Novák Ferenc Tata a Mandinerben: „Mindegy, hogy milyen színű kormány van, mindenki korrupt. Sőt a korrupciót törvényekkel védik meg.”

Megszólalt a héten Novák Ferenc Tata, a nagyenyedi születésű, 85. születésnapját nemrég betöltött legendás hírű koreográfus-rendező és a Mandinernek adott interjújában, olykor sarkosan is fogalmazva, véleményt mondott napjaink magyar közéletéről, a szívéhez oly közel álló néptánc, illetve népi kultúra mai, ellentmondásokkal terhelt helyzetéről. A Kossuth- és Erkel-díjas Nemzet Művésze, aki elvi okokból hátat fordított a hatalomkedvenc és milliárdokkal kistafírozott, Fekete György vezette Magyar Művészeti Akadémiának, elmondja az őt kérdező Szilvay Gergelynek, hogy miért pesszimista: „Nyolcvanöt éves vagyok és egy selejt században éltem. Mit mondjak? Attól félek, hogy az unokáim sem kerülnek jobb helyzetbe.” Szerinte a szakmájában ma „általános probléma a hiányos műveltség és nagy hiányosságok vannak a néptáncos mozgalomban.” Keserű szavain viszont mintha mégis átsejlene a remény, mert mint fogalmaz: „Aki alkot és tehetséges, bármilyen művészeti ágban, azt nem lehet agyonverni.”

„Erdélyhez természetes a kötődésem, hiszen hiába jöttünk el a ­háború végén innen, az egész rokonságom itt maradt. A legtermészetesebb dolog volt, hogy minden évben, amikor már útlevelet lehetett kapni, jöttünk, főleg 1956 után. Kevesen tudják, hogy 1956. augusztus ­elsejétől a forradalomig személyazonossági igazolvánnyal lehetett Erdélybe jönni. A közismert események miatt ez a lehetőség megszűnt, de utána is jöttünk. Itt volt nagymama, nagypapa, unokatestvérek, mindenki. Kolozsvárt és Marosvásárhelyt nagyon népes családok tartoztak a Novák családhoz és az oldalágakhoz. Később, miután néprajzos lettem, az Akadémián úgy döntöttek, hogy a Mezőség legyen a gyűjtőterületem. Logikus döntés volt, mivel beszélek románul, az első négy osztályt román iskolában végeztem, és a mezőségi falvak többnyire vegyes települések. Másfelé is jártam természetesen, de a feladatomnak megfelelően elsősorban Mezőségen kutattam. Szívesen vállaltam ezt, hiszen Kolozsváron éltek rokonaim – legalább tízen a családból –, ezért mindig itt volt a harcálláspont, innen mentem ki a környező falvakba, sőt úgy döntöttem, hogy egyetemi szakdolgozatomat Székről írom. Végül nagyon sokat kellett Erdélybe jönnöm egy lelkiismeretes szakdolgozat megírásához. Sok időt töltöttem akkoriban Széken. Dolgozatomban nem az érdekelt elsősorban, hogy milyenek a táncok – természetesen azokat is filmeztem és megjelentek a szakdolgozatban –, hanem a tánc társadalmi szerepe Széken. Ezzel végülis minden eldőlt. 1962-ben, nagyon fiatalon már Marosvásárhelyen, az akkori Magyar Autonóm Tartomány fővárosában, az Állami Székely Együttesnél dolgoztam. Ilyen előzmények után, azt ­hiszem, nem kell többet arról beszélnem, milyen a kötődésem Erdélyhez. Hozzáteszem, hogy nem csak magyar, hanem nagyon sok román barátom is van. Dolgoztam a bukaresti folklór intézetben, kitűnő barátokat szereztem magamnak a románok között is. Azokkal, akik még élnek, mai napig tartom a kapcsolatot.”

Öt évvel ezelőtt egy Kolozsváron készült interjújában az akkor 80 esztendős néprajzkutató-koreográfus és rendező, Novák Ferenc így vallott arról, hogy mit jelent számára Erdély. Az 1931. március 27-én, Nagyenyeden született, rokoni szálak révén Kolozsvár és Marosvásárhely mellett Besztercéhez, Szamosújvárhoz és Erzsébetvároshoz is kötődő, Csukás István által gömbvillámnak nevezett Tata olyan élő legenda és intézményember, aki döntő módon meghatározta a magyar kulturális és táncszínházi élet elmúlt hat évtizedét, s ha megszólal, arra nagyon is érdemes odafigyelni.

