek legjobb képessége szerint a 176+16 oldalas könyvében eleget is tett, a különböző mértékadó vélemények tanúsága szerint hiánytalanul. „Arra törekedtem, – fogalmazott a szerző – hogy olyan székelység történelmet írjak románul, hogy a román olvasó lehetőleg ne vágja a falhoz az első oldal után, hogy ez megint hazugság és megint az ellenségünkről szól. Ugyanakkor megpróbáltam kimondani olyan dolgokat is – tette hozzá –, amelyek történelmi tények, és amelyekről a román történetírás nem beszél, vagy esetenként másképpen beszél"

Annak a jelentőségét, hogy a román olvasó végre megbízható forrásból tájékozódhat anyanyelvén a székelyekről méltatta az MTI-nek a Curtea Veche Kiadó magyar ügyvezető igazgatója, Némethi Barna is. Ő úgy látta, hogy a román közéletben gyakran mítoszok, túlzások övezik a székelység történelmét és ezért tartották fontosnak e könyv révén annak mitosztalanítását. Arra is rámutatott a kiadóigazgató – és ennek jelentőségét kifejezetten a Rador román nyelvű kötet-népszerűsítő anyaga tükrében is érdemes szemlélni –: „a könyv erőssége az, hogy tömör, átfogó, ugyanakkor jól dokumentált és azokat az elméleteket ajánlja az olvasó figyelmébe, amelyek dokumentálhatók és a legvalószínűbbek a dokumentumok tükrében.”

Mindezeket annak kapcsán kívántuk felidézni, mert két nappal azt követően, hogy ezen a héten a bukaresti törvényhozás Klaus Iohannis államfő határozott ellenkezése ellenére másodszor is megszavazta a Trianon-törvényt, amely ünnepnappá nyilvánítja Romániában a nekünk oly fájdalmas gyásznapot,  június 4-ét, – megjelent a Válasz Online felületén egy hallatlanul érdekes, és cseppet sem tanulságoktól mentes interjú Románul oszlatják a homályt – ilyen könyv még nem volt a székelyekről címmel a székelyek históriájáról szóló román nyelvű kötet szerzőjével. Amikor heti tallózásunk során erre az Ablonczy Balázs-Hermann Gusztáv Mihály dialógusra rábukkantunk, azonnal tudtuk, ezt a figyelemre méltó beszélgetést feltétlenül érdemes ismertetni és népszerűsíteni a Maszol olvasóinak a körében.

Ezt az eheti, egy provokatív jogszabállyal „a román és a magyar közösség közé éket verő mozzanatot” felemlegeti az interjú felvezetőjében a Válasz Online munkatársa is, aki már itt, e nyitányban megállapítja, hogy „Romániában a múlt, ebből fakadóan az erdélyi magyarság és különösen az autonómiát követelő székelység ügyében mindent a politika ural – miközben a román közvélemény sokszor még alapinformációkkal sincs tisztában.”  Maga is épp úgy látja, mint ahogyan gondolták a bukaresti Curtea Veche Kiadó redakciójában a szerkesztők, amikor felkérték a székelyudvarhelyi historikust az O scurtă istorie a secuilor megírására: egy ilyen szakmai szempontból kikezdhetetlen ismeretterjesztő kötet talán segíthet a tisztánlátásban, a hamis mítoszok elleni küzdelemben, a minden alapot nélkülöző, de mégis létező, olykor zsigeri előítéltek leküzdésében.

Az is kiderül már a legelején, hogy Hermann Gusztáv Mihály két lábbal jár a földön és nem ringatja magát olyan hamis illúziókba miszerint a könyve nyomán a román társadalom székelyekről alkotott képe egy csapásra gyökeresen megváltozik majd.  Ezért is olvashatjuk már a felkonferálásban az interjú kulcsmondatát: „az Úz-völgyi temetőben a kerítésen csimpaszkodók nézeteit megváltoztatni aligha lehet, de a román közönség egy része nyitottan áll a kérdéshez”.

