„Közszolgálatban, a magyar közösség szolgálatában” – Bakos István interjú a Felvidék.mában

Megszólalt a héten a  Felvidék.mában Bakos István művelődéskutató, egykori ellenzéki aktivista, a nemzeti ellenállást és szolidaritást  szolgáló Bethlen Gábor Alapítvány egyik kezdeményezője és szervezője, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az 1987-es Lakitelki Találkozó és az MDF megszervezésében, a Hitel létrehívásában, később pedig a Magyarok Világszövetsége főtitkáraként, havi lapok alapító főszerkesztőjeként, majd  a határon túli magyar oktatás és tankönyvellátás  menedzsereként, illetve  a Magyar Örökség-díj alapító tagjaként szolgálta/szolgálja a nemzet közügyeit és elmondta az őt megvallató Cservenka Juditnak, hogy „bárhova állította is a sorsa az elmúlt évtizedekben, mindig megtalálta a módját: hogyan szolgálhatja tevékenységével a magyarság javát.

„Az MTA-Soros Alapítvány Bizottság Titkársága és a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriumának egyetértése alapján egy közös (kisebbségi) ösztöndíj létrehozását javasoljuk. Ez az ösztöndíj az egyéni alkotómunkát, s azokat a vállalkozásokat kívánja támogatni, amelyek a kisebbségi sorsban élők anyanyelvi művelődését, kultúráját gazdagítják, értékeik szerint megőrzik, hozzájárulnak a közép-európai sorkérdések tisztázásához, s a térség népeinek megbékélését, humanista együttélését szolgálják.

A támogatandók köre:

a) menekülők, áttelepülők,

b) határainkon túl élő magyarok,

c) szomszéd országokban élő nem magyar nemzetiségűek”

Egy majd harmincéves, alig ismert dokumentumból idéztünk fentebb, egy olyan együttműködési megállapodásból, mellyel az a Soros Alapítvány a Bethlen Gábor Alapítvány közreműködésével, úgy véljük, túlzás nélkül állítható, hogy 1988-ban történelmet írt. Abban az évben keletkezett, amikor Nicolae Ceauşescu tizenháromezer romániai falu mintegy felének a felszámolását irányozta elő, bejelentve, hogy 2000-ig végrehajtják az úgynevezett településszisztematizálási tervet, melynek során „agráripari centrumokat" hoznak létre, amikor a magyaroklakta településekről érkező riasztó hírek hatására több magyarországi civil szerveződés tüntetést szervezett a budapesti Hősök terén a romániai falurombolás ellen, amikor erre válaszképpen a diktátor bezáratta a kolozsvári magyar főkonzulátust és a diplomáciai kapcsolatok megszakításának lehetőségét is felvetette, amikor ezrével kezdtek magyar és román menekültek Romániából Magyarországra áramlani, az itthonmaradottak pedig a nincstelenség és az elnyomás embertelen időszakát voltak kénytelenek megélni.

A Soros Alapítványnak, mely 1984 májusától szabadon működhetett a Magyar Tudományos Akadémiával karöltve Magyarországon és gond nélkül támogathatott arra ottani érdemeseket, akkoriban még nem volt lehetősége, hogy közvetlenül segíthesse a nem magyar állampolgárságú, határon túli magyarokat. A Közép és Kelet Európában elsőként létrejött legális új polgári összefogásnak, az 1980 óta ténylegesen működő, de hivatalosan csak 1985-ben jóváhagyott Bethlen Gábor Alapítványnak, mely a külhoni magyarok segítését tekintette fő feladatának, viszont minimális anyagi forrásai voltak ilyen célra. Így született meg a kölcsönös akarat nyomán egy közös ösztöndíjalap ötlete. Az ötlet hamar szárba is szökkent. 1988. január 22-én, a két alapítvány képviselői – Kardos László, Vásárhelyi Judit, Bakos István, Nagy Gáspár és Kiss Gy. Csaba – ­hozzá is láttak az együttműködés feltételeinek kidolgozásához, s még abban az évben létrejött a támogatási pályázatokat elbíráló közös kuratórium, melynek tagja lett Csoóri Sándor, Für Lajos, Juhász Gyula, Király Tibor és Vásárhelyi Miklós, titkárai pedig Kiss Gy. Csaba és Vásárhelyi Judit lettek. Az 1988-as ösztöndíj éves keretösszege 700 ezer forint volt, melynek kilenctizedét a Soros, egytizedét pedig a Bethlen Alapítvány adta.