„Mozgó, pattogó jóember, és tehetséges, mint a vihar, a láva. Szeretnivaló, dühöngenivaló, csupa szív és csupa méreg plebejus és paraszt értelmiségi művész..." jellemezte őt néhány esztendővel ezelőtt találóan a nemkevésbé intézményember minősítésre jogosult, a ma szintén 85. életévében járó Bodor Pál. Telitalálata volt Diurnusnak ez a sommás láttatás, mert akinek valaha módja volt Tatával találkozni, őt hallgatni – és ezzel az ő akaratából szerencsére nagyon sokan vagyunk így, szerte a Kárpát-medencében, de leginkább a mi tájainkon – maga is megtapasztalhatta, olyan magával ragadó kivételes és varázslatos egyéniséggel hozta össze jó sorsa, kinek párja nincsen.

Benne egy, életkorát meghazudtoló, kultúráról, táncszínházról, közéletről és főleg a „Mi dolgunk a világban?”-örökérvényű kérdéséről modernül gondolkodó, mindig, minden körülmények között tenni akarót és tenni tudót ismerhettünk meg, akinek az életpályáját a mindenkori díjkiosztók 1960-tól napjainkig, teljes joggal a legrangosabb magyar művészeti és állami kitüntetésekkel ismerték el. Viszont az is igaz, hogy az elismerések dacára ő soha nem volt, és nem is lesz az éppen regnáló hatalmak kedvence. Novák Tata számára ugyanis a szókimondás, cselekvés és az alkotómunka szabadsága olyan a mindennapjait meghatározó morális kérdések, amikhez mindig, minden körülmények között ragaszkodni kell. Azokat nem befolyásolhatja semmiféle hivatalos elismerés, ezek neki nagyságrendekkel többet érnek, mint a kádári Magyar Népköztársaság Munkaérdemrendjének Arany Fokozata vagy a mostani hatalom által létrehozott és gazdagon kistafírozott, viták kereszttüzében álló Magyar Művészeti Akadémia tagsága. Utóbbiról, a tekintélyes összegű életjáradékot is odahagyva, le is mondott, mert, mint nyilatkozta: „a hetvenes évek közepe óta nem volt olyan erőszakos térfoglalás.” Egyúttal azt is hozzátette: „Igaz, a rendszerváltás után az SZDSZ elég agresszíven juttatta kulcspozícióba az embereit, de tehetségteleneket soha.”

Ha már szóbahoztuk a hatalmas visszhangot kiváltó kilépést, melyről annak idején magunk is beszámoltunk e rovatban, érdemes még idéznünk az akkori interjújából: „Kétségbe vagyok esve, hiszen a Fideszre szavaztam. Azt gondoltam: kétharmados többséggel végre lezárhatjuk majd a kínosan nyitva hagyott ügyeinket, átbeszélve mindazt, amiről két évtizede gyáván hallgattunk. De a mindent elsöprő erőszak egész más irányba visz. Mindegy mi van mögötte, frusztrációk vagy dölyf, számomra elfogadhatatlan. Erdélyiként másképpen nevelkedtem, háromnyelvűen, amitől mindig úgy éreztem: nem állunk harcban Európával, hiszen egymás részei vagyunk.”

Egy közelmúltban megjelent, a Ne féljetek! beszédes címet viselő születésnapi vallomásában arra a kérdésre, volt-e valaha problémája abból, hogy sokszor megnyilvánult, hogy felemelte a hangját közéleti és kulturális kérdésekben, Novák Tata így felelt: „A szocializmus alatt sem foglalkoztam ezzel, most sem foglalkozom. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia meghirdetett egy olyan programot, amellyel nem értettem egyet, olyanokat nyilatkoztak, amiket én nem tartottam elfogadhatónak, akkor kiléptem. Pedig az havi 200 000 Ft-os fizetést jelentett. Látja, hogy ennek ellenére továbbra is elismerik a munkámat. Ugyanez volt annak idején a tábornokaimmal, elképesztő dolgokat mondtam, és nekem lett igazam. Minden tanítványomnak azt mondtam, ne féljetek. Boldog vagyok, hogy néhány kivételtől eltekintve ilyenek lettek, tisztán beszélnek, és kész. A lányom (Novák Eszter színházi rendező – n. n.) aztán végképp, ő egy igazi faltörő kos. Emiatt színházat nem is kaphat Magyarországon, most ilyen időket élünk. De mindenfelé hívják, most éppen a Szlovák Nemzeti Színházban rendez.”