A nyáron, a rövid székely históriáskötet, az ősz folyamán pedig a nyolc évvel ezelőtt napvilágot látott általános iskolai székely történelmi tankönyv román változata jelent meg, melynek létrejöttében főszerkesztőként meghatározó szerepe volt Hermann Gusztáv Mihálynak. Ablonczy nyitó kérdése ezek után már óhatatlanul is adja magát: „Itt a székely ismeretterjesztő offenzíva?”

„Inkább véletlen egybeeséséről van szó. – hangzik a történész- egyetemi oktató válasza, aki röviden felidézi a 2012-es A székelység képes története című román nyelvű könyv néhány héttel ezelőtti piacra kerülésének előtörténetét. Amúgy ennek a kötetnek, melyhez Lucian Nastasă-Kovács történész, a Bánffy-palotában működő Művészeti Múzeum igazgatója írt előszót és ő volt a kiadvány szaklektora is, az épp egy hónapja a bukaresti Diplomata Klubban megtartott bemutatójáról lapunk is beszámolt elmondva akkor, hogy könyv premierjének szószólói az előszó kolozsvári szerzője mellett, a kötet koordinátor Hermann Gusztáv Mihály, Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, valamint Lucian Mîndruță újságíró voltak.

Most Ablonczy Bálint beszélgetőpartnere így eleveníti fel a történteket:

„Már évekkel ezelőtt felvetődött a Hargita Megyei Tanács részéről, hogy érdemes lenne kiadni románul is az általam főszerkesztett tankönyvet. Aztán az ügy lekerült a napirendről, s akkor merült fel ismét, amikor én egy neves bukaresti kiadó kérésére már az utolsó simításokat végeztem a székelység történelméről szóló könyvemen. Különbözik a célközönség: a többszerzős tankönyv fejezetekre és leckékre van tagolva. Az én munkám hosszabb folyamatokat mutat be úgy, hogy el lehessen olvasni mondjuk egy kilencórás Bukarest-Kolozsvár vonatúton.”

Hogy román részről egyáltalán mutatkozik-e bármilyen érdeklődés a székelyek históriája iránt vagy a többségi közvéleményt csak az „etnikai szeparatizmusról” szóló politikusi kirohanások meg a sajtóbotrányok érdeklik-kérdésre Hermann Gusztáv Mihály válasza a már szóbahozott realitásérzékről tanúskodik:

„A könyv írásakor az az érdeklődő román olvasó lebegett lelki szemeim előtt, aki ugyan még a nacionálkommunista történelem-tankönyveken nőtt fel, de nyitott az új információkra, összefüggésekre. Nem az Úz-völgyi temetőben a kerítésen csimpaszkodóknak szánom tehát munkámat, ők reménytelen esetetek, ám remélem, hogy messze nem a többséget alkotják. Ugyanakkor nem is azoknak írtam a könyvemet, akik tájékozottak a magyar történelemben – mert ilyen román értelmiségiek is léteznek azért. Inkább olyan érdeklődőkre gondolok, akik a román nemzeti mítoszokkal leszámoló Lucian Boia könyveit vásárolják.”

Milyen a román társadalom székely képe, egyáltalán mit tud róluk az átlag román polgár? – folytatja a kérdezősködést Ablonczy Bálint, szóvá téve azt, hogy a többségi médiában gyakorlatilag csak konfliktusok alkalmával esik szó róluk, és akkor is többnyire tévképzeteket sugallva. Mi több, olykor még olyan eszement véleményekkel is lehet találkozni, miszerint a székelyek betelepítése a második bécsi döntést követően a Horthy-adminisztrációnak tudható be.

