Egy főszerkesztő-helyettes kérdezi Vajdaságból: „Vajon eljön majd az idő, amikor az embert nem az alapján ítélik meg, hogy melyik párthoz tartozik?

Megszólalt a héten Tóth Lívia a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, a Bánáti Újság szerkesztője, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke és megdöbbenve számol be arról a Magyar Nemzeti Tanács minapi ülésén történt incidensről, amikor a dialógusnak, az érvek ütközetésének helyét az agresszív, kirekesztő hang vette át. Felháborodottan teszi szóvá, hogy „ilyen mélyre süllyedt a vajdasági magyar-magyar párbeszéd”, majd hitet tesz az egyetlen lehetséges zsurnalisztai hitvallás mellett: „én nem pártoknak írok, hanem a vajdasági magyar újságolvasóknak.”

„A testvériség, az egység elszakíthatatlan szálaiból szőttél nekünk páncélinget, melyen kicsorbul minden penge.

„Számunkra nem volt elég tudni – tanítani akartál.

Az élet nem volt elég – éltetni akartál.

A tett nem volt elég – a teremtést adtad.

Neked nem volt elég az adott – adni akartál.

Az eszmélni sem volt elég – merni tudtál.

A jövő is kevés volt – a jelent ajándékoztad.

Nemcsak győzni kellett – te meggyőztél.

Nem volt elég a szabad – a szabadság kellett.

Az ember nem elég, mondtad – az emberiség kell!

Neked sohasem volt elég az elég!

Nincs hát Utánad, nincs nélküled – csak Veled van és Általad!”

Egy 36 évvel ezelőtti megsárgult példánya került a kezembe minap, az akkor 7 nap címen megjelent (azidőtájt a hetest még számmal írták) mai Hét Napnak. Annak a szerkesztőségi cikkében, a Nincs utánad, Nincs Nélküled… címet viselőben fedeztem fel ezeket a sorokat egy háromnegyed újságoldalt elfoglaló, Tito elvtárs ravatalát ábrázoló fénykép alatt. Az 1980. május 9-én megjelent 24 oldal terjedelmű nagyformátumú hetilapban 23 oldalt töltöttek ki az öt nappal korábban elhunyt kommunista pártelnököt és államfőt méltató írások, a temetésről szóló beszámolók, a megrendült ország lakóinak mély gyászáról és a nehéz pillanatokban tett fogadalomtételeiről szóló tudósítások – a maradék egy oldalon a belgrádi és újvidéki televízió következő heti műsorának jutott hely.

Végiglapozva az impresszuma szerint a Vajdasági Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének hetilapjának ezt a példányát, abban ilyen kiemelt címekre bukkantam: „Nem ismerte a vereséget”, „Erős akarat, világos gondolat, eltökélt és bátor állásfoglalás”, „Sorsunk a mi kezünkben van”, „Sohasem elégedett meg az elért vívmányokkal”, „Csillag, amely nem veszti fényét”, „Lenyűgözte a művészeket, megihlette a költőket”, stb., stb., stb.

A 36 évvel ezelőtt, ugyanazon a napon megjelent napilap, a Magyar Szó, szintén a Vajdaság Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének a kiadványa, nemcsak abban hasonlított az akkori 7 Napra, hogy terjedelme, meg a formátuma megegyezett vele és 24 oldalából szintén 23-at szentelt az előző napon végső nyughelyére kísért Tito marsallnak. Éppúgy, mint a hetilap, a Magyar Szó is emelkedett hangvételű, ihletett cikkek egész sorában számolt be arról, hogy „a kicsinyek reménysége” és „a hősök legnagyobbika” temetésének óráiban Jugoszlávia megbonthatatlan egységében élő nemzeteinek fiai és lányai mindenfelé könnyeztek, nem tudták leplezni szomorúságukat és megindultságukat. Mi több, sokan a pótolhatatlan veszteséggel szembesülve, most megacélozták erejüket és munkahelyeiken rendkívüli teljesítményeket voltak képesek felmutatni. A lesújtó gyásznapon a cservenkai kekszgyár dolgozói például 30 százalékkal teljesítették túl a napi termelési tervet, Kosovo elkötelezett munkás népét pedig annyira mélyen megrendítette a nagy forradalmár, a szocialista országépítő és az önigazgatás nagy stratégájának az elvesztése, hogy arrafelé még a betegek is visszatértek munkahelyeikre. Így tettek a maródiak a pristinai amartizőrgyárban, Kosovska Kamenica magnezit bányájában, az ottani üvegházakban és a Trajko Perić építőipari vállalatban is, mert valamennyien „tudják, hogy Tito művét csakis áldozatkész munkával vihetik tovább.”

