Egy szabadkai magyar diák a pozsonyi egyetemről: „a vajdasági és a szlovákiai magyarok sokkal inkább hasonlítanak egymásra, mint bármelyikünk a többi országban élő magyarra.”

Megszólalt a héten a szlovákiai magyar képes családi hetilapban, a Vasárnapban Rizsányi Attila, az első, egyben egyetlen vajdasági magyar diák, aki az Újvidéki Egyetem hallgatójaként került a pozsonyi Komenský egyetemre és az őt kérdező Vrabec Máriának elmondja, hogy miért bizonyult számára utólag főnyereménynek egy „szervezési gubanc”, ami megfosztotta őt a neki ösztöndíjasként kijáró kollégiumi elhelyezéstől. Az Egy vajdasági magyar címmel közreadott beszélgetésből megtudtuk, Délvidéken sokkal erősebb a „gondoskodj magadról, mert másra nemigen számíthatsz”-életérzés, mint Felvidéken, és azt is: ha Pozsonyban „valaki megkérdezné tőle, itt tudna-e inkább élni, vagy Magyarországon, Szlovákiát választaná”.    

„A Rizsányi Attilával folytatott beszélgetés legnagyobb tanulsága számomra az, milyen kevéssé ismerjük a vajdasági magyarokat. Ennek legfőbb oka, hogy keveset hallunk róluk, a tudatunkban sem fonódik össze Szabadka Kosztolányival és Csáth Gézával, Újvidék a soknemzetiségű polgári kultúrával. Oda nem járunk sem családi, sem tanulmányi kirándulásokra, mert nem is tudjuk, mit kellene keresnünk. Pedig magunkat látnánk, kicsit lazább, ráérősebb, a karrierépítésnek még nem annyira behódolt változatban.

Ha valamilyen szerencsés véletlen folytán mégis megismerünk valakit arról a vidékről, meglepődünk, mennyire hasonlítunk egymásra. Jobban, mint a magyarországi és a szintén szláv többség közt élő kárpátaljai magyarokkal, hogy az egészen más mentalitású erdélyiekről ne is beszéljünk. Nagy kár, hogy nincsenek élénkebb kapcsolatok köztünk, mert sokat tanulhatnánk egymás sikereiből és kudarcaiból is. Ám egyelőre még a diákcserék is nagyon ritkák a két magyar közösség oktatási intézményei között.

Vrabec Mária, a Vasárnap hetilap újságírója, aki a megalázott és éveken át meghurcolt nyitrai diáklány, Malina Hedvig kálváriájáról szóló, magyar és szlovák nyelven is kiadott dokumentumregényéért 2012-ben megkapta a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesületének  Midas  díját, a következő évben pedig az egyháza által méltánytalan körülmények közepette leváltott, majd szintén meghurcolt, emblematikus nagyszombati érsekkel, Róbert Bezákkal készített kétnyelvű interjúkötetével Szlovákiában az év könyvsikerlistájának élére került, –  fentebb idézett rácsodálkozása a Pozsonyban tanuló szabadkai fiatalemberre jogos, érthető és feltétlenül továbbgondolandó.

Miközben sokan, régen és manapság is, oly gyakran, és nagyon helyesen, mindegyre  meg-megállapítják, hogy itt, a Kárpát-medencében többség és kisebbség azért nem érti egymást, mert nem ismerik egymást (magunk is cikkeztünk már  rovatunkban kérdésről, annak okán, hogy Tamás Gáspár Miklós a magyar-román viszonyt elemezve, eljutott napjaink lehangoló következtetéséig: magyarok és románok nem értik egymást és nem is akarják megismerni egymást), a szlovákiai magyar családi képes hetilap, a Vasárnap legfrissebb számának az Egy vajdasági magyar címet viselő nagyinterjújában, annak készítője bevallja azt, amiről szemérmesen jobbára hallgatunk: mi magyarok sem ismerjük eléggé egymást.

