Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 9-15.)


-A A+

Megszólalt a héten a Heti Válaszban Papp Hunor Sztána református lelkipásztora és Erdélyi E. Péter kérdéseire válaszolva elmondja, hogy Magyarországra áttelepült háromszékiként mi késztette őt a hazatérésre. Szól arról, hogy miként talált immár tizenöt esztendeje otthonra ebben a kis kalotaszegi faluban és miért varázslatos hely számára az őt Székelyföldre emlékeztető, nem is olyan régen még kilátástalannak tetsző település, ahol amióta ő és felesége itt gyökeret vert, templomot és utat javítottak, felújították a faluközpontot és a Móricz Zsigmond vígjátéknak, a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül”-nek ihletet adó ’914-es farsangi bál helyszínét, a romossá lett egykori református iskolát és hogyan készülnek az első „Sztána hazavár” programra, melyre e hónapban, június  26 és június 29 között kerül majd sor.

 „Húsz éve szemtanúja vagyok annak, hogyan pusztul egyik híres erdélyi falunk. A fiatalok sorra kitelepültek, az idősebbek a temetőbe költöztek, széthullott a református gyülekezet, megszűnt a kollektív gazdaság, bezártak a boltocskák, sőt a kiskocsmák is. Élőhalott volt Kós Károly, Szentimrei Jenő és Móricz Zsigmond kalotaszegi Sztánája. A mindössze kétszáz lakosú községben  százharmincnégy református vallású magyar lakott, amikor 2000-ben betoppant ide családostul Papp Hunor tiszteletes.”

Négy esztendeje ezekkel a mondatokkal indította a Magyar Nemzetben Hiányzó cserepek címmel megjelentetett beszélgetését Erdélyi E. Péter Papp Hunor református lelkipásztorral a kalotaszegi Sztána újjászületéséről, az istentiszteletekhez igazított focimeccsekről és az egykori híres-nevezetes vendég, Móricz Zsigmond „cetlijeiről”. Akkor a tiszteletes elmondta, hogy Székelyföldről kacskaringóval, egy magyarországi kitérővel érkezett a Kós Károlynak negyedszázadon át lakhelyt adó Sztánára. Édesapját a nyolcvanas években a szekusok véresre verték és ez követően döntötte el a család, hogy Magyarországra települ. Ő négy évig élt ott, majd visszatért a szülőföldre, mert, úgy érezte, haza kell jönnie: „Azt vallom, mindenki ott éljen, ahol jól érzi magát. Magyarországon sok lehetőséget kaptam, de én úgy éreztem, itthon a helyem, és amikor felvettek a kolozsvári teológiára, már úgy ültem fel a vonatra, hogy nem térek vissza.”

A 2010-es pünkösdi interjújában Papp Hunor beszámolt arról is, hogy egy nagyváros helyett választotta a szűkebb pátriáját, Háromszéket idéző Sztánát, igaz azt se hallgatta el, hogy az opció hátterében személyes motívumok is húzódtak: „a püspök Brassóba akart delegálni, de a feleségem állást kapott a Bolyai Egyetemen, szóval erre hivatkoztam, amikor azt kértem, hogy a Kolozsvárhoz közeli Sztána faluba küldjenek.”

Mivel itt „harmincöt évig itt nem történt semmi”, először a viharvert, romlott állagú templomot kellett menteni, azután a parókiát és a kicsi, akkor még fásult, sokat próbált gyülekezetet személyes példamutatással tettekre ösztökélni. Arra törekedett, hogy a lelkipásztori munkán kívül mindig újabb és újabb feladatokat találjon magának, azokkal együtt és azok javára, akik előbb némi gyanakvással és fenntartással fogadták, különcnek tartották. Aztán látva mindazt, amit papjuk e közösség érdekében tett és tesz, lassan felengedtek, melléje álltak és hamar befogadták.

Minden évben egyhetes táborba viszem a gyerekeket – mondta el négy éve az őt kérdezőnek Sztána református papja, hozzátéve: Volt közöttük olyan, aki a második falun túl sosem járt. Igyekeztem megszerettetni velük azt, amin én is felnőttem. A Székelyföldbe ők is beleszerettek. Közben vallásórákat tartok, nyáron pedig reggeltől estig olyan a parókia, mint egy nagy játszóház. Lényeges a vasárnapi futballmeccs is. A pálya elhanyagolt volt, össze kellett szedni a fiatalokat, és rendbe tenni. Lassan kijárt az egész falu, még azok az unokák is, akik elszármaztak innen. A sör mindenesetre mindig elfogy, de nem ez volt a lényeg. Nem számított az eredmény, hogy kikapunk-e a szomszéd falutól. Az istentisztelethez igazítjuk a meccseket, ha fél négykor tartjuk, a meccset fél ötkor kezdhetjük, mert akkor én is kiérek, ha idegenben, akkor ötkor, mert utazni kell.”