Ezelőtt 36 évvel a 7 Nap és a Magyar Szó szerkesztősége persze csak ugyanúgy járt el, mind az ország minden más lapjának redakciója: a különböző szintű pártközpontok illetékes elvtársai rövid úton jelezték feléjük, hogy most mi a teendő, és ők végrehajtottak. A pártcsinovnyikok eljuttatták hozzájuk a kötelezően leadandó Tanjug-szövegeket és sok-sok alkalomhoz illő fotót, melyek aztán együttesen elfoglalták bő háromnegyedét a 23 oldalnyi lapterjedelemnek. A maradékot pedig kitölthette az újságírók gyors terepre zavarásának eredménye. Ebből pedig szívhez szólóan kirajzolódhatott, hogy miként élte meg Vajdaság népe a végbúcsú óráit Horgoson Szabadkán, Bajmokon, Csantavéren, Kishegyesen Topolyán, Moravicán, Zomborban, Szilágyiban Becsén, Adán, Hódságban meg Temerinben. Horgoson Dobó József családjában „a tévé nézése közben a nagymama emelgette leggyakrabban szeméhez a zsebkendőjét”, „a topolyai község 45 000 dolgozója és polgára lehajtott fővel, könnyes szemmel búcsúzott szeretett elnökünktől, aki örök időkre beírta nevét az emberiség történelmébe, belépett a halhatatlan alkotók sorába.”

Az ukázokra alapozott lapszerkesztés gyakorlata még sokáig meghatározta a vajdasági magyar sajtóéletet, így a Hét Nap és a Magyar Szó mindennapjait is. A druže Tito szellemét ápolni akaró, őt másolni igyekvő, de e törekvésében szánalmas epigonnak bizonyuló Milosevics maga is kísérletezett a praktika életben tartásával. Viszont a kézivezérlés meg a sajtó megregulázása már neki sokkal kevésbé sikeredett, főleg nem a ’80-as évek vége felé. Bár az is igaz, nem adta fel könnyen. Épp a Hét Nap példája bizonyította ezt, melyből egy időben három hetilap is jelen volt az újságosstandokon szinte ugyanazzal az elnevezéssel.

J. Garai Béla veterán újságíró kollégától tudhattuk meg két nappal ezelőtt, hogy a Jugoszlávia széthullásának kezdetét jelentő, 1988-as joghurtforradalmat követően, éppen a Hét Nap és a Magyar Szó kollektívája üzent hadat elsőként az országban a hatalmi önkénynek és vívta meg sikeresen harcát a szabad sajtó védelmében. Tette ezt megakadályozva Milosevics vajdasági helytartójának mesterkedéseit és nem engedte meg, hogy például a Magyar Szó munkatársainak nyakába egy rezsimhű főszerkesztőt ültethessen a PÁRT. Több mint negyedszázaddal ezelőtt, a napilap akkori teljes csapata még a nyomdagépet is leállíttatta, hogy megakadályozza a hatalom beavatkozását az újságcsinálásba. Ezzel a nem mindennapi, merész kiállásával az ott dolgozók tartomány- meg országhatáron innen és azon túl is, óriási tekintélyt és elismerést szereztek lapjuknak. Így – mint visszaidézte emlékezésében a Magyar Szó napilap népszerű Magyarzó Pistike rovatának szerzője, J. Garai Béla – „sikerült végül érvényt szereznünk statútumba foglalt jogunknak, így maradt meg a Magyar Szó a „demokratikus közvélemény” lapja, és nem hódolt be a háborús politikát folytató Milošević-rezsimnek, mint a többségi lapok csaknem mindegyike.”

A szóbahozott két, 36 és 28 esztendővel ezelőtti vajdasági sajtótörténeti mozzanat nem véletlenül ötlött fel bennünk most, 2016 júliusában. Az okot számunkra az egykor történtek visszaidézésére a Hét Nap főszerkesztő-helyettesének, Tóth Líviának kétségbeesett, friss megszólalása adta.

