Ablonczy Balázs: „Lehetne egy okos múzeum nem pusztán Trianonról, hanem a határon túli magyarokról és az elmúlt száz évben kivándorolt hazánkfiairól….”

Megszólalt a héten a nyomtatott HVG legfrissebb számában Ablonczy Balázs történész és a Hamvay Péternek adott interjújában elmondta: annak ellenére, hogy mára pontosabbak lettek az ismeretek Trianonról, e sorstragédiát illetően a tisztánlátás sajnos továbbra se következett be a magyar közgondolkozásban, mert azt az érzelmi és átpolitizált megközelítés ellehetetleníti. Mi több, ha mindez nem lenne épp elegendő akadálya a nemzeti traumánk oldódásának és feldolgozásának, jelentkezik egy másik tehertétel is: a hiteles Trianon-képet a politika és a közvéleményformálók többsége tudatosan meghamisítja, azzal, hogy „a jobboldal nagyítani, a baloldal kicsinyíteni igyekszik a történteket,” 

  „Evidens volt, hogy a frontról hazatérő katonáktól el kell venni a fegyvert, mert megverték a jegyzőt, kirabolták a szatócsboltot. A 98 százalékban magyarlakta Udvarhely megyében előfordult, hogy megölték a plébánost, mert drágán temetett. Nem szokás róla beszélni, de 1918 novemberében-decemberében többen haltak meg a leszerelt és hazatért katonák erőszakoskodásai, illetve az erre adott hatósági válaszok következtében, mint a fehérterrorban és vörösterrorban együttvéve. Részben ennek megakadályozására álltak fel a nemzetőrségek, és Károlyiék ezt a problémát kezelték a hadsereg leszerelésével.”

Aligha tévedünk, ha az állítjuk, hogy az őszirózsás forradalom vezéralakjának, Magyarország első köztársasági elnökének személyét és történelmi szerepét a magyar közvélemény legnagyobb része ma egyértelműen negatívan ítéli meg. Számukra Károlyi Mihály az 1918/19-es magyarországi politikai változások kulcsfigurája a történelmi Magyarország felbomlásának és a trianoni békeszerződés megrázkódtatásának elsődleges okozója. Hiába is próbálkoztak a történészek bármikor is, ha a viták kereszttüzébe került Károlyi megítélése az akkori szerepvállalása okán érvelni az árnyaltabb megközelítés mellett és arra rámutatni, hogy a polgári demokratikus forradalomban vitt szerepét előítéletektől mentesen kellene értékelni, a „vörös grófként” emlegetett politikusra könyörtelenül „ráégett” a hazaáruló minősítés. Annak ellenére tekintik őt a legtöbben a királyi magyar hadsereget szétzüllesztő, területvesztő és az antant játékszerévé váló politikusnak, hogy a korszakot legjobban ismerő historikusok egységesen úgy vélekednek: „nincsenek egyértelmű bizonyítékok, hogy a győztes nyugati nagyhatalmak és a szomszédos államok ellenében fegyverrel sikeresen akadályozhatta volna meg az ország területi megcsonkítását.”

Azok számára, akiknek a történelmi tényeknél hitelesebb lehet a valamikori csurkai vélemény, mely szerint „gróf Károlyi Mihály a magyar történelem egyik legaljasabb, leggátlástalanabb, gyáva és ráadásul tehetségtelen eszközembere volt” és az ő, amúgy azóta  eltávolított szobrának „semmi keresnivalója nincs az Országház környékén, sőt ezt a szobrot minden további nélkül a cigány színesfémgyűjtők kezére kell adni”, Károlyi Mihály soha meg nem bocsátható bűnei közé tartozik, hogy a frontról hazatérő hadsereget leszerelte. Őszerintük a lerongyolódott világháborús magyar bakák, ha nem fosztja meg őket fegyvereiktől a „hazaáruló” Károlyi a „Nem akarok több katonát látni”-kijelentésével elhíresült hadügyminisztere közreműködésével, minden bizonnyal honvédő hősként viselkedve sikerrel vehették volna fel a harcot a betolakodókkal szemben és kedvezően befolyásolhatták volna a békeszerződési feltételeket. Őket az sem érdekli, hogy azokban a zavaros napokban a kormány feladata a rendteremtés volt, mert a hazaözönlő katonák részegen fosztogattak, gyilkoltak, elűzték a csendőrséget, a jegyzőket és a közigazgatás más tisztviselőit. Ilyen körülmények között, amennyiben az akkori kormány még hatáskörébe tudott vonni néhány fegyelmezhető alakulatot, azokat a nagy sietve megszervezett Nemzetőrségbe osztották be. Miután pedig az új fegyveres testület fegyverelkobzásokkal és más eszközökkel nagyjából helyreállította a közrendet, végre sor kerülhetett az új hadsereg felállítására.