Ennek az együttműködési megállapodásnak a szövegére, annak a részleteire, hogy milyen gyümölcsöző volt a Soros és a Bethlen alapítványok együttműködése a magyarországi rendszerváltást megelőző években, abban az emlékkönyvben bukkantunk, melyet Alapítvány a nemzet javára címmel állított össze néhány éve, a negyedszázados alapítványi születésnap alkalmából a fáradságot nem ismerő „nemzetnapszámos” Bakos István, akinek gazdag életpályájából néhány fontosabb állomást a felvezetőnkben felvillantottunk.  Ebből a Püski Kiadó által megjelentetett, díszes kiállítású kötetből az is kiderül: a kádári internacionalizmus ellenében, az egységes magyar nemzetben gondolkodó magyarországi értelmiség színe-java által kezdeményezett és a kommunista vezetés gáncsoskodásai ellenére létrehívott Bethlen Gábor Alapítvány sziszifuszi erőfeszítéseket téve igyekezett a magyar emigráció soraiban gyűjtést folytatni annak érdekében, hogy segíthessen az emberi és nemzetiségi jogaikban korlátozott vagy megfosztott, a nyelvi-kulturális örökségüktől egyre jobban eltiltott Kárpát-medencei nemzettársainak, s e téren születtek is viszonylag szerény eredmények is.

Ekkor állt a nemes kezdeményezés mellé a Soros Alapítvány s neki köszönhetően a már szóbahozott, kilenctized-egytizedes arány másutt is megmutatkozott, nemcsak egy közös ösztöndíjalapban. Az akkor történtek kulisszatitkaiba is beavató forrásmunka 113. oldalán ott áll fehéren-feketén: „kétségkívül a Soros Alapítványnak állt módjában a legjelentősebb anyagi támogatásokat adnia a határon túli magyarság részére.”  

Úgy véltük, talán nem fölösleges emlékeztetni minderre most, amikor a szelektív memória csúcsra járatódásának korát éljük, s amikor egy magyar állampolgársággal is rendelkező milliárdos amerikai tőzsdeguru-üzletembernek, aki filantróp és mecénás is egyben, a neve szitokszó lett sokak számára, az egykori ösztöndíjasai közül pedig jó néhányan szeretnének kitörölni az emlékezetükből a nekik esélyt jelentő stipendiumot. Már csak azért is érdemes megidézni ezt a nem feledhető, a nehéz időkben megtapasztalt szolidaritást és segítségnyújtást, mert ennek nem kis része volt abban, hogy mára némiképp háttérbe szorult Bethlen Gábor Alapítványról így szólhasson 1997-ben a laudáció a Magyar Örökség-díj átadásán:

"Ez a civil kurázsival és anyagi-szellemi-fizikai áldozatvállalással működő Alapítvány 1985-ös legalitását követően egészen a rendszerváltásig a nemzet s különösképp az elcsatolt részeken élő magyarság mindenféle terhét és gondját kényszerült vállalni, a menekültek és üldözöttek ügyeinek intézésétől az élelmiszersegélyek és könyvek, folyóiratok kicsempészésén és a továbbtanulók ösztöndíjazásán át a legkiválóbbak megismertetéséig és díjazásáig. Ez a társaság éveken át olyan, a rendszerváltást követően létesített kormányzati szervek, köztestületek és közalapítványok feladatát igyekezett pótolni és ellátni, mint a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Művelődési Minisztérium Határon Túli Magyarok Főosztálya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Segítő Jobb Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány, az Új Kézfogás, a Kölcsey és az Apáczai Közalapítványok vagy a vajúdó Magyarok Világszövetsége."

Ezek után lássuk a „civil kurázsival és anyagi-szellemi-fizikai áldozatvállalással működő alapítványnak” örökmozgó mindenesével, Bakos Istvánnal készült interjút, melyet a rádiósok nagy „generációjához” tartozó, Felvidék.mában is gyakran közlő újságíró készített, akit olvasóink a Kossuth Rádió Határok nélkül műsorából, a Vasárnapi újságból és az Arcvonásokból is bizonyára már jól ismernek.