A három önálló kötet írójaként és több könyv társszerzőjeként, illetve szerkesztőjeként is ismert, több mint három évtizedes újságírói múltra visszatekintő Tóth Lívia, aki hetedik éve a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, a hetilap legújabb számának Akinek nem tetszik… címmel megjelentetett vezércikkében hitet tett amellett, hogy nem szeretné, ha redakciójában visszatérne az ukázokra alapozott lapszerkesztés gyakorlata és nem szeretné, ha lapjában akárcsak az elvi lehetősége is megteremtődhetne annak, hogy a Hét Napban valaha  még egyszer, egy politikai vezetőről, annak éltében vagy holtában parancsra egy, „a csak Veled és Általad”-jellegű hozsanna megjelenhessen.  Megszólalásából az is felsejlik: nagyon nem szeretné, ha vereséget nem ismerő, erős akaratú, világos gondolatokat megfogalmazó, eltökélt és bátor állásfoglalású pártelnököket méltatnának ismét szolgai módon a Hét Napban. Nemkülönben végül az is: nagyon nem szeretné, ha egy pártközpont ültetne a munkatársak nyakába egy megfelelés-kényszeres főszerkesztőt, mint próbálkoztak azzal az elvtársak 1988-ban.

A délvidéki magyarság leghányatottabb sorsú újságját pedig a jövőben az utóbbi sorscsapás, – kívánjuk, hogy ne legyen igazunk –, de minden bizonnyal fenyegeti. És ha ez majd megtörténik, akár annak a lehetősége is adott lesz, hogy „a csak Veled és Általad”-világa is beköszönthessen. A Hét Napnál ez a jövő kérdése, az egyetlen vajdasági magyar napilapnál, a Magyar Szónál, legalábbis a Vajdaságból származó hírek szerint, ez már faktum.

Mielőtt átadnánk a szót a ma még főszerkesztő-helyettesként megszólaló Tóth Líviának, a tisztánlátás kedvéért érdemes megismernünk kolléganőjének, Fehér Rózsának, a Népszabadságban, szintén az elmúlt napokban közölt, az Ezt Milosevics sem merte elvenni a magyaroktól, döbbenetes, amit most elvettek beszédes címet viselő vajdasági beszámolóját.

A Délvidékről keltezett tudósítást csonkítatlanul adjuk alább közre, már csak azért is, hiszen az tömören összegzi mindazt, ami a vajdasági magyar közbeszédben hetek óta a viták kereszttűzében áll. 

Újabb szomorú fejezetéhez érkezett a Vajdaságban dúló médiaháború. Több évtizedes szerkesztőségi jogkört kurtított meg csütörtöki ülésén a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) Szabadkán, amikor alapítóként úgy döntött: semmi szükség a Magyar Szó újságíróinak a véleményére a főszerkesztő megválasztásakor.

Ez lett a sorsa a szerbiai magyarság egyetlen napilapja mellett a Hét Nap című hetilapnak is.

Az alapító okiratok módosítására azért volt szükség, hogy összehangolják azokat az új, épp a politikai nyomásgyakorlás visszaszorítását célzó médiatörvénnyel. A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) által irányított MNT azonban ezt a lehetőséget arra használta ki, hogy ezentúl akadálymentesen nevezhessen ki a számára megfelelő főszerkesztőket. A döntés ellen tegnap az MNT szabadkai székháza előtt tüntettek újságírók és szimpatizánsok.

Tőke János, a Magyar Szó sportrovatának szerkesztője úgy nyilatkozott a Népszabadságnak: döbbenetes, hogy egy, a magyar közösség által három évtizeddel ezelőtt kiharcolt lehetőséget épp a vajdasági magyarok legfőbb érdekképviseleti intézménye, az MNT vesz el a vajdasági magyaroktól.

– Így néz ki az, amikor a politikusok félnek a saját fejükkel gondolkodó emberektől. A főszerkesztő kinevezése mindig az alapító feladata volt, a lap munkatársai csak véleményt nyilváníthattak abban az esetben, ha több jelölt pályázott. Most már erre sem lesz lehetősége a Magyar Szó és a Hét Nap újságíróinak: akit a politika kinevez, azt el kell fogadniuk – jelentette ki Tőke. Majd felidézte, hogy az újságírók véleménynyilvánítási jogától még a néhai Szlobodan Milosevics diktatúrájának legvérmesebb időszakában sem merték megfosztani a Szerbiában élő magyarságot.

