Amikor az ember nem hisz a szemének, mert tudja, hogy nem igaz: a Magyar Idők erdélyi tudósítója szerint Marius Tabacu irredenta mozgalmár volt a nyolcvanas években

Megszólalt a héten a Magyar Időkben Csinta Samu és a Grófként az eltűnő világról–Marius Tabacu szerint Trianon az irodalomban nem jelent meg illő súllyal című cikkében annak kapcsán, hogy a kolozsvári filharmónia jelenlegi igazgatója elkészült Bánffy Miklós Erdély trilógiájának román fordításával, megvallatja az ismert műfordítót, zenetanárt, televíziós szakembert, illetve kultúrmenedzsert hatalmas vállalkozása műhelytitkairól. „Munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós roppant demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja” – mondja el Tabacu az őt kérdezőnek, majd arról is szól: óriási hiányérzete van Trianon okán, mert a fogalommá lett békeszerződés a maga következményeivel együtt „sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében.” Sajnos a cikkszerző a mindenki által becsült kitűnő intézményember hitelét és közismert krédóját is megkérdőjelezi egy minden alapot nélkülöző dehonesztáló minősítéssel.  

Nagy-nagy örömömre szolgált, amikor az újságokban, folyóiratokban tallózva, május 18-án, csütörtökön a Magyar Idők 18. oldalán, a Kultúra rovatban megpillantottam annak a majd’ negyven esztendeje jól ismert és tisztelt Marius Tabacunak a fényképét, akit a napilap „Bánffy Miklós fő művének román fordítójaként” kívánt bemutatni és népszerűsíteni az olvasótáborának. Jóleső érzéssel láttam neki a barátságos portrét körbeölelő cikk olvasásának, melynek már a címe, a Grófként az eltűnő világról, akárcsak az alcíme is, a Marius Tabacu szerint Trianon az irodalomban nem jelent meg illő súllyal sokat ígérő volt.

Jól tudtam azt, amiről a maszol kedvelői is már bő két évvel ezelőtt értesülhettek: Bánffy Erdélyi trilógiájának angol, francia, spanyol, olasz, holland és német fordítása után végre a román nyelvű változat is készülőben van, mert Marius Tabacu nekiveselkedett egy általa régi adósságnak tekintett hiánypótló munkának.

A múlt századi históriánk egyik legkiválóbb és hallatlanul sokoldalú személyiségének életművével megismerkedni akaró, jobbára román és német ajkú érdeklődők előtt, 2014. február végén Tabacu maga számolt be a kolozsvári TIFF-házban arról, hogy már el is készült mintegy száz oldallal a másfélezer oldalas opus átültetéséből, melynek megismertetése a román olvasóközönséggel szerinte el nem odázható s egyben megtisztelő feladat. „Alapmű ez számunkra, erdélyiek számára – mondta el akkor –, hisz egész más megvilágítást kap egy olyan világ, amelyet a romániai történelemoktatás a» vérünket szívó grófok« világaként állított be. Erről a valóságról nem született román irodalmi mű, de magyar se sok. Nagyon fontosnak tartom tehát megjelentetni az Erdélyi történetet románul, hogy valamelyest pótoljuk ezt a hiányt” – indokolta a sziszifuszi vállalását akkor Marius Tabacu.

Tavaly szeptemberben a legnépszerűbb közösségi hálózaton Hegedűs Csilla végre lelkesedve bejelentette: „Végre! Elkészült az Erdélyi Trilógia román nyelvű fordítása. Így többen megismerhetik Bánffy Miklóst, a "Nagyurat", politikust, művészt, Erdély egyik legszínesebb egyéniségét” E közhírré tétel után minden bizonnyal a közeljövőben az „alapmű” elérhető lesz immár a román olvasók számára is. Az sem volt kétséges számomra, hogy jól döntött az EMKE nemrég, amikor a Kun Kocsárd-díjat Marius Tabacunak ítélte oda „az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért.” Nem kockáztatok sokat, ha úgy vélem, az EMKE ezzel a megtisztelő elismeréssel nemcsak Székely János, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Pap Sándor Zsigmond és mások műveinek románra történő átültetéséért jutalmazta őt, hanem vélhetően figyelembe vette a már elkészült Bánffy fordítását is.