„Bakos István munkájáról, életéről, személyiségéről mindent elmond a Püski kiadónál megjelent könyv címe: Közszolgálatban – indul az interjú, s bevezetés így folytatódik: Bárhová állította is a sorsa az elmúlt évtizedekben, mindig megtalálta a módját: hogyan szolgálhatja tevékenységével a magyarság javát. Honnan ez a belső kényszer, hogyan nőtt össze karakterével a köz szolgálata – talán kiderül a beszélgetés végére, amelyet azért kezdtünk felvidéki kötődésének eredetével, mert ebben az évben több jelentős felvidéki esemény szolgálatában találkozhattunk vele és az általa sok évtizede kezdeményezett Bethlen Gábor Alapítvány nevével.”

A felvidéki kötődés, mely az interjúalany számára élete meghatározó élmény volt annak köszönhető, hogy Bakos egy olyan dél-baranyai faluban nőtt fel, ahol zömmel a második világháború után kitelepített szlovákiai magyarok éltek, akiket az elűzött svábok helyére telepítettek. Közülük kerültek ki tanítói, tanárai, azok „a nagyszerű emberek”, akik az iskolában, neki és falustársainak, akárcsak a csekély számban megmaradó sváb gyermekeknek is „harmóniát, békét tudtak teremteni abban a háború utáni dúlt világban.” Tőlük, kik „miután átélték azt a szörnyűséget, hogy száműzték őket a szülőföldjükről, ezért a megtizedelt svábokkal is azonosulni tudtak” sajátította el egy életre a toleranciát, a mások tiszteletét és megbecsülését. Mellettük az otthonaiktól megfosztott diáktársak megrázó élménybeszámolói jelentették azt a leckét, mely – mint mondja – „elkísért egész életemben, toleranciára intett, bármilyen nációval kerültem kapcsolatba: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!”

Ez a dél-baranyai útravaló, a bölcsőhely parancsa határozta meg későbbi életét is. Az egyetemi évek, melyeket az Eötvös Kollégiumban töltött és ahol megválasztott diákvezető volt, csak megerősítették ezt a máig vezérfonalat jelentő hitvallását. Ennek jegyében szervezett a kádári Magyarországon, Szabad György, Erdei Ferenc, Veres Péter és Illyés Gyula segítségével elsőként olyan hatvanfős falukutató csoportot 1969-70-ben, melyben akkor külföldinek minősülő, három felvidéki, három délvidéki és egy erdélyi magyar diák is részt vehetett. A „baráti Csehszlovákiából” származó diáktársak révén találkozhatott a ’68 augusztusát követő lázas hangulatban, Pozsonyban Durayékkal s őt is, akárcsak a többi „eötvösistát” magával ragadta a lelkesedésük. Az egymásra találás sorsdöntő pillanatnak bizonyult, mert, mint mondja Bakos: „közösen próbáltuk az Eötvös Kollégium jelmondatának jegyében – “Szabadon szolgál a szellem” – tervezni közös jövőnket, amibe a “testvéri tankok” belegázoltak.”

Innen egyenes út vezetett a Bethlen Gábor Alapítványhoz, melynek gondolatát a pártállami rendszer elleni lázadó művelődéskutatóban az Eötvös Kollégium ültette el. Erről így vall Bakos a Felvidék.mának:

„A Bethlen Gábor Alapítvány eszmei gyökereit azért eredeztetem az Eötvös Kollégiumból, mert ott olyan hagyományok és tanárok voltak  – meg páran az ELTÉ- n is  –, mint Czine Mihály és Kiss Ferenc, akik a magyar irodalom színe-javát elhívták közénk. Nagy Lászlótól Illyés Gyulán, Veres Péteren át Sánta Ferencig, sokan jöttek hozzánk, a kollégiumba és táplálták azt a szellemiséget, amit a népi írók mozgalma jelentett, meg még sokkal többet is. Baráti társaságunkban egyre többet foglalkoztatott bennünket a határainkon kívülre kényszerült magyarok mind nyomasztóbb helyzete, de nehezen tudtunk segíteni, mert akkor a nacionalizmus volt a legfőbb bűnnek kikiáltva. A „múltat végképp eltörölni” jegyében regnáló szovjet-kommunista hatalom célja az volt, hogy ne is emlékezzünk arra, hogy élnek a trianoni államhatárokon túl magyar testvéreink.”

