„Voltunk mük ës, mint tük, lësztëk tük ës, mint mük” – Tudósítás Székelykevéről 2016 áprilisában

Megszólalt a héten az újvidéki Magyar Szóban Léphaft Pál és a világ legdélebbi magyaroklakta, mintegy 85 százalékos magyar többségű (!) településén, a Belgrád alatti Székelykevén készített riportjában annak járt utána, hogy miért is másként magyar ez a község, mint a többi vajdasági falu. Válaszokat keresett a „Menni vagy maradni?” kérdésre, a beszélgetőpartnereivel folytatott dialógusaiból kirajzolódó kép pedig kifejezetten ellentmondásos. Egyaránt igaz, hogy itt is a legnagyobb gond a népességfogyás, az elmúlt két esztendőben 600-an költöztek külföldre, de van már példa a visszatelepülésre is. A földet művelő, keserű nagyapa teljesen kilátástalannak ítéli a helyzetet, de segítője, a húszéves gazdálkodó unoka rácáfol, mert „szereti ezt a munkát és reményt lát benne”.  Ha pedig akad egy ötletes vállalkozó, aki hisz az összefogás erejében és tesz is érte, akkor például a falusi turizmus évente ezrével hozza ide a vendégeket, pedig Székelykevén se műemlék, se természeti látványosság nincs.

„Ara kérem, hogy fogagyanak szót nekem, jöjenek met van mire, met ki atak nekem három hod fődet. Ojant amejik a legjob a világon. Töbetes adnak az öszön a mena nyit megtudunk dolgozni s ne sajnáják a szülői hejüket, henem jöjenek..."

„Én, Sebestyén Mihály írom ezt a levelet László Györgynek, igen szépen kérve édes Gyurka bácsi agyák el bár a házat, ha a földet nem tudják, segéljen kend eladni, hogy Anyámék jöjenek el a többivel a kik jönek a tavaszon lakni, mert én hála Istenek ojan jol vagyok hogy én soh haza nem kívánkozom met a medig, kijötünk örök bálba és lakodalomba voltunk. Április 4-n oda értünk és onattól öröké az ajándékból élünk, kenyér, szalona, bor, pálinka minden anyi van a menyi kell, hála Istenek. (...) És most köszöntöm az egész háza népet legkisebtől legnagyobig, Fábján Joska Sogoromot felesigestől és Fábjánt és mindegyikét. Istentől minden jó és fris egéséget kivánok, szeretném minél előb kenteket meglátni, hogy ide haza élnénk együt, én a nyára kaptam egy hold fődet, az bevétem terebuzával, osztán aratás után kapun lakhelyet is, öszel meg töb fődet, ara figyelmeztetem, hogy amikor eljönek, hozanak el minden portékát, mert el lehet hozni mindent. Osztovátát, lugzócsebert, nagyüstöt, gunyát és a mi kicsi pénzt lehet gyűjtső ösze és hoza el, én pénzt nem tudok küldeni a mi kicsit dolgoztunk, ara még nem tudjuk hogy mit kapunk, hanem a házat a hogy lehet adja el és Tót Józsi Jóskánénak a pénzt agya meg, ügyekezék minél előb eljöni hogy kezdjünk az élethez, és köszöntöm a legény pajtásaimat Sebestény Gergét, Sebestény Kelement, Andrist, Gyurkát, Molnár Ferenczet, László Jóskát, mind az egész legénységet és lejányságot. Istentől minden jó és fris egéséget kivánok mind egyiknek, gyertek el tü is a haza fődre minél előb. Ezel bezárom levelem, maradok nagy örömel, földhordásal."

Két, 133 évvel ezelőtti, 1883 áprilisában keltezett, a Duna és Temes találkozásának tájáról, „a pancsovai határról” Bukovinába küldött levélből származnak a fenti sorok. Ilyen és hasonló tartalmú, derülátó és hívogató levelekkel, mint volt a Pakó Antalé és a Sebestyén Mihályé, akiktől idéztünk, nagyon sokan próbálták akkoriban arra ösztökélni a bukovinai székelység öt településének, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva lakóit, hogy keljenek bátran útra, mert a Dél-bánsági vidéken minden ideérkező biztos megélhetésre és otthonra találhat.