Szólt akkor Papp Hunor a terveiről is, köztük a legfontosabbról, a Közösségi Ház továbbfejlesztéséről. Ezt a tiszteletes kanadai adománygyűjtő útjának és az ottani „jókedvű adakozóknak” köszönhetően, a beszakadt tetejű egykori református iskola újjávarázsolásával sikerült kialakítani, de még félkész állapotban volt.

„Nem megtámasztottuk a falakat, hanem újraépítettük, hittel, reménnyel” – mondta el Papp Hunor ünnepi prédikációjában a Somvirág Háznak elkeresztelt közösségi otthon avatása idején, összegezve e tömör mondatban több esztendő küzdelmes közös munkájának lényegét, mely során kapott hideget-meleget egyaránt. Előbbit a hatósági akadékoskodás jelentette, utóbbit az, hogy egyre inkább érezhette maga mögött a gyülekezet támogató erejét. A hányatott sorsú, egykori református majd állami iskolából lett művelődési ház visszaszerzésével és felépítésével ekkor még csak az első lépés, igaz a legfontosabb, történt meg: mindenekelőtt megfelelő helyszínt kellett biztosítani a Papp házaspár által 2001-ben újjáélesztett hagyománynak, a Kós Károly-féle 1914-es, Móriczot is vendégül látó farsang, Sztána „legnagyobb találmánya” sikeres folytatásához.

Hogy miért ez a „legnagyobb találmány” arról külön is szól a mostani Heti Válaszos interjúban Papp tiszteletes. Egyúttal megvonta a tizenöt esztendős szolgálat mérlegét, vallott a kötödésekről, a mára belakott, sokfunkciós faluházáról, a küszöbön álló programokról és természetesen beszélt a tervekről is, hiszen azok mindig ott vannak a tarsolyában.

Mielőtt ezekről és a „Kérem ez az Önök faluja” – Az erdélyi Sztána Kós Károlytól napjainkig címmel közreadott, ezúttal is pünkösdhöz kötődő, mostani beszélgetésben szóvá tett sztánai örömökről és gondokról is beszámolnánk, hadd vessünk fel egy korántsem eretnek gondolatot, ha úgy tetszik javaslatot: a falu büszkeségévé és védjegyévé lett sztánai farsang bevonult az irodalomtörténetbe és legszebb ideje annak, hogy rá a hungarikum minősítők is felfigyeljenek.

Hogy miért? A százéves múltra visszatekintő sztánai farsang olyan közösségformáló erőnek és értéknek bizonyult, melynek jó híre országos, sőt országhatárokon túl is mozgósít ma már százakat. Egy szó, mint száz: Sztánának nemcsak veretes múltja van, híres-nevezetes Kós Varjúvára, Umling Lőrinc festette kazettás mennyezetű régi temploma, meg festői elhelyezkedése, káprázatos népviselete, nem kevésbé nevezetes Szentimrei háza és egy román temploma, amit Kós Károly tervezett, hanem jövője, mert van a hagyományt becsülő s egyszersmind azt alkotó módon továbbfejlesztő, megtartó erejű közösségi akarata.

A szimbolikus, üzenetértékű régi-új hagyományról, annak mai jelentőségéről többen és többfele már írtak, ebben a maszol se volt kivétel. E cikkekből néhányat magunk az olvasóink mellett, az ő figyelmükbe is ajánlanánk és hisszük, megéri ide és ide vagy ide kattintani.

Mindenekelőtt viszont érdemes azt megidézni: ennek, a Papp tiszteletesnek és feleségének, Judit asszonynak köszönhetően újjáteremtett hagyománynak eredeti ötletgazdája Kós Károly volt, aki 1939-ben az Erdélyi Helikonban megjelent Találkozásaim Móricz Zsigával című emlékezésében, az irodalomtörténetben helyet kapott „móriczi cetlikről” is beszámolt.