A közös gondolkodás, annak felismerése, hogy a kádári Magyarországon tömegek mit sem tudnak az országhatárokon kívül élő Kárpát-medencei magyarokról és egy dániai út is, mely megrázta Bakost („sokkoló hatással volt rám az az óriási különbség, amit a dániai polgári világ és a magyarországi diktatúrában senyvedő társadalmi lét között tapasztaltam”) cselekvésre ösztökélte hősünket. Lássuk, miként szól erről:

„Nekiültem és írtam egy tervezetet, amit elvittem barátaimhoz: Kiss Ferihez, Für Lajoshoz, Bíró Zoltánhoz és Csoóri Sándorhoz, ők még stilizáltak rajta egy keveset, s elszaladtak vele Illyéshez. Illyés Gyula bólintott rá, és azt mondta, hogy ehhez a célhoz, társasághoz, ő a nevét adja. Elindult egy aláírásgyűjtés az engedélyeztetésért, mert mi – a „népi hurál”, ahogy némi öniróniával neveztük magunkat –, úgy döntöttünk, hogy nem dolgozunk illegálisan, nem írunk szamizdatot, nem megyünk a föld alá, mert mi itthon vagyunk. Azok nincsenek itthon, akik minket a föld alá küldenének. Barátaim inkább vállalták, hogy a tiltott és a tűrt kategóriák között – olykor szilenciumra ítélve – írják, közlik műveiket, mint szamizdatban. Ebbe a tűr/tilt tartományba került a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyeztetése is, amely beadványt 1979 karácsonyára több mint félszáz, az állampárt által is elismert személyiség és mellettük mintegy harminc elkötelezett ifjabb és idősebb honfi is aláírt. A BGA történetét az “Alapítvány a nemzet javára” címmel közreadtuk, ott vannak a kötetben a nevek is…”

Az elkövetkezendőkben felidéződik a hatalmas vállalkozás kronológiája, melyet megismerve megtudjuk, hatvannégy kiválóság, az akkori magyar szellem nagyjai álltak a kezdeményezés mellé és tettek hitet a határon túli magyarság megsegítése mellett:

„Illyéssel kezdődik, aztán Barcsay Jenő, Borsos Miklós, Újfalussy József, Jócsik Lajos, Juhász Ferenc, Jancsó Adrienne, Jékely Zoltán, Sinkovits Imre, Czine Mihály, Szécsi Margit, Szokolay Sándor, Sánta Ferenc, Csurka István, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Vargyas Lajos… de nem olvasom tovább, ők voltak a magyar értelmiség nagyjai, ők adták a nevüket az ügyhöz, és voltunk néhányan fiatalok, akik a szervezés gyakorlati munkáját végeztük: Kiss Gy. Csabával, Bíró Zoltánnal, Lezsák Sándorral, Kodolányi Gyulával, Zelnik Józseffel és másokkal. 1980 húsvét másnapján, ami akkor nem volt munkaszüneti nap, vittem el Pozsgay Imrének, aki már előzőleg megígérte a segítséget.

Tehát 1980. november 15-én Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját tekintjük megalakulásunk dátumának, de egészen 1985-ig tartott a húzd meg, ereszd meg játék, amíg alapítványunk hivatalosan működhetett, addig sem tétlenkedtünk.”

A „nem tétlenkedés” megpróbáltatásokkal terhelt éveiről, ahogyan az akkori hatalom packázott újabb és újabb bürokratikus akadályokat gördítve a nemes kezdeményezés útjába az interjú folytatásában részletekre terjedően szól Bakos. E helyen csupán sommás véleményét tükröző mondatát idéznénk a most emlékezőnek, ami mindent elmond a „húzd meg, ereszd meg” késő kádári világáról melyben a Bethlen Gábor Alapítvány Szkülla és Kharübdisz között hajózott és számára pedig az egyetlen védőhálót az jelentette, hogy kuratóriumának első elnöke Márton János, a Hazafias Népfront alelnöke volt:

„A Hazafias Népfront, amelynek elnöke időközben Pozsgay Imre lett, kiszolgálta ugyan a pártállamot, de mégis teret és lehetőséget adott a nemzeti törekvéseknek. Így mi is érvényesíthettük a cselekvő nemzeti szolidaritást működtető szándékainkat, de persze sok múlt az egyéni kiálláson, bátorságon is. Ez a hatvanegynéhány ember, aki alakította a védnöki társaságunkat, mindig kiállt egymásért és az ügyért. Például amikor Nagy Gáspárt az Írószövetség lemondásra kényszerítette, akkor őt választottuk meg kuratóriumi titkárnak.”