A millenniumra készülődő Magyarországon a visszatelepítés gondolata nemzeti üggyé magasztosult. Miután hamar elbukott az amúgy tetszetősnek vélt kezdeményezés, hogy Pusztaszeren létesüljön új falu a bukovinaiaknak az ezredéves ünnep alkalmával, a „hontalanságba sínylődő elszakadt véreink” hazahozásának új helyszíneként Pancsova környéke jött számításba, ahol az Al-Duna szabályozása révén telepítésre alkalmas földterületek jutottak a kincstár birtokába, s ráadásul itt a régóta esedékes bánáti vízszabályozási és ármentesítő munkálatok miatt ez idő tájt hiányzott a megfelelő munkaerő. Hamarosan országos testület is alakult az akció lebonyolítására, mely a Csángó Bizottság nevet vette fel, mivel a Jókai Mórt, Eötvös Károlyt, Szádeczky Lajost, Apponyi Albertet, Rákosi Jenőt és másokat soraiban tudó grémium eredetileg a moldvai csángó magyarokat is vissza kívánta telepíteni. Innen eredeztethető, hogy a köznyelv tévesen a bukovinai székelyeket is csángóknak nevezi. A nagyszabású elképzelésből végül nem lett semmi, a „modern népvándorlás” alanyai kizárólag a bukovinai székely falvak lakosai közül kerültek ki.

A tervek szerint először 1000 főt akartak Pancsova közelében elhelyezni, de a Bukovinában folytatott lelkesítő hazafias korteskedés felülmúlta az előzetes várakozásokat. Előbb 2200 fő, 1150 férfi, 1050 nő és gyermek indult el új hazát keresni, őket rövidesen mintegy 900-an követték, majd az aratás végeztével újabb 150 család is útra kelt. Az időközben mintegy 4000 főre emelkedett telepeseket Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Kevevára közelében helyezték el, ahol a Szent István építette hajdani erőd emlékére elnevezett falu, Székelykeve létrejött.

Vitathatatlan, hogy a székely telepesek első csoportjának 133 évvel ezelőtti érkezése, az országszerte folytatott, össznemzetinek tekintett, lelkes gyűjtésnek és a hatásos sajtópropagandának köszönhetően, melyben másokkal együtt Benedek Elek a Budapesti Hírlap Bukovinába kiküldött tudósítójaként is oroszlánrészt vállalt, mindenhol meleg vendégszeretetre, adakozásra talált és ezért ez az első benyomás igen kedvező hangulatot keltett körükben. Az invitáló leveleknek, mint láttuk, nagyon is foganatja lett, az ideérkező honkeresők száma pedig egyre inkább bővült.

Amilyen gondtalan életet ígérő, sőt bőséget sejtető volt a székely telepesek érkezése, olyannyira gyors volt a kijózanodás, mi több a csalódás. Előbb szembesülni kellett a keserű igazsággal, hogy az illetékesek ezer ember fogadására készültek fel úgy-ahogy, de rövid időn belül jóval több mint háromszor ennyin érkeztek. Lett is belőle országos botrány, s ezt eltussolandó, a mindig minden kínos ügyet gondosan „elsimító”, a manapság is oly divatos zabhegyezés egy alkalmi törvényhatósági vizsgáló bizottság létrehívásával menetrendszerűen megtörtént.

Öt év múlva bekövetkezett a még nagyobb baj is: a korabeli sajtó által szuggerált „valóságos diadalmenet”, „leírhatatlan öröm”, „szüntelen éljenzés”, hazafiúi felbuzdulás részben valós, de inkább mesterséges mámorát néhány év múlva végképp elmosták a Duna hullámai.”