Erről a kaotikus helyzetről, amikor a világháborúból hazatérő katonák közül nagyon sokan nem potenciális hősökként, hanem épp ellenkezőleg, egyenruhára szégyent hozó garázdaként viselkedtek országszerte szólt a bevezető idézetünk. Ennek forrása a HVG legfrissebb, március 16-án megjelent számában közölt, Hamvay Péter készítette interjú Ablonczy Balázzsal, az MTA Trianon 100 kutatócsoport vezetőjével.

A Határvonalak – Ablonczy Balázs történész Trianonról, végzetszerűségről címet viselő beszélgetés említett részlete kijózanítóan kellene, hogy hasson mindazokra, akik szerint „hazaárulás” volt a Károlyi-kormány hadsereg-leszerelése. Nem kevésbé némi önvizsgálatra kellene, hogy késztesse őket az is, hogy – amint az Bárdi Nándor kutatásaiból kiderül – például Székelyföldön, közelebbről Udvarhely megyében nemcsak az elévülhetetlen érdemeket szerző Székely Hadosztályra lenne illendő emlékezni ’918-’919 kapcsán, hanem azoknak a székely katonáknak a rémtetteire is, akik csak megvetést érdemelnek. Ők például Zetelakán Sebestyén Mózes római katolikus plébánost otthonában megtámadták, kifosztották, majd meggyilkolták. Hasonló gyalázatos tettre vetemedtek Bordoson is, ahol Bedőházi Lászlót, a falu jegyzőjétt megölték. Sajnos ez is a históriánk része, bármennyire is szégyenteljes ez a fejezete, elhallgatni ezt sem szabadna. Ha pedig egyszer majd megtörténik az őszinte szembenézés a közbeszédben is a múlttal, az akkor történtekkel, talán árnyalódik a kép arról, hogy a Károlyi-kormány akkor és az akkori körülmények között miért is nem akart látni több katonát.

Ablonczy Balázs történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője. A Trianon-tematika egyik legjobb ismerőjeként számon tartott historikusról, akinek köszönhető az utóbb sikerkönyvekké lett Teleki Pál monográfia és a két kiadást is megért Trianon-legendák, talán nem fölösleges tudni, hogy számára a stallumnál előbbrevalóbb a szakma, ezért például visszautasította a Nemzeti Múzeum főigazgatói posztját, hogy inkább kutathasson. Elgondolkoztató volt számunkra, és ezzel vélhetően sokak vannak így, az is, hogy egy tavalyi, Stumpf Andrással folytatott beszélgetésében bevallotta: „eléggé emlékműellenes”, mert szerinte megmosolyogtató, hogy „több az emléktábla Budapesten, mint Párizsban és Londonban együttvéve”, és az emléktábla-állítás kényszere „a társadalom működési rendellenességeire mutat”.

A friss, HVG-s interjú, melynek bemutatására most vállalkozunk, nem kevésbé fejtörést okozó. Annak minden okfejtése, ahogyan a már említett, a méltatlanná vált világháborús magyar hadsereg leszerelésnek körülményeit hiteles módon történő prezentálás is, a tisztánlátást igyekszik szolgálni. Nem ígérkezik könnyűnek számára a vállalás teljesítése, mi több valóban sziszifuszi munkáról van itt szó, hiszen maga Ablonczy bevallja: hiába lettek mára sokkal pontosabbak az ismeretek Trianonról, az érzelmi és átpolitizált megközelítés gyakorlatilag majdhogynem lehetetlenné teszi azt.