Lehet joggal elmarasztalni megannyi többségi polgártársunk megdöbbentő tájékozatlanságát, de pálcát törni csak fölöttük, igazságtalanság lenne – fejti ki a történész rámutatva, hogy nem román sajátosság a múlt torz ismerete, s e téren a magyarországi átlagember se jobb a Deákné vásznánál. Amit mindkét országban a kommunista diktatúra évtizedei sikerrel sulykoltak a fejekbe generációkon át, azt helyre tenni rövidtávon – a jelek szerint – majd’ hogy lehetetlen. Ez sajnos egyértelműen kiderül az interjúalany által a folytatásban kifejtettekből:

„Először is tisztázzuk, hogy honnan indulunk. Nem olyan régen még a magyarországi történelemszakos egyetemisták között sem volt egyértelmű, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek – ezt Für Lajos írta meg 1972-ben a szegedi Tiszatáj című folyóiratban. Ilyesmi megtörtént akkortájt Kolozsváron is. A mérsékelt nacionalista, de egyfajta erdélyi tartással meg büszkeséggel is rendelkező David Prodan történész egy vizsgáján megkérdezte a Vitéz Mihály havasalföldi fejedelemmel harcoló székelyeket magasztaló diákjától, vajon milyen nyelven beszélt ez a népcsoport. Amíg a vizsgára meg nem érkeztek a magyar hallgatók, senki sem tudta a választ.

Innen indultunk tehát; 1990 óta azért többé-kevésbé a románság is megtanulta, hogy a magyarságát markánsan vállaló népcsoportról van szó. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Persze ma is nyilván vannak tájékozatlanabb románok, de azért a kisebbség gondolja csak azt, hogy a székelyeket nem olyan régen telepítették Erdélybe. Itt legfeljebb a helyi emlékezetek torzulásáról lehet szó, hiszen a dualizmus idején valóban telepítettek bukovinai székelyeket tömbromán vidékekre, például Hunyad megyébe.”

Vajon a kötetnek lehet-e olyan jótékony hatása, hogy Székelyföld autonómiájának a kérdését vagy pedig a közvetlenül e régiónak igényelt uniós támogatások ügyét a román fővárosban „ne államellenes rendbontásként értelmezzék?” – hangzik az újabb újságírói kérdés.

Hermann Gusztáv Mihály válaszából ezúttal is kitetszik, tőle idegen az önáltatás, az önámítás, fölösleges hiú ábrándokat senkiben sem akar kelteni vagy táplálni. Mert nemcsak a múltat kell bevallani, mint hangzik a szónoklatokban közhellyé silányított költői nemes gondolat, hanem a jelent is, bármennyire elkedvetlenítő és lélekromboló az:

„Legyünk realisták: nem hiszem, hogy a most megjelent kötetem vagy a tankönyv áttöréshez vezetne, a románság egy kisebbségének szemléletét azonban talán lehet formálni. Egy nagy bukaresti könyvvásáron személyesen is tapasztaltam, hogy micsoda tömeges érdeklődés van a már említett Lucian Boia könyvei iránt. Ő persze már idős, de vannak fiatalabb történész követői. Ez reményt ad arra, hogy egyszer folytatni lehet a megfeneklett román-magyar közös történelemtankönyvet is. Francia és német történészek már a tizenegyedik közös kötetet adták ki úgy, hogy ugyanarról a történelmi eseményről egymás mellett szerepel a francia és a német történelmi narratíva. Korábban szó volt egy hasonló közös magyar-román kezdeményezésről, most azonban nem úgy néz ki, hogy erre megérett volna az idő. Alig látok esélyt arra, hogy összeálljon egy élvonalbeli szakembergárda, amely a két nemzet ellentétes nézeteit képes lenne kulturáltan megfogalmazni és összeegyeztetni.”

Szorosan kapcsolódva az előző gondolatkörhöz, meg nem kerülhető az sem, hogy milyen volt román részről a nyolc évvel ezelőtt megjelent a székelység történetéről szóló általános iskolai tankönyv fogadtatása, melyről már elmondtuk, hogy létrejöttében a fő szerep a Hermann Gusztáv Mihályé volt. Az egykor történtekről és annak máig ható következményeiről, így arról is, hogy Klaus Iohannis román elnök „színeváltozása” korában vajon egyáltalán van értelme „kedvező széljárásra várni”, szó esik az interjú következő két kérdésében és az azokra adott válaszokban, melyeket alább közreadunk:

„Amikor 2012-ben magyarul megjelent a székelység történetéről szóló általános iskolai tankönyv, feltűnt az interneten egy román kalózváltozat, amely az önigazgatást következetesen függetlenségnek „fordította”; még cikkek is születtek az ügyben. Ilyen környezetben nehéz együttműködni…

A kalózváltozatot letöltő román olvasónak tényleg az lehetett az érzése, hogy ez valami államellenes iromány, pedig természetesen szó sem volt ilyesmiről.