Az „ígéret földjét” – olvashatjuk egy értő historikus tanulmányában – „1888-ban elöntötte a megáradt Duna, újabb kivándorlási hullámot indítva el, ezúttal a bácskai falvakba. Ahhoz azonban, hogy új telephelyeiken - melyek jórészt vegyes nemzetiségű falvak voltak - a székely a szegénység szinonimávájá vált, nemcsak a telepítők gondatlansága (a falvakat három korábbi árvíz ellenére is "elfelejtették" ármentesíteni) járult hozzá, hanem az is, hogy a más mezőgazdasági kultúrát igénylő feladatokkal csak nehezen tudtak megbirkózni. Az egyke helyett változatlanul a "tizenegyke" jelentett problémát, így 1938-ra például Hertelendyfalva székely telep lakói jórészt elszegényedtek. Megélhetésüket egyre kevésbé biztosította a telepesbirtok, így ismét a falvaiktól távol eső városokban, Belgrádban és Pancsován kerestek munkát.”

Az aldunai székelyek régmúltjából mindezeket feleleveníteni nem azért véltük ideillőnek, mert a vajdasági Magyar Szó munkatársa, a Kárpát-medence szerte a remekbeszabott karikatúráiról ismert Léphaft Pál a hétvégén megjelent székelykevei riportját is történeti háttérrel indította és magunk netán elégedetlenek lettünk volna az abban foglaltakkal. Az ő bevezetője hibátlan és magunk csupán tovább kívántuk színesíteni históriai vázlatát. Mivel pedig – és ezzel a vallomással tartozunk az olvasónak – ahogyan Léphaft számára jól ismert és ezért is a szívéhez közel álló a világ legdélebbi magyarlakta településének múltja és jelene, meg aggódik is a jövőjéért, a Belgrád alatti Székelykevével magunk is így vagyunk s ezért is kívántuk tovább árnyalni a nekünk oly kedves falu megszületésének históriáját. Aki Székelykevét felkeresi, életre szóló élményben részesül. Ezt magunk is megtapasztaltuk és ebben semmi túlzás nincsen. Amióta, egy véletlenszerű ottlét első pillanatait követően az addig számunkra ismeretlenek azonnal befogadtak és néhány perc múltával már érezhettük: nem egy vendéget, hanem a véletlennek köszönhetően messzire keveredett, de most hazatalált családtagot láttak bennünk.

Az oly korán elment és annyira hiányzó kollégánknak, Sike Lajosnak a Romániai Magyar Szóban 2003 nyarán megjelent hatrészes vallomássorozata is tanúsíthatja ezt a régebbi keltezésű, bizonyára megbocsátható elfogultságunkat a Székelke becenevet viselő, a megmaradás és megtartatást szimbolizáló falu és lakói iránt. Ő örökítette meg a Vendégségben az aldunai székelyeknél címmel közreadott jelentésében a végekről, hogy e sorok írója „hívta fel figyelmünket, hogy odatelepítésük 120 éves évfordulójára emlékeznek az aldunai székelyek, jó volna, ha az RMSZ is írna róluk, hadd tudjunk többet egymásról, hadd figyeljünk jobban egymásra, csak hasznunkra válhat. Előre elárulhatom, az aldunai székelyeknek van olyan üzenetük, ami számunkra is fontos lehet.”

A Székelkéről szóló (ezzel a címmel Szobolits Béla Balázs Béla-díjas filmrendező készített itt megtekinthető, szívet-lelket melengető filmet a falu 120. születésnapján), a hétvégi Magyar Szóban megjelent helyszíni tudósítás is visszaigazolta tavaly elhunyt barátunk, Sike Lajos egykori szavait: az aldunai székelyeknek valóban van olyan üzenetük, ami nekünk is fontos lehet. Mielőtt ezekről szóba kerülnének, lássuk a Léphaft-tudósítás nyitányát:

„Ez a riport könnyűnek ígérkezett, hiszen ismerem a magyar nyelvterület legdélebbi, többségében magyarok által lakott települését, amely Kevevárától (Kovin) 6 kilométerre nyugatra található. Úgy gondoltam, először kiállok a temető bejáratához, az 1994-ben állított székelykapuhoz, és elmondom a falu történetét. A kapu belső oldalára a helybeli Ambrus Antal a következőket faragta: Voltunk mük ës, mint tük, lësztëk tük ës, mint mük. Mennyire igaza volt. A nyelvezet és az idézet is Székelyföldről való, de nem idegen, mert az ősök Csíkból származnak. Igaz, egy kis kerülővel érkeztek az Al-Dunához. Történt ugyanis, hogy Mária Terézia 1764-ben Madéfalván a nyakas székelyek közé lövetett. Ezt a madéfalvi veszedelmet, melynek eredményeként sok székely menekült Moldvába, Siculicidiumként emlegeti az utókor. Onnan a menekültek, Hadik András jóindulatából északabbra, Bukovinába kerültek, ahol rövidke száz év alatt kinőtték az általuk létrehozott öt falut (Istensegíts /Țibeni/, Fogadjisten /Iacobești/, Hadikfalva /Dornești/, Józseffalva /Tolova/, Andrásfalva /Măneuți/) és határát. Egy részüket innen telepíti a Csángó Bizottság 1883-ban a ma már nem létező Nagygyörgyfalvára (Gyurgyovára), Beresztóc (Banatski Brestovac) és a Duna közé. Onnan, a tévesen csángónak nevezett bukovinai székelyeket, a máshonnan érkezett magyarokat, a paltyánokat (katolikus bolgárok) és németeket az árvizek fenyegetése elől 1886-ban víztől védett helyre költöztetik, és a falunak a Székelykeve nevet adják.”

Székelykeve, véli a cikkszerző, mással össze nem hasonlítható, nagyon specifikus hely: „Magyarnak magyar, de másként magyar, mint a többi falu. Az idősebb és közép korosztálynál a nyelvjárás, a szokások, a hagyományos vallásosság más, mint a többi falvakban. Ebből szerencsére a fiatalok is sok mindent átvesznek.”

Hogy miben áll ez a másság a karikatúrista tollát a riporteri magnóra cserélő Léphaftnak ekképp mutatja be az elsőként meginterjúvolt katolikus plébános, Csipak Csaba, aki hat esztendeje került a faluba: „Ez a közösség ragaszkodik a hitéhez. Amikor, az északi tapasztalatok, vagyis Csóka után a déli végekre kerültem, rá kellett döbbennem, hogy nemcsak a hívek istenhez vezető útjának egyengetése nehéz, hanem mindaz, amit ez mellett is vállalnunk kell. Bár nem a katolikus egyház elsődleges feladata, de ösztönöznünk kell a fiatalokat és az idősebbeket is, hogy őrizzék meg magyarságukat és azt az örökséget, amelyet őseik magukkal hoztak, és több mint egy évszázad alatt itt a bolgár, a német kultúra hatására kiszínesítettek. Korábban a katolikus bolgárok, vagyis paltyánok is beszélték saját nyelvüket, de ma már alig találni valakit az öregek közül, aki tudja az anyanyelvét. Etnikumuk jegyei már csak néhány népszokásban – például a Baba marta tavaszköszöntőben – és a vezetéknevekben fedezhetők fel. Saját iskolájuk nélkül elmagyarosodtak.”

Székelykevének az első világháborút megelőző években négy és fél ezer lakosa volt, mára a számuk 1890-re csökkent. Manapság alig van (vagy talán nincs is) olyan település Vajdaságban, ahol pontos adatokat tudnak mondani a lakosság számáról. Egyrészt azért, mert a legutolsó népszámlálás óta már eltelt öt év, másrészt, pedig szinte folyamatos az elvándorlás. A dél-bánáti településnek mégis naprakész népességi adatai vannak, mert a helyi tanács elnökének, annak a Mákszem Ferencnek a vezetésével, napi pontossággal jegyzik, hogy hányan mentek el, netán valaki visszajött-e, aki – és ezt nem elmondani a maszolban vétek lenne – tizenhárom évvel ezelőtti polgármesterré történő megválasztását követő első interjúját a Romániai Magyar Szó számára Sike Lajosnak adta.