„1914-ben nemcsak a világháború tört ki, hanem abban az esztendőben volt a sztánai református bál is. Nem kicsi dolog ez, mert háború volt még, és lesz még, de sztánai református bál soha azelőtt nem volt, és úgy látszik hamarosan nem is lesz. A bál kitalálója én voltam, és szervezője, rendezője, vezérkari főnöke sógorom, Balázs Balázs, vagyis a „Dufla”, aki mulatós, aranyosan vidám legényember volt akkor, akit mindenki egyszerre megszeretett, és aki ma is nagyon-nagyon kedves jó atyámfia. A bált február l-re tűztük ki, és olyan meghívót rajzoltam neki, hogy a Díszítő Művészet grafikai száma azonnal reprodukálta, s ezért a klisét, papírt, nyomást ingyen csináltatta meg, s így jótékony célunk egyik leglényegesebb kiadási tételét takarította meg nekünk. Meghívtuk a kalotaszegi környék minden valamire­való családját, és külön meghívtam Pestről az én szegény jó komámat és építészbajtársamat, Zrumeczky Dezsőt meg Móricz Zsigát. Más „idegent” senkit (…) A bálunk kitűnően sikerült, és bizonyos, hogy sem azelőtt, sem azóta nem volt ilyen bál Kalotaszegen; még ma is emlegetik azok, akik megérték és élnek, pedig éppen huszonöt esztendő telt el azóta. Lenn a faluban az állami iskolában lámpagyújtás után nemsokára kezdődött a tánc, és reggelig tartott. Jó cigány, jó és sok étel meg bor s pezsgő is. Móricz Zsiga úgy forgolódott az emberek között, mintha közülünk való lett volna. Mosolygott, beszélgetett, táncolt, és rengeteget jegyzett egész éjszaka. Másnap még bészánkáztunk a faluba – maradékra és csendes beszélgetésre, s este elutazott vissza Pestre. Hiszem, nem bánta meg, hogy eljött volt, mert ebből a muzsikás, vidám, szán­kózó, havas téli napból született meg talán legnapsugarasabb írása, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül.”

Ha mindez pedig nem lenne elegendő indoknak és érvnek, akkor következzen maga az írófejedelem most százesztendős élménybeszámolója:

„Vidéki alakok, vidám és groteszk figurák, cigány és úr, úr és cigány. Bor és nóta és sok beszéd. Egyéni fejek, személyes haj- és szakállvi­seletek és olyan páratlan magyar dialektus, mintha az erdélyi fejedelmek korában volnánk.

Sírva vigadás, politika, adoma, politika, gazdasági hevületek és politika és duhajság és politika és bor és bor és politika és politika...

S megjött a Dufla. Dufla Balázs vastag volt, mint egy cigány, és bugyborékolt belőle a humor. Nem is tudom már, hogy ki volt, egy meséből való fantasztikus jelenség volt akkor: ezt megírom…

És reggel felé a külső hodályokból előtörtek a széke­lyek, és a falu legényei csűrdön­gölőt jártak... Mintha ősemberek verték volna a földet csizmás patákkal... Szép szál vékony legények... ma mind öreg legény, aki ott nem maradt... Soha ilyen pezsgő kedvet, s mi­kor pezsgőt kaptak, soha ilyen gyermeki örömet. Ezt megírom…

Másnap átszánkóztunk Bánffyhunyadra. A megtiport hóban, vasárnap reggel a kis város, feleolyan házakkal, mint a galambdúc, olyan templommal, mint a mesebeli kacsalábon forgó vár, olyan piros felkapott csíkokkal a szoknyákon a karcsú magas asszonyokon, mint az Apafi Mihály uram udvari dámái... Ezt megírom...”

Papp Hunor a Heti Válasz pünkösdi számában közreadott interjújában így vall a sztánai kezdetekről, arról, hogy véletlen volt-e számára az idekerülés, vagy Kós Károly szelleme, esetleg a varázslatos kalotaszegi falu vonzotta ide:

„Beleszerettem a faluba, mert szülőföldemre, Székelyföldre emlékeztet. Az ember persze rögtön arra figyel fel, ami a szemét szúrja. Engem arra tanítottak, hogy először a templomot kell megmenteni, és láttam, hogy rengeteg cserép hiányzik a tetejéről, amely gyönyörű kazettás mennyezetünket védte. Erre falubeliek azt mondták: nincs, aki felmásszon oda. Hát, gondoltam nekem a hegyek szülöttének nincs magasságiszonyom, felmegyek, és adják fel a cserepeket. Így kezdtük az első munkát.”

Az elsőt követte a második, a tennivalók nem fogytak, inkább sokasodtak. Következett az útjavítás, az elhanyagolt futballpálya rendbetétele, a faluközpont rendezése. A falubeliek eleinte meg voltak döbbenve, sőt bolondosnak hitték a gyülekezetet tettekre ösztökélő papjukat, de hamar bekövetkezett az áttörés: „Gumicsizmában, munkaruhában közlekedtem, így mutattam a példát. Azt mondtam: kérem, ez az önök faluja, úgy is álljanak hozzá! Nekifogtunk az útjavításnak, s azóta jönnek a feladatok.”