A területi önrendelkezés nem függetlenséget jelent: az autonómiamindig állami keretben működött, soha nem létezett a történelemben önálló székely állam. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Politikai konfliktusok idején persze nehéz egy ilyen üzenetet célba juttatni. A felmérések szerint ma a román polgárok többsége a helyi önkormányzati autonómiát már elfogadja, ezért a nemzetféltő elmék inkább azzal kampányolnak, hogy a területi és etnikai önrendelkezés veszedelmes. Hogy a dologban lesz-e belátható időn belül szemléletváltás, nem tudom. Harminc éve a marosvásárhelyi fekete március egy magyarnyelvű gyógyszertári felirat nyomán bontakozott ki. Ma már jobb a helyzet, de a politika szintjén mélyreható változásokat nem látok.

Amikor a szász származású Klaus Johannis 2014-ben először lett államfő, a székely megyék elsöprő arányban rá szavaztak. Ehhez képest Johannis echte román nacionalistaként áll a kisebbségi kérdéshez: nemrég azzal vádolta az ellenzéki szociáldemokratákat, hogy „eladják Erdélyt a magyaroknak.” Van egyáltalán értelme kedvező politikai széljárásra várni?

Késő esti unalmamban sokszor nézek román hírtelevíziókat, perverz módon váltogatom a magukat jobb- és baloldalinak valló, egymásnak élesen ellentmondó csatornákat. Hallottam már olyan újságírót, aki kiállt amellett, hogy Székelyföld igenis létezik, nem „úgynevezett” – és nem szakadt le a plafon. A mainstream persze nem ez, a legfőbb probléma, hogy a román nemzeteszme a francia koncepciót vette át, amely szerint aki francia állampolgár, az egyben francia is. Különben a dualista Magyarország szintén így gondolkodott, de ez a felfogás sem az akkori, sem a mostani Közép-Európa viszonyait nem képezi le, hiszen az államok és a nemzetek határai térségünkben továbbra sem esnek egybe. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy bizonyos esetekben mégis megjelenik a különbségtétel, azaz hallgatólagosan elismerik: az állampolgárság nem jelent automatikusan nemzetiséget is. Mindez persze elég komikus:  Bölöni László sikeres fociedző, vagy a Saul-fiával Oscar-díjat nyert Molnár Levente színész románként jelenik meg a sajtóban, de ha egy erdélyi magyar valami rosszat tesz, akkor ő máris „magyar etnikumú román állampolgár.”

Korábban szóltunk arról az egy hónappal ezelőtti rangos helyszínem tartott bukaresti könyvbemutatóról, ahol a „tiszteletbeli székely”, Lucian Mîndruță újságíró is részt vett. Ő, aki e rendezvényen arról beszélt, hogy „nem zászlókra és szlogenekre van szükség a román-magyar kapcsolatokban, hanem nagyon alapos tájékozódásra és nyugalomra”, meg arról, miszerint „a románoknak és a magyaroknak sokkal gyakrabban ki kellene lépniük a saját köreikből és többet kellene beszélniük egymással ahhoz, hogy a két etnikum közötti kapcsolatok javuljanak”, érthető módon nem maradhatott ki a Válasz Online-ban publikált beszélgetésből. A vajon Mîndruță „a fehér holló vagy az első fecske? – önként adódó Ablonczy kérdésre, a következő válasz született:

„Mindruţă ismert médiaszereplő Romániában, nekem is rokonszenves volt a hatalomnak odamondó stílusa. Szenvedélyes biciklisként sokat túrázik kerékpárral, így jutott el Székelyföldre, s azóta rendszeresen igen pozitívan beszél a székelyekről. Mivel a román sajtóban olykor úgy emlegetik Székelyföldet, hogy ott nem szolgálják ki azt, aki románul kér kenyeret a boltban, a könyvbemutatón Mindruţă azzal indított: velem is előfordult, hogy Székelyföldön Coca-Colát kértem és nekem sem adtak kenyeret. Ő magyarul annyit tud, „Szia!”, de elmondása szerint bármilyen üzletbe lépett be eddig Székelyföldön és így köszönt, mindenki értékelte a gesztust.”