Novák Tata, aki egykor Aczél Györgynek is beszólt, ha úgy gondolta, hogy meg kell tennie, ma sem finomkodik, ha véleménye van a hatalomhoz dörgölődzőkről és szóvá is teszi mindig a nemtetszését. Tíz nappal azt követően, hogy a Táncélet portálon egyebek mellett kifejtette: „Nem jó a hangulat az országban. És a fiatalok nem csak a kereseti viszonyok miatt mennek el.” – tegnapelőtt újra megszólalt és nem is akárhogyan.

Ahogyan tőle már megszokhattuk, a Mandineren egy meghökkentő címmel közreadott friss nagyinterjújában sem kertelt; kendőzetlenül fogalmazva kíméletlen őszinteséggel mondta el kérdező partnerének, Szilvay Gergelynek, hogy mi az, ami kedvére való a mai magyar valóságból és még inkább – mert ebből van több, ijesztően több –, mi az, ami nem. Szóvá tette, hogy „mindegy, hogy milyen színű kormány van, mindenki korrupt”, mi több, „sőt a korrupciót törvényekkel védik meg”, miközben a néptánc, a népi kultúra és a közélet aktuális kérdéseit felleltározva, arról is beszámolt: „általános probléma a hiányos műveltség és nagy hiányosságok vannak a néptáncos mozgalomban is.”

A Szilvay által megvallatott csupa szív és csupa méreg plebejus és paraszt értelmiségi művész" keserű szavain mégis átsejlik a remény, mert mint fogalmazott: „Aki alkot és tehetséges, bármilyen művészeti ágban, azt nem lehet agyonverni.” Az pedig külön örömünkre szolgált, hogy a sok-sok jogos szakmai elégedetlenség közepette ebben az interjúban is a volt több bíztató táncszínházi példa. Az egyik ilyen, ígéretes jövőt üzenő produkció az a Sepsiszentgyörgyön, Mihályi Gábor által koreografált darab volt, amiről még szó lesz a későbbiekben, és melynek kivételes jelentőségét már a hivatkozott, a Táncéletnek adott áprilisi interjúban is fontosnak tartott kiemelten hangsúlyozni: „hosszú idő óta ez volt az első olyan, amire azt tudtam mondani, hogy majdhogynem műfajteremtő. Nagyon boldog voltam.”

Meghökkentő címmel látott napvilágot a mostani nagyinterjú a Mandineren, írtuk fentebb, és A román értelmiség műveltebb, mint a magyar, blikkfangosnak szánt címadás nagyon nem volt az ínyünkre. Már csak azért sem, mert ha az interjú egészével semmi gondunk nincs, sőt az abban foglaltak majd’ minden egyes szavával egyetértünk, de a címválasztással, legalábbis ebben a formában valami mégis hibádzna.

A Mestertől, akit az Szilvay Gergely interjújának végén arról faggat, hogy miként vélekedik a román értelmiség a magyarok Erdéllyel kapcsolatos felfogásáról, a következő választ kapja: „A román értelmiségi réteg általában műveltebb, mint a magyar. A román színház fantasztikus. Most is ontják a zseniket, olyan előadásokat látunk, hogy csak ülünk és bámulunk. Ezzel a román értelmiséggel mindenről lehet beszélgetni a világon, de abban a pillanatban, hogy a magyar ügy előkerül, lehúzzák rolót. Félnek, főleg hogy látják az európai példákat, például Koszovó önállósodását.”

A kontextusából kiragadott megnyilatkozás-részlet és ráadásul az „általában” nélkül, így, interjúcímmé kiugratva nagyon nem tűnik szerencsés választásnak. Mi több, itt magunk a sokat megélt és megtapasztalt Novák Ferenccel is vitába szállnánk. Szerintünk csak és kizárólag azt lehet valóban művelt értelmiséginek tekinteni, akinek kötelező módon egyik ismérve, hogy vele az égvilágon mindenről, még az esetleges történelmi sérelmekről is lehet értelmes párbeszédet folytatni.

