Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 30.-szeptember 5.)


-A A+

Sárközy Péter professzor a Magyar Időkben: „ki tudja, hogy mikor lesznek ismét tudományos magyar intézetek és egyetemi magyar tanszékek Rómában, Párizsban, Berlinben”

Megszólalt a héten a Magyar Idők hétvégi számában Sárközy Péter nyugalmazott római egyetemi tanár és a napilap Vélemény rovatában közreadott, Hungarológia és nyelvoktatás – A nyugat-európai egyetemeknek szükségük van a magyar tanszékekre című cikkében arról ír keserűen, hogy az utóbbi két évtized során Nyugat-Európa nagy egyetemi városaiban egyre több helyen szűntek meg a magyar tanszékek. Úgy véli: „nem szabad lemondani arról, hogy Nyugat-Európa Magyarország szempontjából fontos országaiban a tudományos és kulturális közvéleményre nagy hatással levő egyetemeken továbbra is fennmaradjanak a komoly tudományos színvonalú művelődéstörténeti tanszékek, mert csak ezek tudják biztosítani olyan tehetséges külföldi fiatalok képzését, akik nemcsak a magyar nyelvet sajátítják el többé-kevésbé, hanem ezzel együtt alaposan megismerik a magyar nemzet történelmét és kultúrájának értékeit”    

Figyelemreméltó írással kondított meg vészharangot a magyarországi kormánylap, a Magyar Idők hétvégi számában Sárközy Péter professzor, nyugalmazott római egyetemi tanár, a magyar-olasz irodalmi kapcsolatok elmúlt tíz évszázadának legjobb ismerője. A római La Sapienza tudományegyetem magyar tanszékének volt vezetője annak okán szólalt meg, hogy a közelmúltban Nyugat-Európában 13 helyszínen, így Bolognában, Göttingenben, Groningenben, Hamburgban, Milánóban, Nápolyban, Párizsban, Paviában, Rómában, Stockholmban, Uppsalában, Torinóban és Turkuban megszűnt a magyar tanszék és további néhány helyszínen, köztük Berlinben is, fennáll a veszélye annak, hogy nem lesz többé magyar irodalom és művelődéstörténet oktatás.

Sárközy professzor, aki 1971 óta vett részt a hungarológiai kutatásokban és a magyar irodalom és nyelv külföldi diákoknak való tanításában, 1979-től a közelmúltig pedig a római magyar tanszék (rendes) tanáraként dolgozott illetve tanított, nem először figyelmeztet arra, hogy a dicső múltra oly szívesen hivatkozó magyar kultúrpolitikusok retorikája sajnos nem köszönt, és ma sem köszön vissza a tettekben. A rendszerváltás óta valamennyi magyar kormány megannyi felelős tisztségviselője, köztük oktatási-művelődési tárcavezetők, sőt miniszterelnökök is, mindig csak elismerő szavakkal tudták méltatni az elődök, mindenekelőtt ezt az intézményhálózatot megteremtő pécskai születésű Klebelsberg Kunó valóban a legnagyobb tiszteletet megérdemlő munkáját, a külföldi hungarológiai képzés pozitív hozadékait, viszont egyetlen kormányzat se fordított kellő figyelmet arra, hogy biztosítsa is ennek a nemzetstratégiai szempontból kiemelkedően fontos intézményrendszernek a tartós és távlatos működtetését.

Ehelyett megelégedtek azzal, hogy külföldi egyetemeken gondoskodni igyekeztek a magyar nyelv tanításáról, arról, hogy ezekben az univerzitásokban legyen egy-egy magyar lektor, aki nyelvórákat tart a különleges nyelvek iránt érdeklődő hallgatók számára vagy éppen kedvet csináljon a magyarországi utazásokhoz. A másik követett megoldás pedig az volt, hogy egyes nyugat-európai vagy amerikai egyetemek politológiai tanszékein egy-egy magyarországi vendégtanár, saját politikai beállítottságának megfelelően, egy vagy több szemeszteren keresztül igyekezett megismertetni az erre kíváncsiakkal Magyarország történelmi múltját és jelenlegi politikáját.