A nemzeti pátosz minapi csúcsra járatódásának, az Nemzeti Összetartozás Napjává tett trianoni évfordulós ünnepségeknek lelkes szónokai és mélymagyar résztvevői minden bizonnyal megkérdőjelezik ennek a most Pozsonyban kimondott igazságnak a valóságtartalmát. Szinte hallani véljük: „Még hogy mi ne ismernénk elszakított véreinket?” „Miféle perszóna az, aki ilyet mer állítani rólunk?” Viszont, és elfeledve gyorsan őket, az önáltatásban nem csak e téren jeleskedőket, önbecsapás lenne, ha azt hinnénk, hogy Vrabec Mária tévedett. Igaza van, messzemenően igaza van.

Leszámítva a tiszteletre méltó nagyon keveseket, aligha van például olyan celldömölki, csornai, nagykanizsai vagy sárvári magyar polgár, aki nyugodt lelkiismerettel kijelentheti: tényleg ismeri a Zsombolyán, Királyhelmecen, Pancsován vagy Técsőn élő nemzettársaink sajátos magyar mikrovilágát. Nem kevésbé tűnik valószerűnek az sem, hogy a Lendváról a maribori egyetemre elkerült egyetemi hallgató valóban tisztában lenne azzal, hogy milyen élethelyzetben él, milyen gondokkal küzd, és milyen reményeket táplál a vele egykorú beregszászi magyar főiskolás. És persze, ez fordítva is igaz.

Vrabec Máriának e felismerés nyomán, mint láttuk, a felfedezés jóleső öröme azonnal hiány- és adósságérzettel párosul. A szorosabb kapcsolatépítés ki nem használt lehetőségeit kéri számon, annál is inkább, mert olyan azonosságokat fedez fel a felvidéki és délvidéki életérzés és látásmód között, melyek számára a meglepetés erejével hatnak. Hogy ez a két „kis magyar világ” valóban sokkal közelebb áll egymáshoz, mint az egészen más gondolkodásmód jellemezte erdélyi vagy kárpátaljai magyarságé, hogy a horvátországi a Mura-vidéki vagy őrvidéki honfitársainkéról ne is beszéljünk, azt magunk is egyetértőleg, igazolni tudjuk. Ebbéli tapasztalatainkon túlmenően hadd idézzünk fel egy személyes emléket is.

Megadatott nekünk, hogy bő másfél évtizeddel ezelőtt megismerhettünk egy Felvidékről Vajdaságba elszármazott, életét a köz javának szentelő nagyszerű embert, egy főpapot. Jó szívvel emlékezünk azokra a meghitt őszinte beszélgetésekre, melyeket a közülünk oly korán, alig 61 évesen távozott szabadkai evangélikus püspökkel, Dolinszky Árpáddal különböző helyszíneken és számos alkalommal folytathattunk. Ő a felvidéki Sajógömörön született, a pozsonyi Evangélikus Teológiai Egyetemen szerzett oklevelet és egyévi hazai lelkészi szolgálat után a ’970-es évek második felében a Délvidékre költözött. Itt később az ő vezetésével szerveződött újra az Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház Szerbiában-Vajdaságban. Dolinszky szuperintendens, aki a kommunista időkben, a szlovák evangélikus egyházba erőszakkal egyesített magyar evangélikus egyház önállóságáért embert próbáló, sok keserűséggel és meg nem értéssel fűszerezett, de végül eredménnyel járó küzdelmet folytatott, maga is nemegyszer szóvá tette nekünk: Vajdaságban könnyen otthonra talált, mert nagybecskereki, kikindai majd szabadkai szolgálata során megtapasztalhatta, mennyire „egy srófra jár az agya” a szülőföldjén és választott hazájában is, a magyar híveinek.

De lássuk kicsoda is és miként vélekedik az az újvidéki cserediák, aki Vrabec Mária beszélgetőpartnere volt, és aki élete szerencséjének tartja, hogy lemaradt az ösztöndíjasok számára amúgy kijáró pozsonyi egyetemi kollégiumról?  A véletlen műve volt-e vagy sem, esetleg eleve így volt rendelve az, hogy az első pillanatok csalódásának köszönheti minden később szerzett pozitív felvidéki élményét – azon fölösleges is lenne eltöprengeni. Ami viszont biztos, a szervezési galiba a lehető legjobb végkifejlettel járt: a 23 éves, most negyedéves, mesterképzésre készülő diák, aki „évek óta az első és egyetlen ösztöndíjasként egy ilyen cserediákprogram keretében került az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékéről a pozsonyi Komenský magyar tanszékére”, meggyőződéssel vallja, olyan páratlan szerencséje volt egy adminisztrációs hiba miatti pácbakerülésének, amiért csak hálás lehet a sorsnak.