Mivel a Mandineres nagyinterjú ismertetése elején már annak a szomszédokra történő kitekintésével kezdtük, maradjunk a vallomás e fejezetében foglaltaknál, ahol két kérdés nyomán, az azokra adott válaszokból megismerhető Novák Tata magyarságpolitikai krédója, benne megannyi megfontolandó érvvel és megszívlelendő tanulsággal. Az általa itt elmondottak között van olyan vélemény, amivel bizonyára szelet is vet és vihart arat. De amit a Székely himnusz kapcsán megfogalmazott, talán arra is késztetni tud bennünket, hogy végre elgondolkozzunk: Csanády György ’921-es, egy önsegélyező és kulturális szervezet alkalmi rendezvényére írt verse nem éppen a magyar líra csúcsteljesítménye, ahogyan Mihalik Kálmán eredetileg lánykarra komponált kantátája sem éppen zenei zsenialításra vall. A most netán felszisszenőknek, a Novák Ferencet esetleg rögtön lenemzetárulózóknak figyelmébe ajánlanánk Tata egy korábbi kijelentését: „Aki az életművem ismeretében megkérdőjelezi a nemzeti hovatartozásomat – erre is van már példa – az minimum nem normális.”

Következzen tehát a két kérdés és az azokra adott válaszok:

 „– És Magyarországon kívül milyen a helyzet?

– A szlovák értelmiségnek ugyanezek a bajai, ahogy a román értelmiségnek is. Sok román barátom van és kemény beszélgetéseink vannak. Minden évben van év végi koncert a Müpában, amit nagyon jól megszervez a Magyar Állami Népi Együttes. Ott van az államfő, számos miniszter; erre a közönség saját magától elkezdi üvölteni a Székely himnuszt. Amikor Csíksomlyón rendeztem meg az István, a királyt, akkor is egyszer csak elkezdte énekelni a 350 ezres tömeg, hogy „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk...” Mit szól ehhez egy román? Ráadásul a Székely himnusz gyenge mű, a szövege pár helyen értelmezhetetlen. Nem lehet elmenni Romániába és olyan nyilatkozatokat tenni, ami felpiszkálja a románok nemzeti érzését! Ugyanolyan rossz túlhajtani a nemzeti érzést, mint amikor a szocialista kormányok nem foglalkoztak a határon túli magyarokkal. A másik oldalra estünk és nem arra költjük a pénzt, amire kellene.

– Mire kellene költeni?

– Oktatásra. Az nagyon jó döntés, hogy fizetéskiegészítést adunk az kárpátaljai magyar pedagógusoknak. Sok előadást tartok Erdélyben a Maros Művészegyüttessel, főleg gimnáziumokban. Látom, hogy a magyarság fogyása megállíthatatlan, de lassítható lenne azzal, hogy beszállunk az oktatás finanszírozásába. Szlovákiában még a magyarlakta vidékeken is kétségbeejtően sokan adják szlovák iskolába a gyerekeiket. Én nekik ingyen tanszereket, tankönyvet adnék, csak hogy menjenek magyar iskolába. De ha propagandára költjük a pénzt, az semmit nem ér.

Barátai és munkatársai 85. születésnapján a Tánc, élet, varázslat – gondolatok, küzdelmek címet viselő könyvvel kívántak tisztelegni a magyar táncművészet meghatározó személyisége és hatalmas életműve előtt. Az írásaiból összeállított kötetében, melyben helyet kaptak szakmai anyagok, interjúk, különféle kritikák, beszédek, levelek, fontos dokumentumok is, a koreográfus-rendező is közreadta pályája emlékezetét. Ebből, akárcsak az utóbbi években vele készült és a kötetben közölt interjúiból az derült ki: a jövőt illetően Novák Tata pesszimista. Ennek okaira a Mandiner munkatársa rá is kérdezett.