Márpedig Sárközy felfogásában – és tegyük hozzá, nagyon helyesen – a hungarológia nem szűkíthető le a magyar nyelv tanítására. Szerinte, és erről éppen Kolozsváron, a hat évvel ezelőtt megrendezett VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson szólt hangsúlyosan, majd az ott elmondottakat később, egy a Hitelben megjelent, alaposan dokumentált tanulmányában fejtette ki: a külföldi egyetemi magyaroktatás az egy egészen más műfaj, mint a nyelvtanítás. Erről szerinte csak akkor beszélhetünk, ha a magyar kultúra és gazdaság szempontjából meghatározó külföldi országok egyetemein léteznek olyan tudományos műhelyek, melyek egyrészt biztosítják olyan külföldi értelmiségiek képzését, akik komolyabb ismeretekkel rendelkeznek hazánk történetéről, kultúrájáról, szociális és gazdasági kérdéseiről, másrészt ha a legfontosabb egyetemeken vannak olyan széles látókörű hungarológus szakemberek (irodalmárok, nyelvészek, történészek stb.), akikhez a külföldi kollégák, bátran fordulhatnak a kutatásaik során felmerült Magyarországgal kapcsolatos szakmai kérdéseikkel, melyekre tőlük szakszerű választ kaphatnak, vagy legalábbis meg tudják nekik mondani, hogy milyen magyar tudományos intézettel, kutatókkal vehetik fel a kapcsolatot.”

Most, hogy Göttingenben, Párizsban, Rómában, Hamburgban, Stockholmban és további nyolc nyugat-európai egyetemi központban megszűntek a magyar tanszékek, és csak idő kérdése a berlini bezárása is, a bekövetkezett áldatlan állapotot Sárközy professzor teljes joggal nemzeti kudarcnak tekinti. Messzemenően igaza van, mert, ami történt és történik ez ügyben, annak mindannyian, határokon innen és túl, a vesztesei vagyunk. Gyermekeink és unokáink is kárát fogják látni majd annak az indifferenciának, amivel magyarországi tudományos és politikai elit viszonyult az öt évvel ezelőtti Sárközy Péter megfogalmazta segélykiáltáshoz. Öt esztendővel ezelőtt még talán lett volna esély arra, aminek reménye mára szertefoszlani tűnik...

2012 júniusában, félre nem érthető módon így gyújtott lármafát a római egyetem magyar tanszékvezetője: ha nem akarjuk, hogy a külföldi hungarológiai képzés az utóbbi nyolc évtizedben elért eredmények után teljesen megszűnjék, minderről valakinek (felelős művelődés-politikusoknak, a magyar tudományos élet felelős vezetőinek) gondoskodnia kellene. Valahogy úgy, mint a múlt század húszas éveiben, amikor egy elvesztett világháború és a trianoni békeszerződés utáni megcsonkított és kifosztott országban a klebelsbergi kultúrpolitika kialakította a hazai és a külföldi felsőoktatás magas színvonalon tartását és a tudományos kutatómunka külföldi intézményeinek létrehozását és működtetését. Minden bizonnyal megérné ma is. (Ha nem is a hungarológiával hivatalból foglalkozóknak, de a magyar kultúrának minden bizonnyal.)”

Mielőtt annak a Sárközy Péternek a most megjelentetett keserű hangú írását ismertetnénk, aki az olasz főváros magyar vonatkozású emlékeit bemutató kézikönyvének, a Róma mindannyiunk közös hazája volt és marad mindörökre kötetnek a címét az örök város egyik legszebb ókeresztény templomában, a Santo Stefano Rotondoban eltemetett egykori gyulafehérvári főesperes, Lászai János sírelmékének 1523-as feliratától kölcsönözte, – engedtessék meg még egy  beszédes intés felidézése a kellő időben figyelmeztető, jogosan aggódó de akkor sajnos meg nem hallgatott  literátus kiválóságunknak:

„Azt kellene felülvizsgálniuk a külföldi magyar oktatás ügyével foglalkozóknak, hogy mi a fontosabb a külföldi magyar kultúrpolitika (nemzetpolitika) számára: egy-egy Magyarországról kiküldött vendéglektorátus fenntartása nyelvoktatás céljából Mongóliában vagy Azerbajdzsánban, vagy egy magyar irodalmi, vagy művelődéstörténeti tanszék fenntartása a londoni, párizsi, bécsi stb. tudományegyetemeken. A válasz (szerintem) egyértelmű.”