Ilyen előzmények ismeretében magam is csak elismeréssel kívántam e rovatban üdvözölni, hogy elsőként a magyarországi sajtóban a Magyar Idők be kívánt számolni az Erdélyi történet román fordításának elkészültéről. Felettébb hasznosnak tartottam, hogy a lap elismerve Marius Tabacu rendkívüli teljesítményét, be akarja őt mutatni a minálunk közkedvelt, de Pannoniában csak egy viszonylag szűk réteg számára ismert, a román mellett magyarul és németül is anyanyelvi szinten beszélő, irodalmi igényességgel alkotni képes személyiséget. Úgy gondoltam első látásra, hogy nemcsak a cikkszerző, hanem a lap tőlünk elszármazott rovatvezetője is minden respektust megérdemel, mert az Erdély három kultúrájában otthonosan mozgó román értelmiségit emberközelbe hozva, így a lehető legjobb szolgálatot teszik mindannyiunknak.

Sajnos az öröm korainak bizonyult, a Tabacu előtti lapbeli tisztelgés felemásra sikeredett.

Nem tagadhatom a csalódottságot, a döbbenetet, mert mindjárt a cikk harmadik mondatához elérve azzal szembesültem, hogy Marius Tabacut a Magyar Idők cikkírója a nyolcvanas évek kolozsvári irredenta mozgalmáraként jellemzi. Nem hittem a szememnek, amikor a nyomtatott újságpéldányban, aztán pedig a Magyar Idők online-kiadásában is a következőt olvashattam: „Munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós roppant demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja” – mesélte a fordító, Marius Tabacu, aki szépreményű zongoristaként indult, aztán derékig benne volt a nyolcvanas évek kolozsvári irredenta mozgalmaiban.”

Hogy a Ceauşescu-diktatúra titkosrendőrségi aktáiban ez az alaptalan egyenvád mindennapos volt Marius Tabacut és a vele hasonlóan gondokozókat illetően, abban semmi meglepő sincs, mert tőlük csak ennyire tellett. Nekik egyaránt irredenta volt Marius Tabacu, Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós, Ara-Kovács Attila, Tóth Károly, Tőkés László, Borbély Ernő és még sokan mások is, akik úgy érezték, vétkesek közt cinkos, aki néma.

Viszont, hogy 2017 májusában ilyet olvassanak Marius Tabacuról Magyarország-szerte, ráadásul a Magyar Időkben, egy erdélyi tudósító jóvoltából, arra nincs se mentség, se magyarázat. Ahogyan arra sincs, hogy immáron hatodik napja nem tűnt fel az internetes változat gondozóinak, hogy ezt az igaztalan, minden alapot nélkülöző becsületsértést korrigálni kellene, mert Marius Tabacu és az irredentizmus még egy napon sem említhető. Szerény javaslatom lenne: ha már a „hajó elment”, s a nyomtatott változat már nem javítható, legalább egy helyreigazítást és bocsánatkérést illene mihamarabb közreadni. Mert Marius Tabacu megérdemli a megkövetést. És persze a cikk online variánsát mihamarabb javítani. Mert, ha így marad, az rossz fényt nem az így hamisan jellemzettre vet, hanem a cikk szerzőjére, aki e szarvashibát leszámítva amúgy kifejezetten tartalmas publikációban mutatja be a Bánffy-opus román fordítóját és azokat a gondolatait, melyek a trilógia románra történő tolmácsolása kapcsán benne felmerültek.

Azt már szóbahoztuk, hogy milyen hatással volt Tabacura a bonchidai gróf gondolkodása és világlátása, viszont adósak vagyunk azzal, hogy közrebocsássuk, amit ezt követően még elmondott a cikk bevezetőjében az őt Bánffyról és az író korszakos művéről kérdező újságírónak: „Sokat gondolkoztam rajta, és mi tagadás, meg is hatódtam tőle: regényírás közben vajon mi dúlhatott ennek az embernek a lelkében?”

A választ saját kérdésére Tabacu abban véli megtalálni, hogy a nagyregény megírása közben Bánffyban mindvégig ott lebegett annak a XX. századeleji tíz esztendőnek a kettős megítélése. Egyrészt, mivel a trilógia 1904-től az első világháború kirobbanásáig terjedő időszakot öleli fel, ezt az időszakot a polihisztor erdélyi arisztokrata személyesen átélte, másrészt pedig a később megtörténtek tükrében visszaemlékezett és így a ’920 után megtapasztaltak is felsejlenek a Megszámláltattál...-ban, az És hijjával találtattál...-ban, illetve a Darabokra szaggattatol...-ban.