Közhelyszerű, de mélységesen igaz: a Trianon-traumánk oldódása még sokáig várat magára, ha egyáltalán valaha is megtörténhet. Ezért is adódik Hamvay számára az indító kérdés: vajon ennek érdekében tett-e érdemben valamit az elmúlt közel száz esztendőben a magyar társadalom?

Íme, a történész válasza:

„Kulturális antropológusok szerint két nemzedék, azaz 60-70 év után csillapodnak az efféle történelmi traumák. Trianon esetében ez azért nincs teljesen így, mert következményei ma is velünk vannak, hiszen jelentős magyar közösségek élnek a határon túl, és ma sem kapják meg teljesen az őket megillető jogokat. Ungváry Krisztián szerint azért is tekintünk máig traumaként Trianonra, mert azok a demokratikus hatalmak mérték ránk, amelyek akkor és most is példaként szolgálnak számunkra.”

A két világháború közti, a sebeket inkább elmélyítő időszak, majd a Kádár-kori elfojtómechanizmus, a hallgatás kora után eljöhetett volna a Trianonnal fémjelzett korszak higgadtabb értékelése. Viszont ez mindmáig elmaradt. Ennek ismeretében jogos az interjúkészítő újabb kérdése: vajon törvényszerű, hogy ennek így kellett és kell lennie?

Hamvay beszélgetőpartnerének erre nincs, mert nem is lehet válasza. Amit mond, elkeserítően lesújtó képet mutat a mai magyar oktatás színvonaláról. Az elmarasztalásból jócskán kijut a mindenoldali politikusoknak is, akik, mert aktuálpolitikai érdekeiknek mindent alárendelnek, nem is akarják a tisztánlátást elősegíteni:

„Megnyugtató válasz helyett inkább magam is szaporítanám a kérdéseket és az ellentmondásokat. Vásárhelyi Máriáék egyik kutatásából az derült ki, hogy a kilencvenes éveket megelőzően érettségizetteknek jobb és pontosabb a tudásuk Trianonról, mint a rendszerváltás után végzetteké.  Pedig 90 év után nemcsak a tananyagban, hanem más módon is sokkal több és jobb minőségű információ elérhető ebben a témában. Ráadásul ezt a tudás/tudatlanság átpolitizált: a jobboldal nagyítani, a baloldal kicsinyíteni igyekszik a történteket.”

Ha ez így van, vajon van-e esélye a trianoni trauma feldolgozásának, vajon a sokk enyhülése, oldódása bekövetkezhet oly módon, ahogyan a kulturális antropológusok vélemény szerint megtörténhet? Vajon egy-két nemzedék már valóban feldolgozhatja a tényleges nemzeti tragédiát és képes túllépni a mai, sehova se vezető egyhelyben topogáson? Ablonczy fejtegetése e kérdés után korántsem megnyugtató, a kérdőjelek és a sehova se vezető politikusi pecsenyesütögetések, a pótcselekvések sajnos csak egyre gyarapodnak:

„Akik habzó szájjal beszélnek Trianonról, sokszor nem is tudják, hogy mit siratnak. Ha megkérdeznénk tőlük a történelmi vármegyék nevét, székhelyét sem tudnák felsorolni. Azt hiszem, hogy Trianon sok minden más, valós és vélt baj, tragédia szimbólumává vált. Talán segít valamit a helyzeten a középiskolai tanulmányi kirándulásokat támogató Határtalanul program, és kiderülhet a magyarországi diákok számára, hogy például Erdély nem az a világ, ahol mindenki székelyharisnyában jár. Azt gondoltam, hogy a nemzeti összetartozás napja is segít, de úgy tűnik, beilleszkedett a hagyományos magyar iskolai ünnepségek sorába, szavalattal, zászlólobogtatással.”