A mostani Sárközy Péter megszólalás némiképp visszafogottabb hangvételű, mint amilyen véleményt olvashattunk tőle fentebb. Az öt évvel ezelőtt a mainál jóval sarkosabban fogalmazó professzor, a jelek szerint a keleti meg déli nyitások divatba jövetelének világában tudomásul vette, ahhoz, hogy nyomtatásban megjelenthessen egy magát „a kormánypárti újság” logóval reklámozó napilapban a kritikus véleménye, nem árt, ha körültekintőbb szóhasználattal él. Ezért is lesz az egykori vagy-vagy szembeállításból a mostani cikkének elején a megengedő is-is. Viszont a lehangoló tények, a magyar tanszékbezárások felsorolását követő javaslattétel során a felelős véleményformáló már nem kertel.

Egyértelműen világossá teszi határozott álláspontját, mely szerint a magyar kultúr- és nemzetpolitika illetékesei számára mihamarabb eldöntendő egy stratégiai kérdés, akiknek pedig ez ügyben felelősségük van és tennivalójuk lehet, most, a 24. óra utolsó másodperceiben tükörbe kell nézni, majd lépni is. Két lehetőség mutatkozik: vagy továbbra is megelégszenek azzal, hogy alkalmi ünnepi szónoklatokban, szívet-léket melengető szavakkal méltassák a klebelsbergi örökségből azt a nem akármilyen minőségű, kézzelfogható kulturális és politikai hasznot is hozó intézményhálózatot, amit a nyugati egyetemek világához megannyi szállal kötődő Collegium Hungaricumok nyolcvan éven át jelentettek Magyarország és a magyarság számára, vagy pedig végre túllépnek a retorikán és vállalják is ennek a nemzeti értéket jelentő infrastruktúrának a fenntartását és továbbvitelét.

„A minap érdeklődéssel hallgattam és olvastam a híreket a külföldi egyetemekre kiküldött magyar lektorok és vendégoktatók konferenciájáról, és örömmel értesültem arról, hogy hamarosan huszonnégy új helyszínnel bővül a magyar nyelv külföldi oktatása a keleti és a déli régióban. Sajnos az értekezleten azt is megemlítették, hogy az utóbbi két évtized során az európai egyetemeken egyre több helyen zártak be a magyar tanszékek. Legutóbb Olaszországban az egyetemi tanárok nyugdíjba vonulása után négy helyen nem töltötték, illetve nem töltik be az állásokat. Így a legtöbb nyugat-európai egyetemen (Bologna, Göttingen, Groningen, Hamburg, Milánó, Nápoly, Párizs, Pavia, Róma, Stockholm, Uppsala, Torino, Turku) szűnt meg, illetve egy-két helyen, mint Berlinben is, csak részben folyik a magyar irodalom és kultúrtörténet oktatása.

Mivel harminchat évig voltam a római La Sapienza Tudományegyetem – megszűnés előtt álló – magyar tanszékének tanára, szeretném felhívni a figyelmet a magyar kultúra külföldi terjesztésének egyik alapkérdésére. Mi a fontosabb? Az, hogy a világ egyre több helyén a tanítsák a magyar nyelvet az első három évfolyamban, vagy az, hogy a legfontosabb nagy nyugat-európai egyetemeken létezzenek igazi egyetemi magyar tanszékek? Természetesen, ha lehetséges és van rá pénzügyi lehetőség, akkor mind a kettő fontos. És ha nincs elég forrás mindkettő támogatására?”