A szabadkai Rizsányi Attila, az újvidéki Egyetem bölcsészhallgatója, egy sikeres ösztöndíjpályázat révén került a szlovák fővárosba. Érdeklődése homlokterében a vajdasági magyar irodalom balkanizálódás áll, s mint elárulja: „ezért is akartam tudni, hogyan van ez tőlünk északabbra, hogyan befolyásolja az itteni magyar írókat a szlovák közeg.” Miután, tőle független okok miatt lemaradt a diákotthonról, egy pozsonyi barátnál lelt szállásra. Ekkor következett be számára a nem remélt fordulat: „Szervezési gubancok miatt lemaradtam a kollégiumról, és először nagyon kétségbeestem, de jobb nem is történhetett volna velem, mint hogy egy családhoz kerültem. Nemcsak azért, mert beleláthatok a mindennapjaikba, hanem azért is, mert sokat tudunk beszélgetni, és a témák maguktól adódnak. Én is náluk ébredtem rá, hogy a vajdasági és a szlovákiai magyarok sokkal inkább hasonlítanak egymásra, mint bármelyikünk a többi országban élő magyarra.”

Az azonos látásmód, a felvidéki és vajdasági magyar mentalításban megmutatkozó hasonlóság, melynek ismérveit a meginterjúvolt rokonszenves délvidéki fiatalember egyetemi tanszéken és baráti beszélgetésekben egyaránt, lépten-nyomon megtapasztalta, sajnos másféle azonosságot is elénk tár. A legfőbb gond Felvidéken és a Vajdaságban is ugyanaz, a különbség köztük csupán ugyanannak a veszedelemnek az eltérő forgatókönyve.

„Itt beolvadunk, onnan elvándorolnak” – sommázza ezt a helyzet-megegyezést Vrabec Mária. A cikk folytatásából kiderül, az is, hogy mi áll a mindkét közösség megmaradását és megtartatását fenyegető, riasztó népszámlálási adatok hátterében:

A vajdasági magyarok számára ilyen a délszláv háború és az ennek következményeként kezdődött, máig tartó elvándorlás. Míg nálunk a magyarok helyben maradva asszimilálódnak és adják fel a nyelvüket, kultúrájukat, a Vajdaságból el is költöznek, iskola, munka, jobb megélhetés után. „A szórvány asszimilálódik is, de a tömbben nagyobb gond az, hogy a fiatalok szinte mind Magyarországra mennek tanulni, mert nem tudnak annyira szerbül, hogy otthon elvégezzék az egyetemet. Egy-egy középiskolai osztályból az érettségi után jó, ha ketten otthon maradnak. A vajdasági Magyar Nemzeti Tanács most szervez szerb felzárkóztató képzéseket, mert ettől is reméli, hogy megállítja az elvándorlást” – magyarázza Attila.

Amikor arról kérdezzük, miért mennek el a fiatalok a Vajdaságból, annyira nehéz-e ott az élet, azt mondja, persze, nehéz, de már tömegjelenség is ez. „Amikor szinte az egész osztály elmegy Szegedre, az utolsó, aki maradna, szintén megy utánuk, mert otthon nincsenek barátai. Ami nem volna gond, ha a diploma megszerzése után hazatérnének, de az esetek többségében nem így van. Nagyon bonyolult magyarországi diplomát honosítani, nem ismerik a szerb terminológiát, jó állást szerezni szinte lehetetlen. Amikor Pozsonyban körülnézek, azt látom, hogy bár valamikor egy pontról indultunk mint posztszocialista országok, sőt Jugoszlávia talán egy lépéssel előrébb is volt, a háború mérföldekkel vetett bennünket vissza. Hiába telt el azóta tizenhét év, még mindig ebben élünk. Furcsa hatalmak váltakoznak, a közszférában létszámstop van, a nyugdíjakat csökkentették arra hivatkozva, hogy egyszer majd nagyon jó lesz nekünk, de nem látjuk, mikor. Kétévente parlamenti választásokat tartunk, mert ugyanazok a kormányok folyamatosan lemondanak a népszerűségük csúcsán, hogy nyerjenek még néhány évet… Úgy érzem, az államra még annyira sem szabad hagyatkozni, mint itt” – mondja korához képest meglepő bölcsességgel a mindössze 23 éves fiatalember. Persze, más körülmények között érett, a gondoskodj magadról, mert másra nemigen számíthatsz életérzés a Vajdaságban nyilván sokkal erősebb, mint nálunk. A nacionalizmus is, de még ebben is hasonlítunk: a múltban szélsőséges nézeteket hirdető politikusok most ott is európai demokratáknak vallják magukat.