Feleletének egy részét, a törvénykezést is a korrupciós mohóságuknak alágyűrő kormányokról szólót már ismerjük. Viszont, vállalva az ismétlés ódiumát fontosnak ítéljük a teljes, csonkítatlan választ itt közreadni, melynek végén felsejlik a szintén már hivatkozott bizakodása is:

„Nyolcvanöt éves vagyok és egy selejt században éltem. Mit mondjak? Attól félek, hogy az unokáim sem kerülnek jobb helyzetbe. Mindegy, hogy milyen színű kormány van, mindenki korrupt. Sőt a korrupciót törvényekkel védik meg. És persze valamiért kiléptem a Magyar Művészeti Akadémiából is. De aki alkot és tehetséges, bármilyen művészeti ágban, azt nem lehet agyonverni.”

A születésnap-köszöntő kötet előszavában így ajánlotta az írásokat az utána következő generációk figyelmébe: „A fiatalabb olvasók tekintsék a kötetet a tánccal együtt sokáig élt öreg kolléga üzenetének a XX. századból. Gondolom, sok írás szolgálhat tanulságul, hogyan éltünk, hogyan harcoltunk ebben a sok átalakulással terhes időszakban.” Az egyik ilyen nagy tanulság és egyben Tata egyik nagy bánata is, hogy a rendszerváltás sok átalakulással járó időszakának már első pillanataiban viharos gyorsasággal kiéleződött a népi-urbánus szembenállás, tort ült a kirekesztősdi, és kialakult az évtizedes barátságokat lenullázó, egykori harcostársakat egymás ellenségeivé tevő szekértáborosdi. Minderről így beszél az interjúban:

„A híres érdi kékfestő asztalomnál, ha kihúzzuk, tízen férünk el. Az egész magyar irodalom ismerte azt az asztalt. A rendszerváltás előtt Eörsi István és Csoóri Sándor is itt ült, a rendszerváltás után pedig már nem álltak szóba egymással. Komoly íróbarátaim vannak, akik nem népiek és kedves humorral fogadják a népi dolgokat. Egyes dühödt népiek pedig az egész kortárs művészetet kóklerségnek tartják, pedig ebben a pillanatban a kortárs dolgokkal foglalkozó művészek közt több kiművelt fő van – bár ott sincs sok. Rendszeresen látogatom a kortárs előadásokat, és sok érdekesség van – mondjuk van ugyanannyi hülyeség is, mint nálunk.”

A Szilvayval folytatott dialógusban a legtöbb szó természetesen a koreográfiáról esik. A megvallatott itt tűnik a leginkább elégedetlennek. Azon a Magyarországon, amelyet a külföld is néprajztudományi nagyhatalomként tart számon, ahol – mint Tata elmondja – az 1927 óta tartó gyűjtések 240 ezer méter filmet eredményeztek, s „amikor az UNESCO-nak el kellett döntenie, hová tegye a folklórkutatási módszertani központját, azonnal Magyarország mellett döntött” – ma a tekintély megkopott, a helyzet, finoman is szólva, több mint ellentmondásos. Mindezt és az idevezető okokat így látja:

„Most fantasztikusan táncolnak az együttesek, csodálatos az általános és a technikai tánctudásuk, viszont a koreográfiák sajnos sok kívánni valót hagynak maguk után. Az évente megrendezett Néptánc Antológián fellép 16 együttes, amelyeknek a táncosaiból három hivatásos társulatot létre tudnék hozni, olyan jók. Csakhogy az amatőr táncosok már nem szeretnének hivatásosnak állni, mert már nem vonzó annyira ez a szakma, mint régebben. Pont a néptáncosok nem kapták meg azt a nyugdíjkedvezményt, amit a balettosok igen. Elképesztő, hogy megtörténhet egy országban, amiben a kormány nemzeti programot hirdet, hogy a nemzeti programot teljesítő néptáncosok nem kapják ezt meg.”