A cikk folytatásában azok a megfellebbezhetetlen szakmai érvek köszönnek vissza, melyeket Sárközy a már hivatkozott, Hungarológia nálunk és más nemzeteknél című, forrásmunkának is beillő tanulmányában részletekre kiterjedően kifejtett. Ebből, mielőtt újra átadnánk a szót annak a professzornak, akinek jóvoltából a La Sapenzia egyetemen az elmúlt három évtizedben 90 szakdolgozat készült magyar nyelv és irodalomból, három volt diákja a római egyetemen megvédett disszertációjával szerzett kandidátusi címet a Magyar Tudományos Akadémián, kettő közülük pedig ma egyetemen tanít (!)  – még bemutatnánk egy megdöbbentő és beszédes példázatot a gondatlanságból elkövetett károkozásról. Érdemes megismerni, miként tűnt el az amerikai földrészről jó évtizede a három magyar tanszék közül az egyik, a torontói. ( Sajnos a másik, a Los Angeles-i is, mára már csak az emlékekben él, viszont üdítő kivételként – erről Sárközy Péter se tudott –, Bloomingtonban, az Indiana Egyetemen működik, ott a magyarságtudomány oktatását mindig kinevezett állandó és vendégoktatók együtt biztosították.)

A különös história jól bizonyítja: ahol a budapesti kulturális diplomácia nem lép fel határozott segítő szándékkal, ott a magyar tanszék megszűnik. Azt már mi tesszük hozzá: ráadásul még meg is alázták a hungarológiát, hiszen a magyar tanszéket a Torontói Egyetemen formálisan beolvasztották a Department of Slavic Languages and Literatures nevet viselő szláv nyelvek intézetébe (?!)

A történet, melyet Sárközy Péter derített ki és tett közhírré a következő:

„Torontóban a kanadai magyarok szövetsége alapítványi pénzből hozott létre magyar tanszéket a Torontói Egyetemen a hetvenes évek derekán. Ám Bisztray György professzor 2004-ben bekövetkezett nyugállományba vonulása után az alapítványi pénz már nem bizonyult elégségesnek egy új professzor fizetésére. Ekkor a Medgyessy-kormány művelődési tárcája magára vállalta egy-egy magyarországi vendégtanár fele fizetésének biztosítását, de ezt az ígéretet, szokásuk szerint, nem tartották be. Három évi tartozás után a torontói egyetem beszüntette újabb magyar vendégtanárok meghívását, és azóta csak a helyi lektor magyar nyelvóráit hajlandó fizetni.”

A „hogyan jutottunk ide”-kérdésre megannyi más példa is felsorakoztatható lenne, de ezektől most eltekintenénk. Inkább lássuk a Magyar Időkben most közölteket, a Sárközy által előadott, meg nem kérdőjelezhető érveket:

Szerzőnk meggyőződése, hogy „nem létezik egyetemi magyar oktatás igazi, teljes jogú magyar nyelv és irodalom (azaz kultúrtörténeti) tanszék nélkül. A tanszék és a „tanszékvezető” tanár megléte a feltétele annak, hogy Európa legfontosabb egyetemein fennmaradjon egy kisszámú, de számunkra nagyon értékes fiatal értelmiségi képzése, amely ismerni fogja Magyarország történelmét, múltját és jelenét, a magyar kultúra ezeréves és mai értékeit, és érzelmileg is kötődne hazánkhoz.

A Balassi Intézet által a világ huszonhat egyetemére kiküldött több mint félszáz lektor és a néhány vendégoktató áldozatos munkát végez, de sajnos jelenlétük az egyetemeken még nem azonos a magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar történelem egyetemi oktatásával. Az egyetemi „magyar oktatás” nem állhat csupán a magyar nyelv tanításából. Egy egyetemi idegen nyelvi és irodalmi tanszék nem lehet Berlitz-nyelvtanfolyam (legalábbis nem illene annak lennie). Az, hogy néhány külföldi egyetem nyelvészeti, finnugor vagy szláv (!) intézeteiben van egy-egy magyar lektor, aki a különleges nyelvek iránt érdeklődő hallgatóknak nyelvórákat tart, örvendetes ugyan, de nem tartozik a hungarológia fogalmába.