A közelmúltban a pozsonyi Új Szó több cikket is szentelt annak a sokakat meglepő új jelenségnek, hogy az idei szlovákiai választási kampányban meg sem említették a felvidéki magyarokat, mint Szlovákia területi egységének legfőbb ellenségeit. Újságíró, politológus, művelődés-történész, historikus és emberi jogi szakértő elemezte a lap hasábjain, hogy vajon valóban kimúlt volna a magyarkártya és a látványos szlovákiai „magyarpolitikai” váltással szinte egy időben miért és miként változott Robert Fico kapcsolata Magyarországgal, pontosabban az Orbán Viktor vezette Magyarországgal. Egyikük, egy politológus arra próbált választ keresni, mi állhat annak hátterében, hogy míg az első Fico-kormány idején Orbán Viktor Fico első számú ellenségének számított, Magyarország pedig gyakorlatilag geopolitikai fenyegetésnek, ugyanaz a Fico, akinek „elévülhetetlen érdemei” vannak a Malina Hedviget megalázó és megszégyenítő lejáratásban, akárcsak a vérlázítóan kirekesztő állampolgársági törvény megalkotásában, ma Orbán legfőbb európai szövetségesének és barátjának számít. Egy másik megszólaló, a tekintélyes budapesti művelődéstörténész pedig a lapban azt fejtegette: „Mintha a magyar külpolitika irányzéka átállt volna a gazdasági kérdésekre, amelyek háttérbe szorították az egyebeket. Magyarország politikájában a szlovákiai magyarság most mintha kissé a színfalak mögé tolódott volna.”

Vajdaságban egész más oka van annak – mondja el Vrabec Máriának a vajdasági vendéghallgatónk – hogy a szintén idén tavasszal megrendezett szerbiai és vajdasági választási kampányból is teljesen eltűnt a magyarkártya:

„Ugyanakkor a magyarellenesség nem igazán téma, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs tétje. „Nemrég még az volt a jelszó, hogy a magyarok kapjanak szendvicseket az útra, és menjenek Magyarországra, de lényegében ugyanazok, akik ezt mondogatták, ma kormányon vannak, és koalícióra léptek a Vajdasági Magyar Szövetséggel. Még a politikában is ugyanazt az utat járjuk.” Attila szerint kifejezetten magyarellenes intézkedéseket már nem hoz a szerb kormány, de a többségi intézményeket is érintő megszorítások az amúgy is elszegényedett magyar iskoláknak, színházaknak duplán fájnak. „Tudják, hogy már nem kell velünk különösebben foglalkozni, amúgy is egyre kevesebben vagyunk. A családok csak egy-két gyereket vállalnak, mert nagyon nagy a munkanélküliség. Mindenki állami állásba vágyik, viszont ezekbe nehéz bejutni, a külföldi tulajdonban lévő gyárakban pedig szinte éhbérért kell rengeteget dolgozni. Erre mondják azt a fiatalok, hogy akkor inkább külföldön dolgoznak sokat, sok pénzért. Az otthon maradottak közül sokan kereskednek: a szabadkai ócskapiacon látható, hogy az emberek hogyan ügyeskednek. Még akkor is pénzzé tudnak tenni valamit, amikor már szinte semmijük sincs. De ez nem az az élet, amely bármiféle perspektívával kecsegtetne, úgyhogy ebből a szempontból érthető, hogy aki tud, az továbbáll egy országgal.”