A leglátványosabb a már szóbahozott közösségi ház újraépítése volt, ahol a hatévestől a nyolcvanévesig mindenki közmunkában dolgozott. Erről így vall a tiszteletes: „Romos állapotban találtam, éppen azon a télen omlott be a teteje, amikor idekerültem. Valaha református iskola volt, de Trianon után elvették az egyháztól, kultúrház lett, majd sok szerepe volt. Aztán kiderítettem, hogy a románok nem hivatalosan vették el az épületet, csupán kitessékelték az egyházat. Amikor jogászaim kinyomozták, hogy a miénk, azt mondták, fogj hozzá, és építsd fel. Fia Farkas és Lakatos Péter filmet forgattak Sztánáról és bemutatták, hogyan néz ki, illetve milyen lehetne ez az épület. Aztán kijutottam Kanadába, több nagyvárost kerestem fel, és annyi adomány gyűlt össze, hogy hozzá lehetett fogni a kivitelezéshez.”

Csakhogy hiába a szándék meg az építéshez szükséges pénz, valakinek nem volt ínyére, hogy Sztána, a nyomorúságos hely, melynek csak legendája élt, ki akar törni a reménytelenségből, valakinek fájt, hogy itt valami történik valakinek nem tetszett, hogy a „román iskolához hozzáfogott a magyar pap”.

„Időközben megjelentek a műemlékesek, hogy megnézzék a templomunkat – de valójában valaki feljelentett bennünket – meséli el Papp Hunor, majd így folytatódik a nem is ritkaságszámba menő transzilván történet: Kiderült nincs meg az engedélyünk, amely minden műemlék százméteres körzetében történő építéshez kell, az egykori iskola pedig a templom mellett áll. Valójában az volt a gond, hogy a „román iskolához hozzáfogott a magyar pap”. Erre megfélemlítették a gyülekezetet, hogy ebből botrány lesz.”

Papp Hunort nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, az, aki botrányra számított, tévedett: „Az emberek azt kérdezgették: mi lesz ebből, tiszteletes úr? Megnyugtattam őket, hogy nem lesz semmi baj, de ha nálam kicsit felmegy a pumpa, megetetem velük az engedélyüket. Szóval azt is beszereztem és mára belaktuk a közösségi házunkat.” Hogy mit jelent ez a „belakás”? Az újjáépített Somvirág Házban az erdélyi magyarság sorsát szívén viselő mecénás, Benkő Gyula nevét viselő előadótermet, orvosi rendelőt, konyhát, fürdőt alakítottak ki és javában készül a 24 vendég számára tervezett szálláshely is. Továbbá itt kapott helyet a ’920-’930-as években több kelet-európai országot is bejárt fényképész Denis Galloway 60 kalotaszegi munkája, melyről egy más interjújában Papp Hunor elmondta: „A képeken sokan felismerték felmenőiket, rokonaikat, egykori szomszédjaikat. Kimondhatatlan élményt jelent a falubeliek számára, a szembesítés és szembesülés játéka ugyanis csodálattal tölt el mindenkit”

A korábban inkább csak a Kós Károly Varjúváráról és szép kazettás mennyezetű református templomáról számontartott Sztána, harmadik nevezetességéről, a farsangi bálról már szóltunk. Hogy miért lett ma a legerősebb közösségformáló erő itt az egykori „protestáns batyusbál” újraélesztése (a Kós kezdeményezte 1914-es bál jótékony célú esemény is volt, az adakozásban akkoriban elől járt Tisza István miniszterelnök, aki 100 koronát küldött), arról így vall Papp tiszteletes: „Tizenhárom éve újra megszerveztük az ünnepséget, és az idén tartottuk a századik farsangot, helyiekkel, elszármazottakkal és környékbeliekkel. Több fellépőnk volt, néptáncegyüttes és mások, de minden évben a falunk színköri előadásai robbannak igazán nagyot.”

Ma már Kós-szobor őrzi a leghíresebb sztánai lakos emlékét, és emléktáblát kapott a száz évvel ezelőtti idelátogató és ihlet kapó Móricz Zsigmond is, egyre népszerűbb az itteni gyerektábor, hogy ne feledkezzünk meg a „nagyot robbanó” színielőadásokról, melyek visszatérő szereplője ma a falu papja és a Kalotaszeg kupáról sem, mely a sztánai csapat és Papp Hunor nélkül nem képzelhető el.

Arról, hogy milyen tervek körvonalazódnak 2014 pünkösd táján, a Sztána és a sztánaiak elkötelezettje ekképp szól: „Gumipadlós, reflektoros sportpálya készül, a csűrbe pedig mászófalat építünk, hogy idevonzzuk a helyi és környékbeli fiatalságot. Idén június 26-29. között szervezzük meg az első „Sztána hazavár” programot, amely a kalotaszegi népművészet különböző területeit ismerteti meg az érdeklődőkkel, a zenét, a táncot, fafaragást. Ide az anyaországiakat is szeretettel várjuk” – zárul a Heti Válasz interjúja Papp Hunorral.








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X