A naprakész kimutatás számai nem sok örömre adnak okot: „Az elmúlt két esztendőben a jobb élet reményében 600-an költöztek külföldre. A természetes szaporulat sem kedvező. Évente körülbelül 40-en távoznak az élők sorából, keresztelő pedig legfeljebb 15 van. A hatvanas években, amikor a tanyasi iskolát megszüntették, a falu általános iskolájának több mint 800 tanulója volt. Az idei iskolaévet 115 diák kezdte. Jelenleg 111-en tanulnak a kommunista tanító, Žarko Zrenjanin nevét viselő általános iskolában. Ezek a mutatók után már nem is csodálkozunk azon, hogy a Kék Duna labdarúgócsapat csak papíron létezik. A helybeli fiatalokból nem tudnak csapatot összeállítani. A Dózsa asztaliteniszezői még edzenek, versenyeznek. A művelődési egyesületek, mert több is van, szintén utánpótlásban szűkölködnek. Nincs gyerek. Az talán biztató, hogy az egyesületek már nem egymás ellenében, hanem közösen kísérelnek meg talpon maradni. Az egyesületek és civil szervezetek szövetségének (MECISZ) Szatmári Mihály az elnöke. Ő tanár, és az 1997 óta megjelenő Székelykevei Igaz Szó helyi lap főszerkesztője is. A lapot a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete az idén szakmai elismerésben részesítette. A kis szerkesztőséget kitartó munkájáért oklevéllel és emlékéremmel jutalmazta. A lesújtó adatok sorát azzal is szaporíthatjuk, hogy a korábban 120 dolgozót foglalkoztató mezőgazdasági vállalt és a fémipari kisüzem is megszűnt. Így a munkalehetőség is. Csupán egy 20 embert foglalkoztató csapalkatrészeket gyártó üzemecske működik. És marad három működő vállalkozás, két vágóhíd és a falusi turizmus.”

A már említett, 2003-as születésnapi filmben, a Székelkében egy helyi lakos így sommázta a sokat próbált bölcsőhelyének históriáját: „120 év nem sok egy falu életében, de pont elég arra, hogy a Teremtő megsimogassa és meg is ostorozza.”

Ha eddig inkább az ostorozás tényekkel és szikár adatokkal alátámasztott mozzanatairól olvashattunk, az elkövetkezendőkben egyre több szó esik a reményekre feljogosító simogatásról is. Vajon tekinthetnénk e másnak, mint egyfajta égi cirógatásnak azt, hogy a „Segíts magadon, Isten is megsegít”-jegyében, ott ahol sem műemlék, sem természeti látványosság nincs, évente ezrével érkeznek idelátogatók?

Az érdeklődőket vagy átutazókat egy sikeres vállalkozónak köszönheti Székelykeve, aki a falusi turizmus vajdasági úttörője és színes egyénisége. Ő Dani Ernő, a Léphaft által megszólaltatott másik interjúalany, aki a szükségből erényt volt képes kovácsolni és másoknak példát mutatni:

„Nekem ezt nem adta sem Szent Péter, sem apám, se nem voltam politikus. A fejemhez tettem az ujjamat, és kezdtem gondolkozni. Feleségemmel apait-anyait beleadva hoztuk létre ezt, amiben vagyunk. Amikor 2003-ban itt kitaláltam a faluturizmust, a helybeliek kinevettek. Később megváltozott a helyzet. A falubeliek is munkához jutottak, hiszen a turistáknak szállást kellett adni. Három évvel ezelőtt 15 házigazdával működtünk együtt, de ma a kivándorlás miatt csak kilencen fogadnak a szervezésünkben látogatókat. Ők félévnyi vendégfogadással évente négytől hatezer euróig is kereshetnek. Az elsősorban magyarországi turisták 6-8 ezer vendégéjszakát töltenek Székelykevén. Az Ökorurális Vendégfogadó Házigazdák Egyesületének elnökeként elégedettséggel tölt el, hogy már mások is tudják, hol van Székelykeve, és ebből nem csak nekünk van hasznunk. Közvetve 20 család jut több vagy kevesebb jövedelemhez. A siker az összefogásban rejlik.”