A hivatásos néptáncosok a hatalom rövidlátásának és szűklátókörűségének a vesztesei lettek és félő, hogy ilyen körülmények közepette elmaradhat az utánpótlás. A gondok legalább ennyire nagyok a kortárs táncszínházi koreográfiákat illetően is, –­ véli a Mester – és egyre több kívánnivalót hagynak maguk után a színházi rendezések. Miközben a néptánc színpadra állítását illetően ma már nincs annyi vita a tiszta forrás hívei és néptáncból táncszínházat csinálók között, mint volt a hetvenes években, „amibe beleavatkoztak írók, költők is”, a helyzet korántsem jókedvre derítő:

„Ma hál 'Istennek a két irányzat tökéletesen kiegészíti egymást, nincsenek viták, tudják, hogy mindkettőre szükség van. Az egyikre szükség van, hogy az anyanyelvet, a szótárat őrizzék, fejlesszék; s a másikra, hogy lássék: a koreográfusoknak is van mondanivalója a világról. Meg hát amúgy sem maradhatunk le más kortárs műfajoktól. A tisztaforrás-pártiak erősebbek, mert csodálatosan táncolnak a táncosok, de ugyanazok csinálnak táncszínházi darabokat is, csak nem látok átütő dolgokat.”

A szókimondó ítész nem fukarkodik sarkos megfogalmazásokkal is élni: „Végignézek egy szolnoki fesztivált és unatkozom, pedig nagyszerű táncosok vannak a színpadon. (…) Egy táncszínházi darabnak vannak törvényszerűségei. A dramaturgiával nagyon nagy bajok vannak. Nem tudom, miért van most hullámvölgy, de ez időnként előfordul minden műfajban, színházban, irodalomban is. Kiöregedett egy generáció.”

Ha Novák Ferenc Tata nem nagyon lát átütő dolgokat Magyarországon és annak ellenére unatkozik a szolnoki fesztiválon, hogy ott csodálatos táncosokat lát, az felér egy igazi vészjelzéssel. A bajok forrása szerinte a koreográfusképzés színvonalromlása:

„Valami hiányzik: talán az általános műveltség. Nem lehet úgy táncszínházat csinálni, hogy nem vagyok jártas a képzőművészetben, a színházi világban. Járok színházi premierekre, előadásokra, és soha nem látok kollégát. Soha. Régebben tele volt velünk a színház! Épp ezért jók is voltak a színházi kapcsolataink. Az én generációm baráti köre színészekből, írókból, rendezőkből állt. Nekem ma is az én generációmhoz tartozó írók a barátaim, velük járok össze.”

Arra a riporteri felvetésre, hogy vajon elszigetelődött-e a táncos szakma a gyors, spontán válasz a „Nem tudom”. Aztán a folytatásból csak kiderül: Novák Tata mintha mégis sejtené, hogy hol van az eb elhantolva és újra eljutunk ahhoz a véleményhez, melyet nem véletlenül helyezett képaláírásként az interjúkészítő Szilvay a fenti, gondterhelt és eltűnődős fotó alá.

„De ha beszélgetek és hivatkozom valamire, döbbentem veszem észre, hogy a kollégák nem látták, nem ismerik, amit említek. Valószínűleg tehát ez hiányzik a koreográfusképzésből. Az is igaz ugyanakkor, hogy a nagy generációban senki sem a táncból indult. Én néprajzos akartam lenni, Györgyfalvay Kati zenetudományi szakon végzett, Szigeti irodalmi és színházi érdekeltségű volt, ahogy Kricskovics is. Minket meghívásos alapon invitáltak a rendező szakra, ahol nagyszerű tanáraink voltak. Nem tudom, hogy a fiatalabbaknak volt-e koreográfusképzésük. Azt is hiányolom, hogy a tőlem fiatalabb generáció nem jár össze. Mi rendszeresen összejártunk, megnéztük egymás dolgait, vitatkoztunk a kocsmaasztalnál. Voltak nemrég próbálkozások, hogy legyenek például elemző órák, de nem jönnek el, nem érdekli őket. Ha pedig leül velük az ember és elmondja, mi a baja egy-egy darabbal, arra teljesen immunisak. Amikor irodalmi művet dolgoznak fel, gyakran kiderül, hogy sokan félreértelmezik azt. Technikailag ugyanakkor topon vannak, pontosan meg tudják fogalmazni a gondolataikat táncban.”