A Bakos István kezdeményezte alapítvány induló éveiről szólva feltétlenül idekívánkozik nyilatkozatának még egy részlete. A segítő szándék aligha járt volna eredménnyel, ha a nemzeti szolidaritást nem segíti az önzetlen adakozás is. Szerencsére, nem kevesen voltak, akik ebben kisebb-nagyobb összegeket felajánlva élenjártak.  Ezt a „hőskort”, mely távolról sem az egyetlen ilyen volt az alapítvány életében (állami támogatásban a rendszerváltást követően mindmáig soha sem részesült a Bethlen Gábor Alapítvány), így idézi fel az emlékezettevő:

„Nagyon szerény alapokkal indultunk. Százezer forinttal alapította Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor a BGA-t.  Állami támogatást sem akkor, sem azóta nem kaptunk, de a nyugati magyar emigráció – amely korábban az egyetlen támogatója, érdekvédője volt a Trianonban elcsatolt magyarságnak –, felismerte bennünk azt a hazai szervezetet, amelyik ezt a segítő szándékot itthonról, közelebbről szolgálja. Legjobb képviselőik, szervezett közösségeik – a kezdet kezdetétől egészen a rendszerváltoztatásig –, a fő támogatóink lettek. Kisebb-nagyobb összeggel hozzájárultak működésünkhöz a Kossuth-díjasok, az akadémikusok, a tehetősebb hazai művészek, s árverésre fölajánlott képeikkel a fiatal alkotók. Felhívásunkkal megnyertük sok adományozó honfitársunkat is, sőt – kiemelve mondom: – volt egy utódállambeli magyar közösség, a felvidékiek, akik szervezetten hozzájárultak az induló alapokhoz. 1985-ben – amikor már a hivatalos engedély birtokában gyűjthettünk a Bethlen Gábor Alapítvány javára –, tekintélyes összeget kaptunk azoktól a felvidéki emberektől, akik bátran, nevükkel, címükkel és aláírásukkal vállalták, hogy támogatóink lesznek.”

Bakos István dédelgetett „gyermekének” a rendszerváltozás utáni működéséről, elsősorban a szűkebb pátriánk megannyi kiválósága által is elnyert Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjak, illetve a Márton Áron-emlékérmek révén az elmúlt években sokszor szó esett a lapokban, tévéhíradókban, rádióműsorokban.  Ezért, és persze a terjedelmi korlátaink miatt is a Felvidék.mában megjelent múltidéző beszélgetés e fejezeteinek ismertetéséről lemondunk, akárcsak e gazdag életpálya későbbi alakulásának bemutatásáról. Sajnos itt nem nyílik mód, hogy betekintést nyújtsunk arra, hogy miként szolgálta a hatékony nemzetpolitikát Bakos István, mint főtitkár, az akkortájt még becsülhető Magyarok Világszövetségében, hogyan menedzselhette a határon túli magyar oktatást és tankönyvellátást a Nemzeti Tankönyvkiadóban, ahol Alföldi Jenővel, Kiss Gy. Csabával és Hámori Péterrel megvalósíthatta régi tervét és elkészíthette el a két kiadást is megért külhoni magyar diákoknak szóló nemzetismereti tankönyvet, mely ide kattintva teljes terjedelmében elérhető.

Viszont a Cservenka Judittal folytatott dialógus zárófejezetében mondottakról szólnunk kell, mert a Bethlen Gábor Alapítvány megálmodója úgy érzi, életműve ma már nem kapja meg a méltó figyelmet és megbecsülést. Most a BGA negyvenedik születésnaphoz közeledve, aggasztó jelenségként éli meg, hogy hiába volt nemrég az idei Bethlen Gábor-, Tamási Áron- és Márton Áron-díjátadó varázslatos hangulatú a Pesti Vármegyeháza gyönyörű dísztermében, hiába volt ezúttal is  kitűnően sikerült,  és felemelő az ünnepség,  ahova eljött az Országgyűlés alelnöke, eljött a lengyel nagykövet, eljött Mádl Dalma asszony, 87 éves kora ellenére eljött a Márton Áron Emlékérmet átvenni Angliából Pátkai Róbert nyugalmazott evangélikus püspök, eljött a Külföldi Magyar Cserkész Szövetség elnöke, eljöttek  magyarok Ausztráliából, Dél-Amerikából, Észak-Amerikából, de, akik erről hírt adhattak volna, ráadásul épp a nagy fejedelemhez kötődő napon mulasztottak, „Megint hiányzott a média” – fogalmaz, nem is leplezve jogos sértettségét a nyilatkozó.