A mindent átható politikai ráhatások nyomán az új generációk se képesek a tisztánlátásra a pedagógusok pedig, akik amúgy a legtöbbet tehetnének ennek elősegítéséért, sajnos nem is teszik a dolgukat, mert jól tudják: Trianon-témával foglalkozni órán és azon kívül, felettébb hálátlan feladat, egyet jelent a veszélyes vizekre evezéssel. Ezért annak megértetésével, az egykor történtek hiteles bemutatásával meg sem próbálkoznak. Hogy miért ez az áldatlan állapot, miért nem erőltetik a pedagógusok a politikailag kényes Trianon-problémakörrel való őszinte szembenézést, arra magyarázatot kapunk az interjú folytatásában:

„És valljuk be, ha egy 16-18 éves fiatalt igazán megérint Trianon igazságtalansága, akkor esetleg azt találja mondani, hogy kaszára, kapára, szerezzük vissza Kolozsvárt! A pedagógusoknak erre reagálnia kellene, ám nem biztos, hogy van rá válasz. Persze a témát meg lehetnek közelíteni személyes történeteken át, mint a holokauszt esetében. Lehetne egy okos múzeum nem pusztán Trianonról, hanem a határon túli magyarokról és az elmúlt száz évben kivándorolt hazánkfiairól, hiszen nálunk a kivándorlás az írekéhez, és az olaszokéhoz volt mérhető. Különös, hogy nálunk az emigrációból nincs visszatérés. Míg a balti államokba a rendszerváltás után az emigráns elit jelentős része hazatért, nálunk jóformán csak Márai könyvei és Faludy tudtak hazatérni. De a határon túli magyarokkal szemben is megfigyelhető a menekültekéhez hasonló előítéletesség, a megkérdezettek negyede nem szeretné, ha például erdélyi magyar lenne a szomszédja.”

Az interjúban következik az a kérdés, amely a „vörös gróf” állítólagos felelősségét firtatja a trianoni békediktátum bekövetkeztéért, mivel leszerelte a hadsereget. Ez a vád a legtöbbször jobboldali véleményformálók részéről hangzik el és részét képezi a Károlyi Mihályról kialakult hamis mítoszoknak. A történész válaszát arról, hogy az egykori miniszterelnöknek majd első magyar köztársasági elnöknek ez a lépése döntötte el Magyarország sorsát 1920-ban részben már ismerjük, hisz a bevezető idézetünkben olvasható. Ablonczy e faggatózásra felelve arra is rámutat, a leszerelt és hazatért katonák elleni fellépés nem spontán akció volt, a történész pedig a „mi lett volna, ha”-jellegű kérdésekre nem adhat válaszokat:

„A leszerelés tervei régóta az asztalfiókokban voltak. Ezeket még a forradalom előtti adminisztráció dolgozta ki, majd hajtotta végre, hiszen a minisztériumi tisztviselőket az őszirózsás forradalom és a kommün alatt sem cserélték le. Mi történészek nem tudjuk eldönteni, hogy a hadsereg meg tudta volna-e védeni az országot.”

A beszélgetés végén az a szintén történelmietlen kérdés kerül szóba, mely közel egy évszázada vissza-visszatérően foglalkoztatja az írástudókat, de nemcsak őket, hanem minden, bárhol élő olyan magyart, akinek fáj ugyan Trianon, de ezen túlmenően a kínzó miértekre is keresi a választ: vajon „elkerülhető lett volna Trianon egy megengedőbb nemzetiségi politikával?

Ablonczy Balázs véleménye a határozott nem. Lássuk, miként érvel álláspontja mellett:

„Trianon végzetként közelített felénk, már évtizedekkel korábban. Nem mondom, hogy nem lehetet volna néhány dolgot megtenni ellene, de nem hiszem, hogy elkerülhető volt az ország összeomlása. A lépték volt a kérdés. Kétszáz évvel ezelőtt négy birodalom osztozott Európa keleti részén, ma körülbelül húsz ország. Hatalmas lendülettel folyt a térségben a nemzetépítés, aminek az önálló állam alapítása volt a csúcspontja. Ez a folyamat ma sem állt meg, elég a Balkánra nézni. A Habsburg Birodalomban mi rúgtuk fel először az asztalt, mi akartunk szuverén állami keretek között élni a XIX. században, és ez szolgált példaként saját nemzetiségeinknek is.”