Mindezt ekképp fogalmazza meg Tabacu: „A cselekmény ugyan az első világháború kitörésekor zárul, ám Bánffy a harmincas évek végén fejezte be a trilógiát, immár a háború következményei, Trianon ismeretében. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett”

A műfordító véleménye szerint a régiónk számára földindulással felérő Trianon-effektus feldolgozására majd száz esztendő se bizonyult elegendőnek. Ma is egy olyan helyzetet kialakító kor áldatlan örökségével kell szembesülni, aminek nem történt meg a feldolgozása, a kérdések megmaradtak, sőt szaporodnak, az ittlakók közül pedig sokan nem tudnak, talán nem is akarnak értelmes válaszokat adni

Ezért is tartotta fontosnak Tabacu rámutatni: „azóta sem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve – de a környező országoké sem – majd hozzáteszi: Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében” 

A folytatásban Marius Tabacu arról vall, mi indította arra, hogy a bonchidai kastély urának legnagyobb lélegzetű alkotását megismerhesse a román olvasó és milyen nehézségekkel szembesült a román nyelvre történő átültetés során. Előbb arról számol be, hogy a motivációja spontán volt, s csak egy alkalmi felkérés nyomán bátorodott fel. Mint kiderül a cikkből: „A trilógia lefordításának késztetése nem köthető megragadható pillanathoz, eseményhez. A fordító szerint társaságában észrevétlenül megjelent, és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Első alkalommal Szebeni Zsuzsa színháztörténész kérte meg egy szöveg lefordítására egy Bánffy-rendezvényhez.”

Tabacu nem szégyelli bevallani, hogy a fordítómunka bő három évében többször is elbizonytalanodott.  Nemcsak a másfél ezeroldalnyi, hatalmas terjedelem riasztotta meg olykor és késztette megtorpanásra, de a trilógia irodalmi színvonalának egyenetlenségei se hatottak rá mindig ösztönzőleg. A fordítóra is hatással volt a Bánffy-regényben tettenérhető olykori szerzői elbizonytalanodás, s maga is átélte azt az írói/fordítói megtorpanást, amit a nagyregény megalkotójában is néha felfedezni vélt: „Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól.”   

A legnagyobb kihívást a műfordító számára a hatalmas terjedelem mellett az jelentette, hogy a Monarchia utolsó, békében eltöltött tíz esztendejének erdélyi és ezen túlmenően magyarországi, illetve összbirodalmi politikai-társadalmi közegét is hitelesen megvilágítsa és értelmezhetővé tegye a mű román olvasói számára. Erre egymaga nem vállalkozhatott, szerencséjére ehhez hasznos szakmai segítséget kapott:

„A kor „dekódolásában” Lucian Nastasă-Kovács történészprofesszor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója által biztosított szakértői háttér segítette. A fordító szerint a világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan „dzsungel”, amelyben nem könnyű eligazodni, de a közérthetőség kedvéért olyan politikai háttérvilágot kell megvilágítani, amely egyrészt nem derül ki a regényből, és talán a magyarok többsége számára sem egyértelmű.”

A Bánffy-trilógiában oly érzékletesen megfestett társadalmi panorámát érthetővé és értelmezhetővé tenni a román érdeklődők számára kétségtelenül embert próbáló feladat. Hogy miért éppen Marius Tabacu vállalkozott rá, arra kellő magyarázatot ad a műfordítói curriculum vitae. Amit erről mond Csinta, azzal már maradéktalanul egyetérthetünk hisz ez igaz: „a trilógiában felsejlő erdélyi világ megjelenítésében az is segített a fordítónak, hogy élete során gyakorlatilag „beélte” ezeket a tereket. A Szilágyságban született, Temesváron nőtt fel és végezte iskoláit, majd a kolozsvári konzervatóriumban diplomázott. A nyolcvanas évek elején nyíltan ellenzékiskedő Tabacu neve már zenei plakátokon sem jelenhetett meg, ezért első fordítása, Székely János regénye, A nyugati hadtest volt, amely anyai nagyapja, Ion Tudoran neve alatt hagyta el a nyomdát.”

Egy régebbi interjújában Tabacu határozottan kijelentette, amikor nyelvi multikulturalitásáról kérdezték, „nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak.”

Álláspontja ma is az, amiről az öt évvel ezelőtt is szólt a gyerek- és ifjúkorát visszaidézve: „A soknyelvűség ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavarokat, mindig is román értelmiséginek tartottam magam. Egyfajta erkölcsi elégtételt jelentett, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban.”