Most – mondja el keserűen Bakos – úgy érezte magát, mint azon az 1988-as díjátadón, amikor a pártközpont tajtékzott, s az újságírók féltek jelen lenni az akkori díjátadó ünnepségen, mert a kitüntetettek között ott volt a felvidéki Janics Kálmán, a szlovákiai magyarság meghurcoltatásának tényfeltáró írója, Duray Miklós, csehszlovák kommunista rezsim egyik nemzetközileg legismertebb ellenzéki politikusa, Újszászy Kálmán, sárospataki teológus, a magyarországi falukutató mozgalom kiválósága és a prágai kommunista hatalom által szilenciumra ítélt, csak szamizdatokban meg külföldön publikálható cseh író Bohumil Hrabal. Utóbbi elé még a vasútállomásra is kiment a budapesti csehszlovák nagykövetségtől egy diplomata, lebeszélni őt arról, hogy nehogy ezzel a nacionalista társasággal ünnepeljen. De a neves író közölte, hogy „számára e díj igazi kitüntetést jelent, s természetesen eljött az ünnepségre, beszédet is mondott.”

Hogy miért találja elszomorítónak az idei Magyar Szórvány Napján történteket, azt kesernyésre sikeredett mondandójában a csalódott Bakos meg is indokolja: „2011-ben létrehívták az “állami” Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-ét, amely mintha rivalizálna velünk, ahelyett, hogy egy idősebb “civil” testvért látna bennünk. Ők voltak a fő szervezők… Négy évtizede töretlenül valljuk és tesszük, amit jelmondatunk hirdet:„Mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.”. Ha valaki elolvassa “A kolozsvári Bethlen Gábor szoborállítás emlékezete” c. Aranykönyvünket, az megbizonyosodhat a harmadik évezredben folytatott tevékenységünkről, s több mint négyszáz kitüntetettünkkel hitelesített értékrendünkről. …

Főleg a kolozsvári Bethlen Gábor szoborállításunk kapcsán éreztük bántónak a BGA Zrt. és az MMA hozzáállását, de most is föltűnő volt az, hogy e napra, Bethlen Gábor születési évfordulójára tették a Magyar Szórvány Napját, s az egész honi média annak az eseményeiről számolt be. Vajon miért nem vették bele a programba a BGA 31. évi díjátadó ünnepségét? Elvégre a Nagy Fejedelem 400. évfordulóján hoztuk létre a róla elnevezett Alapítványt.”

A záró kérdés és az arra adott válasz arról győz meg minket: Bakos István nem az az ember, akit a most megtapasztalt közöny eltérít a további cselekvéstől, ahogyan ezt nem tehették meg az évtizedekkel ezelőtti gáncsoskodások sem. Hite, mert tudja, hogy igaza van, és jó ügyet szolgál, most, 74 évesen is töretlen:

„Ide kitett egy idézetet, színes tollal kiemelve. Ez élete tanulsága? Hitvallása?

Ez számomra fontos vezérfonal, egy felvidéki írótól. Természetesen Márai Sándorról beszélek.

“Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened.

Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

Végezetül azzal zárom mondandómat, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány idei fő programját  – Rieger Tibor Magyarok Nagyasszonya szoborajándékának csallóközi  fölállítását  –, igazi nemzeti együttműködéssel, az alkotóval és felvidéki társainkkal közösen, sikerrel teljesítettük. A szoborállítás szellemi üzenetét a BGA a  “Szíves kalauz a királyfiakarcsai Magyarok Nagyasszonya szoborhoz” c. szép kis könyvecskében rögzítette, és köszönöm, hogy a Felvidék.ma ezt is méltatta.  A Magyarok Nagyasszonya adjon erőt minden magyarnak a jövendőhöz!”