– Amit Milosevicsék nem mertek, megtették ma az MNT igennel szavazó tagjai – fűzte hozzá.

A Magyar Szó szervilis szerkesztéspolitikája ellen az utóbbi időben nyilvánosan is fellázadt több újságíró. A napilapnál emiatt nem hosszabbították meg néhány, belső ellenzékként elkönyvelt szerződéses újságírónak a munkaviszonyát, mondvacsinált ürüggyel felmondtak Kókai Péternek, a lap korábbi főszerkesztőjének és a VMSZ versenytársaként megjelent Magyar Mozgalom zentai önkormányzati képviselőjének. A lap átszervezésére hivatkozva több rebellisként számon tartott újságírót is megpróbálnak ellehetetleníteni.”

Hogy mennyire elfogadhatatlan és elképesztő az, ha a délvidéki magyar nemzeti közösség által csaknem három évtizeddel ezelőtt kiharcolt lehetőséget, amit a milosevicsi diktatúra a legvéresebb időszakában sem merészelt megvonni az ott élő honfitársainktól, a Magyar Nemzeti Tanács múlt csütörtöki ülésén résztvevő Tóth Lívia is szóvá tette.

Kettős minőségében – főszerkesztő-helyettesként és a magyar újságírók összvajdasági szakmai érdekvédelmi önszerveződése elnökeként – felszólalva elítélte azt a kezdeményezést, mely a magyar lapszerkesztőségektől olyan jogot kívánt megvonni, amely eddig adott volt. Érvelt amellett, hogy nem szabad beletörődni abba, hogy a politika kiskorúsíthassa a redakciók tagjait és ne engedje meg nekik a véleménynyilvánítást, konkrétan azt, hogy maguk döntsék el, kit akarnak főszerkesztőjüknek. A józan észérvek a többségnél süket fülekre találtak, majd jött a rosszabb, a hidegzuhanyként ható kioktatás:

„Az MNT Tájékoztatási Bizottságának legutóbbi ülésén a többi közt a Hét Nap és a Magyar Szó alapszabályzatának módosítása is napirenden szerepelt. A jelenlévők közül nem mindenki támogatta annak a szakasznak a törlését a dokumentumból, amely eddig lehetővé tette, hogy a szerkesztőségek tagjai véleményt mondjanak, pontosabban szavazzanak a főszerkesztő személyéről.

Miután ismertettem a „Hét Nap-osok” tiltakozó levelét, melyet kilencen — főként újságírók — írtak alá, és elmondtam, hogy a Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testület (érthetőbben: igazgatóbizottság) ülésén a szerkesztőség mindhárom képviselője a javaslat ellen szavazott, a tájékoztatási bizottság egyik tagja — legalábbis szerintem — rendkívül durva felszólalásra ragadtatta magát. Nem tudom pontosan idézni, viszont a jegyzőkönyvhöz készült magnófelvétel még biztos megvan, de a lényeg az volt, hogy akinek ez nem tetszik, az foghatja a sátorfáját, és elmehet.”

Tóth Lívia nem kis önmérsékletet tanúsítva, a gyalázatos le- és kitámadás elkövetőjét nem nevezi meg. Számára nem a gyurcsányi emlékezetes otrombaságot szó szerint megismétlő személy az érdekes, hanem inkább az, amit az illető kipréselni volt képes magából. Vélhetően azért is járt el így, mert ő ily gyalázatos szavak hallatán is képes finom modorú maradni. Hadd legyünk mi is azok és ne nevezzük néven ezt a magáról megfeledkezett Fletó-koppintót. De annyira azért mégse legyünk oly gálánsak, mint a főszerkesztő asszony. Áruljuk el: aki erre a szánnivalóan durva kijelentésre volt képes magát elragadtatni, nem más, mint a nemzeti tanács tájékoztatási bizottságában helyet kapott magyarcsernyei VMSZ-es alpolgármester.