Egy másik székelykevei vállalkozó, a vágóhidat apjától megöröklő ifjabb Papp Péter, akinek üzletei Pancsován, Kevevárán, Fehértemplomon és Versecen is megtalálhatók, a kedvezőtlen adottságok ellenére is bizakodik a jövőben és főleg a maga hitében és erejében. Székely ember ő is, méghozzá a legjobb fajtából, mert mint mondja, ha sokasodnak a gondok, csak egyet lehet tenni, fel kell kötni a felkötnivalót:

„Ötvennégy munkást alkalmazunk a termelésben, többnyire falubelieket, de az ő számuk a kivándorlás miatt egyre kevesebb. Nálunk a fizetések 250-től 350 euróig terjednek. Ebben a kilencvenes években épült üzemben hetente 120–150 sertést, valamint 7-8 marhát vágunk és dolgozunk föl. Korábban hetente 200 hízót is fölvásárolhatott volna, de a tenyésztők nem tudták követni a vágóhidak igényeit, sem minőségben, sem mennyiségben. Kevés a vágni való jószág, így Adáig, Pázováig, Nagykikindáig is elmegyünk érte. Az állam az olcsó importtal elveszi a hazai tenyésztők kedvét. Én mégis látok perspektívát ebben a vállalkozásban. Menet közben, persze, alkalmazkodnunk kell a vásárlók újabb igényeihez is. Már csak azért is, mert három gyermekem van. Fel kell gyűrni a gatya szárát.”

A megváltozott körülmények legjobban a gazdálkodó székelykeveieket próbálják meg napjainkban, akinek nem adatik meg, hogy 100 holdon termeljen, az nem tud előre lépni. Léphaft újabb beszélgetőtársa a 65 évesen vejével és unokájával 100 hold saját és több száz hold bérelt  földet művelő Tapolcsányi Lászlóból inkább a panasz ömlik, de a nagyapa már-már kilátástalanságot sejtető szavaira viszont a húszesztendős segítője, unokája rácáfol:

„Már nem olyan az élet, mint korábban. Ez a tiszta magyar falu sem az, mint volt. Az üres házakba máshonnan érkeznek az új lakók, és így egyre fogyunk. A 35 és 50 év közötti népességünk háromnegyed része kivándorolt. Az 50 holddal rendelkező kisgazdák csak hátrafelé haladhatnak. Cukorrépával lehetett legtöbbet keresni, de becsukták a kovini cukorgyárat. Mi többnyire kukoricát, napraforgót és búzát termesztünk. Korábban, ha eladtunk egy vagon kukoricát, annak az árából el tudtunk menni még a tengerre is, és maradt is belőle. Ma, alig marad 15 százalék, vagy szárazság esetén semmi, mert a többit vissza kell forgatni a jövő évi termelésbe. Hihetetlen, de ma a kukorica drágább, mint a kenyérgabona. Majdnem mindegy, hogy mit vetünk, mert úgy szabják meg az árát, hogy kevés hasznunk legyen belőle. Holdanként általában 15 ezer dinár a nyereségünk. Nagy a kinnlevőségünk is, nehezen tudjuk behajtani a pénzünket. Az elnök meg azt állítja, hogy keveset dolgozunk. Az állami földekből 150-200 holdat bérlünk fejenként. Tavaly összesen 570 hektárt szántottunk föl és vetettünk be. A húszéves unokám is szereti ezt a munkát, és reményt lát benne. Akinek örökös földje nincs, annak itt megélhetése sincs. Hat falubeli gazda az, aki nagyban termel és boldogulhat, a többiek csak éldegélnek. Nem csoda, hogy kivándorolnak a fiatalok. Nem is marad földműves, sem napszámos. A százötven dináros órabérért nem kifizetődő napszámba menni. Nem tudom, mi lesz ennek a falunak a sorsa.”

Léphaft Pál székelykevei körképének utolsó részében a délvidéki mindennapok kérdésén, a „Menni vagy maradni?” dilemmáján töpreng el. Mivel a riport a hévégi választásokat megelőző kötelező kampánycsend idején jelent meg, készítője természetesen expressis verbis ódzkodik bármiféle politikai tartalomtól. Amit elmond riportja fináléjában az kampánycsendet ugyan nem sértett, de a szerző mégis kőkeményen politizált: azzal, amit szóvá tett, akart és tudott is üzenni mindazoknak a politikusoknak, kik eleddig magyar érdekvédelem címszó alatt inkább az egymás elleni tusakodásban jeleskedtek.