Az elsősorban nyelvoktatás célját szolgáló magyar lektorátusok fenntartása mellett nem szabad lemondani arról, hogy Nyugat-Európa Magyarország szempontjából fontos országaiban a tudományos és kulturális közvéleményre nagy hatással lévő egyetemeken továbbra is fennmaradjanak a komoly tudományos színvonalú művelődéstörténeti tanszékek, mert csak ezek tudják biztosítani olyan tehetséges külföldi fiatalok képzését, akik nemcsak a magyar nyelvet sajátítják el többé-kevésbé, hanem ezzel együtt alaposan megismerik a magyar nemzet történelmét és kultúrájának értékeit.”

Az előbbiekben korholóan szóltunk arról, hogy a mai döntéshozók nem halogatható feladata lenne, hogy felelős írástudók bevonásával megtörténjen egy stratégiaalkotás a nyugat-európai egyetemeken működő, valódi, azaz teljes jogú magyar nyelv és irodalom tanszékek működtetéséről. A kritika mának szól, de a mulasztás – és erre is utaltunk már többször is – 26 év nyolc magyar kormányának közös bűne.

Sárközy Péter véleménycikkének utolsó részében maga is úgy látja: e téren egyetlen budapesti adminisztráció sem tette úgy a dolgát, ahogyan elvárható lett volna. Amint „vádiratának” záró soraiban írja: még egykori, nagyra becsült gimnáziumi tanárkollégája, Antall József számára is az aktuálpolitikai tennivalók közepette sajnos elsikkadt a nyugat-európai Collegium Hungaricumokra és az ottani egyetemek magyar tanszékei régi tudományos rangjának visszaállítására történő kellő odafigyelés:

„Miközben a kilencvenes években továbbra is fennmaradt a hatvanas években kiépült lektori (vendégoktatói) hálózat és az azt ellenőrző-irányító apparátus (lektori központ, majd Balassi Intézet), ugyanakkor a rendszerváltás után senki sem foglalkozott az akkor még meglévő külföldi egyetemi magyar tanszékek jövőjével, hiszen ezek még zavartalanul működtek az illető egyetemek által alkalmazott, az akkor 50 év körül járó tanszékvezető tanárok vezetésével. Pedig várható volt, hogy a megváltozott európai politikai és gazdasági helyzetben, külön biztosított állami vagy külföldről kapott támogatás hiányában, az egyfős tanszékek professzorainak nyugdíjaztatása után az egyetemek a legjobb esetben is csak lektorátusszinten fogják biztosítani a magyar (nyelv) oktatását. Sajnos így is történt és történik máig.

Örülnünk kell tehát annak, ha a világban mind több fiatal akarja megismerni a magyar nyelvet. De az új oktatói helyek létesítése mellett az is igen fontos, hogy az angol, francia, német, olasz és skandináv egyetemisták között minden országban továbbra is legyenek olyan művelt fiatalok, akik ismerik és becsülik Magyarországot és a magyar kultúrát, és akikre a jövőben számítani lehet. Ennek pedig az egyik legfontosabb feltétele az, hogy megmaradjanak a nagy hagyományokkal rendelkező nyugat-európai magyar tanszékek.

Még 1990 nyarán Velencében, a Pentagonale konferencián volt alkalmam erről beszélni egykori nagyra becsült gimnáziumi tanár kollégámmal, és kértem, hogy az általa vezetett új magyar kormány fordítson nagyobb figyelmet a nyugati Collegium Hungaricumok és az egyetemi magyar tanszékek régi tudományos rangjának visszaállítására. Erre a néhai miniszterelnök úr így válaszolt: „Igazad van, de, ha megengeded, először a Varsói Szerződésből kell kilépnünk, és csak azután foglalkozunk a külföldi magyar intézetekkel.” Ma már úgy érzem, talán a sorrend fordítva jobb lett volna, mert az a roncshalmaz magától is összeomlott volna, de ki tudja, hogy mikor lesznek ismét tudományos magyar intézetek és egyetemi magyar tanszékek Rómában, Párizsban, Berlinben.”








EZT OLVASTA MÁR?

X