Az eddigiekben a romániai pillanatfelvételeket megörökítő körkép után, immár az interjú végéhez közeledve, nem maradhat el a nem kevésbé torz és hamis pannóniai idealizált székely-kép ostorozása sem. A Duna-Tisza közében – fogalmaz Ablonczy Bálint – „sokan szupermagyarokként gondolnak a székelyekre, mások pedig skanzennek vélik Székelyföldet.”

Az őt faggató látleletét tovább árnyalja beszélgetőpartnere. Íme, hogyan:

„A kilencvenes évekből egy harmadik sémát is megemlítek: botcsinálta idegenvezetőként volt alkalmam anyaországi csoportokat vezetni, s egy részük igen elcsodálkozott az itteni magyarnyelv-tudáson. Még olyan is akadt, aki megjegyezte, milyen rendesek a helyiek, hogy megtanultak a kedvükért magyarul. Az a generáció volt, amely nem tudta, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Mára ez megszűnőben van, most inkább a másik véglettel találkozom.

Olyanokkal, akik nagyon örülnek, hogy ezer éve védjük a gyepűket, de nem értik, a magyar határtól Székelyföldig miért beszélnek olyan kevesen magyarul. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Úgy gondolják, hogy biztosan tudnak az emberek, csak nem akarnak megszólalni. Számukra nemcsak a mai Erdély valósága érthetetlen, de a múlt is. Pedig tudjuk, már a fejedelemkori Erdély is igen sokszínű volt etnikai szempontból. Már akkor döntő szakaszba értek azok folyamatok, amelyek nyomán Erdély román többségű területté vált. Igen izgalmas, máig tisztázatlan kérdés, hogy vajon a Székelyföldön miért asszimilálódtak a korai újkortól egyre nagyobb számban betelepülő románok.”

Hogy mi lenne ennek a magyarázata – szól az Ablonczy-Hermann dialógus záró kérdése. A történészünk biztos választ nem tud adni, de vannak meggondolkoztató érvekkel alátámasztható, hitelt érdemlő feltételezései: 

„Magam is csak a sejtelmemnek adhatok hangot. Valószínű, hogy a székelyek kiváltságos társadalmi státusza asszimilálta a Székelyföldre betelepedő román, esetenként szász, de akár magyar jobbágyokat. A mára megszűnt, nemzetközi porondon is sikeres székelyudvarhelyi kézilabdacsapatban játszott egy román jóbarátom, aki székely lányt vett el.

Néhány pohár bor után egyszer megjegyeztem neki, hogy a régi jogi felfogás szerint ő egyben székelynek is számít, mivel a felesége székely. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Ő ezen nagyon elcsodálkozott, pedig a házassággal – adott feltételek mellett – megszerezhető szabad székely jogállásnak bizonyosan szerepe volt abban, hogy az ide telepedett más nemzetiségűek igyekeztek bekerülni a székely családokba. Nem véletlen, hogy a fejedelemség korában az országgyűlés már korlátozni próbálta a jobbágyok házasság révén történő székellyé válását, de a kiskapuk akkor is megvoltak. Az is igaz viszont, hogy Székelyföldre kevesebb román települt, mint például a Mezőségre, ahol a magyar földbirtokosok évszázadokon át szívesen fogadták a kezes, megbízható román munkaerőt a fejedelemségekből. Őket a nemzetiség még egyáltalán nem zavarta, sőt, a mezőségi magyar nemesi családok tagjai közül sokan románul is megtanultak.  A székelység önálló jogállása, az abból fakadó öntudat viszont nagy vonzerőt jelentett és a helyi identitás máig táplálkozik belőle.”