Kétség nem fér hozzá: amit a zárásképpen olvashatunk tőle, a vasárnapi, sikeresnek hirdetett, de távolról sem megnyugtató szerbiai, illetve vajdasági magyar választási eredmények ismeretében, valóban üzenetértékkel bír. A vajdasági kis magyar világ szekértáborokba zárkózott politikai aktorai számára mindenképpen, de talán nem csak nekik…

„Itt a Kevevárát Plosiccal (Pločice) összekötő Nagyúton, pontosabban az Alj lejáratánál, ahonnan délre, a Dunáig ellátni tehetem fel az örök érvényű kérdést: Menni vagy maradni? Örökös kérdés ez ott, ahol választási lehetőség van. Ma itt lehetőség van. Két rossz lehetőség. Az első, hogy marad az ember egy kezdetleges jogállamban, a kevésben, és a szülők segítsége nélkül évek után sem érzi, hogy egyről a kettőre jutna, gyereket nevel, a többségben igyekszik kisebbségként megmaradni és megecetesednek álmai. A második lehetőség, hogy a magyar útlevél kínálta szabadságnak köszönhetően a fiatal nekivág a szellős nagyvilágnak, és ott a szebb élet reményében lesz a többség része, minden munkát elvállalva, pontosan, szorgalmasan dolgozik, gyarapszik, és miután gyermekét lefektette, Gute nacht!, arról álmodik, amit reményei miatt otthon hagyott. Összetett kérdés ez. Egy élet nem is elegendő a megválaszolására. De ne menjünk túl messzire, maradjunk a tényeknél. Sokan mennek el. Látogatásunkkor Kalapis, született Romanov Borbála csak készült, ma már két gyermekével a Dániát is megjárt, Németországban dolgozó férjénél van. Forrai Mária is, aki Debelyacsáról jött férjhez ide, csomagol. Nem haza, hanem Baden-Würtenbergbe.

– Nem várhatunk arra, hogy szüleink egy életen át segítsenek bennünket. Meg kell próbálni. A nincstelenség és az ingatlan megvár bennünket, nem megy el. Úgy tervezzük, hogy nyugdíjas korunkban visszajövünk.

A fiatal asszony szavai kapcsán az jutott eszembe, hogy: Soha ne tégy ígéreteket, mikor boldog vagy! Ritka eset, de arra is van példa, hogy a frissen kiköltözöttek közül valaki, a megvetéstől sem rettegve véglegesen visszajön. Túri Sándor feleségével, Mónikával és kislányukkal, Emilivel szerencsét próbált Németországban, és rövid időn belül visszakanyarodott.

– Pancsovai illetőségű voltam, ide nősültem, majd úgy döntöttünk, hogy felmondok a pancsovai olajfinomítóban, és szerencsét próbálunk Németországban. Először én mentem ki a nénémékhez, majd a nejem is jött utánam. Tiszta munkát végeztem. Kocsit is vásároltam. Haszon is volt, de gépiesen múltak a napok, nem volt sem disznóvágás, sem közös születésnap, sem baráti látogatás. Egy valamivel nem számoltam, a honvággyal. Erőt vett rajtam, és visszajöttünk a meglevő házunkba. Nem bánom egy csöppet sem. Most méhészettel foglalkozom. Szeretem, és haszon is van belőle.

– Bízom abban, hogy ez a hullám is csillapodni fog – állítja végezetül Csipak Csaba plébános. – A céltalanságban, a reménytelenségben is észre kell vennünk a reményt. Húsvétkor az Isten a megszeppent tanítványok reménytelenségét is reménnyé és örömmé változtatta.

A legközelebbi örömre való alkalom május 28-án lesz, amikor Székelykeve alapításának 130. évfordulóját ünnepli a falu, hallhattuk Papp Máriától, a Szalmaszál Művelődési Egyesület elnökétől.

Igen, bízni és hinni csak Istenben lehet, míg a munkát nekünk kell elvégezni.”