A második hónapja Pozsonyban tartózkodó Rizsányi Attila, mert a hozzá nagyon hasonlóan gondolkozók társaságában éli ottlétének mindennapjait, kifejezetten jól érzi magát az egykori koronázóvárosban. Még akkor is, ha egyes különbségek számára is szembeötlőek:

„Azt mondja, ha valaki megkérdezné tőle, itt tudna-e inkább élni, vagy Magyarországon, Szlovákiát választaná. Még a különbségek sem zavarók, csak a pékségek hiányoznak, amelyekből nálunk minden sarkon van egy. Az is meglepett, hogy itt nincs meg az a fajta közösségi élet, mint a Vajdaságban. Nálunk szinte elképzelhetetlen, hogy május elsején ne menjünk ki Palicsra vagy a közeli erdőbe piknikezni a barátokkal. A szerbiai városokban a nap minden órájában tele a kávéházak, az ember nem is érti, miből telik rá, de ez biztosan prioritások kérdése is. Az emberek szeretnek együtt lenni, beszélgetni, vagy akár csak hallgatni, mert mindenkinek van olyan gondja, bánata, amelyet nem tud, vagy nem akar szavakba önteni. Itt ezt a közösségi összetartozást nem tapasztalom, ebben az értelemben Szlovákia nyugatiasabb.”

Szlovákia nyugatiasabb, állítja Rizsányi Attila, miközben arra is rámutat: szülőhazája csak szavakban Nyugat-párti, a tettek ott egészen mást bizonyítanak. Ennek kézzelfogható jeleként értékeli az újvidéki vendég- bölcsészhallgató a cirill betűs írásmód térhódítását, amely mára már elérte a vajdasági köztereket is. Történik ez annak ellenére, hogy e törekvés nyilvánvaló módon a haladás-ellenességet tükrözi, s mint ilyen a történelem kerekének visszafordítási kísérlete:

„A szerbnek van latin betűs írása is, de egyes esetekben a helyi önkormányzat dönti el, melyiket használják. Újvidéken most úgy haladunk Európa felé, hogy a buszokon is visszatértünk a cirill betűhöz. Meg sajnos úgy is, hogy lebontjuk a régi épületeket, és lakótömböket meg bevásárlóközpontokat építünk helyettük.

Gyakran történelmi városközpontok felújításában sem műemlékvédelmi megfontolások döntenek, hanem a korrupció. Az emberek úgy látom, apatikusak ezzel kapcsolatban, mert a háború elvette a hitüket. Ez még mindig viszonyítási alap: bármi negatív dolog történik, arra gondolnak, hogy akkor is így kezdődött. A nemzetiségek közötti viszonyok is sokkal hűvösebbek, közösségi szinten most már számon tartjuk, ki kicsoda, pedig azelőtt nem volt fontos. Vallási eredetű konfliktusok nincsenek, az emberek megszokták, hogy egymás mellett élnek, de a betelepültekkel szemben érezhető az idegenkedés, mert a helybeliek a munkahelyeket féltik tőlük. Néhány emberöltőnek el kell telnie, amíg a Vajdaság ugyanolyan polgári és nyitott lesz, mint régen volt – ha ez egyáltalán lehetséges még.”

Arra a faggatózásra, hogy mihez kezd majd a hazatérés után Rizsányi Attila reakciója némiképp bizonytalan. Viszont, ha „a mit fogok tenni”-kérdésre, értelemszerűen nincs meg, mert nem is lehet meg a biztos válasz, a „hol és hogyan”-tematikát illetően már nincs semmi kétely. Erről egyértelműen meggyőz bennünket a Vrabec Mária-Rizsányi Attila dialógus befejezése:

„Azt, hogy mihez kezd a tanulmányai befejezése után, Attila még nem tudja. Most negyedéves, Újvidéken a mesterképzés vár rá szeptembertől. Közben a Vajdaság.ma hírportál munkatársaként is dolgozik, és ezt valószínűleg folytatni fogja, de azt mondja, tanítani is szeretne. „Nem tudom, meddig, mert egy idő után mindig új impulzusra vágyom. Ebből a szempontból is nagyon jó volt ez a pozsonyi tartózkodás, ha visszamegyek, biztosan másként fogom látni az otthoni dolgokat. Azt hiszem, kell ez a látószögváltás, hogy az ember megbecsülje, de ugyanakkor kritikus szemmel is nézze, ami az övé.”