Döbbenetes, hogy a Kárpát-medencében másutt oly irigyelt vívmányban, egy országos kisebbségi önkormányzati szervezetben efféle, „kinn tágas, benn szoros”-felszólítás elhangozhat, akárcsak az is, hogy ennek, közel egy hét elteltével nincsenek következményei. Tóth Lívia is e szavakat hallva csak ledermedni tudott, most pedig cikkében, immár felocsúdva, csak kérdez és kérdez és kérdez. A lényegretörő kérdései így, egymás után felsorakozva valóságos vádirattá állnak össze. Rájuk pedig immár nem a magyarcsernyei alpolgármesternek kell felelnie…

„Más munkahelyre? Vagy akár az országból is? Ki tudja, pontosan mire gondolt? Én mindenesetre nagyon megdöbbentem, mert nem tudtam, hogy már itt tartunk. Hogy ilyen mélyre süllyedt a vajdasági magyar—magyar párbeszéd. Hogy már nem is érvelünk, nem próbáljuk meggyőzni a másikat a saját vélt vagy valós igazunkról, hanem: akinek más véleménye van, az elmehet?!

Eddig azt hittem, közös gondunk, hogy már annyian elmentek, és hogy azokat is haza szeretnénk hívni, akik itt hagyták a szülőföldjüket, de úgy látszik, egyesek szerint még mindig túl sokan vagyunk. Vagy inkább továbbra is vannak olyanok, akik nélkülözhetőek lennének.

Nem is értem. De nem csak ezt, mást sem. Például, hogy miért jó az az ember, aki úgy cseréli a párttagságát, mint más az alsóneműjét, és miért rossz az, aki nem tartozik egyik párthoz sem. Az előbbiből akár községi elnök is lehet, az utóbbi ne is számítson rá, hogy fontos megbízatást kaphat. Még akkor sem, ha jó szakember, ha kiválóan ért ahhoz, amivel foglalkozik. Az „átrepülők”, akik mindig éppen ahhoz a párthoz csatlakoznak, amelynek a segítségével hatalomhoz juthatnak, illetve pozícióban maradhatnak, pedig vígan, de főleg jól élnek, és kiválóan szórakoznak azokon a balgákon, akik hűek az elveikhez, az általuk fontosnak tartott értékekhez. Vajon eljön majd az idő, amikor az embert nem az alapján ítélik meg, hogy melyik párthoz tartozik? Bocsánat, ez költői kérdés volt. Nem várok választ.”

Tóth Lívia bevallja: maga is adós maradt egy válasszal a nemzeti tanács tájékoztatási bizottságának csütörtöki ülésén. Ott ahol a párt „a főszerkesztő-választásba való beleszólás korlátozásával próbálják megszelídíteni a renitens zsurnalisztákat” – hogy ismét J. Garai Bélát idézzük, akit a történtek és a tanácskozás hangulata a régi elvtársi korszak miliőjére emlékeztetik – már maga a kérdésfeltevés is meghökkentően elképesztő és annak feltevőjét minősíti. Most Tóth Lívia pótolja „mulasztását”, a vezércikkében megadja a választ. Ennek ismeretében talán érthető lesz az is, hogy írásunkban, egy helyen mit keres a Hét Nap főszerkesztő-helyettese titulusnál a még szócska. Bár ebben se lenne igazunk…

„Mint ahogyan a már említett tájékoztatási bizottsági ülésen én sem válaszoltam egy kérdésre. Ugyanaz a személy, aki a fenti megjegyzést tette, megkérdezte tőlem, én kinek írom az újságcikkeket. És felsorolt egy-két pártot. Hogy ennek vagy annak? Nos, én nem pártoknak írok, hanem a vajdasági magyar újságolvasóknak. Viszont eddig azt hittem, ez nem szorul külön magyarázatra.”

Zárásképpen álljon itt Tomek Viktornak a Hét Nap főszerkesztőjének a véleménye, amit a sajtószabadságért tartott tüntetésen a Magyar Nemzeti Tanács tájékoztatási bizottságának ülésén elhangzottakról mondott el. Előbb beszámolt arról, hogy az MNT-ben átlépték a Rubicont, hisz az egyik képviselő azt mondta: önigazgatás már nincs, akinek pedig nem tetszik, az menjen el.

„Nos, tájékoztatni szeretném a képviselőt – fogalmazott Tomek – ha még nem vette volna észre – hogy nagyon sokan már elmentek és talán még többen készülnek elmenni részben az olyan pártcsinyovnyikok miatt, mint amilyen ő. Innen szeretnénk neki üzenni, hogy nem megyünk el, ellenkezőleg: küzdeni fogunk minden törvényes eszközzel az igazunkért, hiszen nem hagyhatjuk, hogy egy tollvonással lerombolják mindazt, amit mások felépítettek. És mi holnap is tükörbe szeretnénk nézni”