A legendássá vált 1983-as István, a király koreográfusának másik nagy fájdalma, hogy gyakorlatilag mára megszűnt a tánckritika Magyarországon. Ennek hiányában a szakmai lejtmenet megállíthatatlannak tűnik. Most, amikor éppen e napokban a művészeti lapok, folyóiratok és portálok kivégzése történik meg, a Novák Ferenc által elmondottak még aggasztóbbnak tűnnek:

„Balettról és kortársról még csak-csak írogatnak, de néptáncról semmi. Semmi. Amikor pedig van, akkor bár ne lenne! Nemrég olvastam egy kritikát, amiből kiderült, hogy a kritikus is legalább annyira műveletlen, mint amennyire bajok voltak az adott darabbal. A főiskolán nem is akarnak kritikusi képzést indítani. Fantasztikus események zajlanak le és nincs két sor róluk! De más bajok is vannak: tragikus volt, ahogy a tavalyi szolnoki versenyt értékelte a zsűri. Egy húszas éveket idéző, szovjet proletkult stílusú darabnak adtak fődíjat, amiben lapátoltak, kaszáltak a színpadon és valódi ronggyal mostak fel. Ezt én letiltanám, nem fődíjat adnék neki! Díjat adnak olyan daraboknak is, amelyek szokásokat tesznek a színpadra. Valódi pálinkával bejönnek például a regösök, valódi pohárból isznak, leadják a szokást, valódi pálinkával, valódi pohárból búcsúznak és díjat kapnak. Ez mi? Ez koreográfia vagy egy szokás reprodukálása? Szomorú, hogy ha csak felrakok egy szokást a színpadra, de nincs róla véleményem. Még szomorúbb, hogy a zsűrinek sem. A regölés egy termékenységi varázslás, amiről el kell mondanom, mit gondolok. Volt egy koreográfia Szolnokon, ami valóban koreográfia volt gondolatokkal, valakinek az emlékére, tisztelettel megfogalmazva, de meg sem említették. Én felhívtam az alkotót és megmondtam neki, hogy tőlem megkapta a nagydíjat.”

Most, ha az elmondottak után az a kép ötlene fel bennünk, hogy a mérleg egyik serpenyőjét a szavak szépségversenyébe belefelejtkező és csak a kegyenceket támogató mai kultúrpolitika teremtette gondok terhei már-már jóvátehetetlenül lehúzzák egyik oldalra, a zárásképpen idézendő mondatok arról győznek meg: szerencsére a másik serpenyő sem üres, az oda került és kerülő minőségi produkciók révén talán még az egyensúly megmarad és nem is lesz kibillenthető. Az pedig, hogy ebbe a serpenyőbe a Mester által említett pozitív példák, illetve előremutató darabok sorában elsőként a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Erdélyi menyegzője került, mindannyiunkat jogos büszkeséggel tölthet el. Elégtételt jelent, de többet is annál…

„A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesnek láttam egy nagyszerű darabját: az Állami Népi Együttes koreográfusa, Mihályi Gábor a Hagyományok Házát vezető Kelemen László zenéjére rendezte meg az Erdélyi menyegzőt. Szerintem a címe inkább az kellene, hogy legyen: Lakodalmi töredékek a Tündérkertből. Sokan kifogásolták, hogy nem egy egész lakodalmat mesél el, pedig ez a darab nagyszerű, majdnem műfajteremtő! És az együttes is kitűnő volt! Absztrahálva, a lakodalom egyes mozzanatait veszi csokorba a darab érzelmi alapon, így a lakodalom valódi dramaturgiája nem is érdekli. Az Államinak volt még érdekes, szürrealista darabja, a Labirintus, szidták is a folkloristák. Pedig a Labirintust beajánlottam a tekintélyes trentói fesztiválra és óriási siker volt. Az is baj, hogy az együtteseink turnézni akarnak: két hónap Amerika. Én a nagy korszakomban a Honvédnál nem vállaltam ilyet. Azt mondtam, a befogadó színházak vegyenek meg, tartunk két-három előadást, és hazajövünk. A turné lélekölő, és semmit nem látnak a világból a résztvevők. Az én táncosaimnak annak idején kötelezően meg kellett nézniük a világ nagy múzeumait. A napokban láttam a Müpában Foltin Jolán új műsorát, a Tavaszi Fesztiválra készült, Elmúlik címmel. A táncos dokumentumelőadás a kitelepítésekről szól: svábok, bukovinai székelyek, felvidéki magyarok tragikus sorsáról. Az egész gyönyörű volt, másfél órán át visszafojtva nézte-hallgatta a közönség.”