„…ki mondhatja majd, hogy a szobrok mellett a szégyen is nem bennünket illet” – Horthy-szobrot és gyűlöletet exportáltak Felvidékre

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Miklósi Péter és a Léptet fehér lován? című publicisztikájában egy meghiúsított felvidéki Horthy-szoborállítási kezdeményezés kapcsán levonja az nagy vihart kavart ügy tanulságait. Megtudjuk mélységes csalódottságának okait és azt is, hogy a jelek szerint a felvidéki magyar közösség számára ma is, mint idestova majd száz esztendeje még mindig, „kötésig ér a sár”.

„Nem kellett volna sietni a Szovjetunió elleni hadba lépéssel, nem lett volna szabad a 2. magyar hadsereget feláldozni, nem kellett volna a németeket 1944 márciusában „vendégként” fogadni, és Romániához hasonlóan ki kellett volna ugorni a háborúból. Ezek a lépések természetesen áldozatokkal jártak volna, ám azokat így sem tudtuk megspórolni. Az egyetlenek voltunk, akik 1946-ban úgy ültünk le a párizsi békekonferencia asztalához, hogy lényegében semmit sem tudtunk felhozni a mentségünkre”

Ez év június elsején, a trianoni évforduló előestéjén Romsics Ignác, a legavatottabb kortárs Horthy-szakértőnk értékelte e szavakkal Magyarország egykori kormányzójának második világháborús teljesítményét. Ezt a véleményét az akadémikus abban az interjújában fogalmazta meg, melyben a Magyar Nemzet újságírójával, Kósa Andrással beszélgetett el Horthy Miklós mai megítélésének ellentmondásairól és a Magyarországon szaporodó Horthy-szobrokról.

A történész ugyanitt elmondta, egy közelmúltban történt Horthy-szoboravatásról szóló tudósítást megismerve, melyben a szoborállítók hozsannáztak, az ellentüntetők pedig pfujoltak, rosszkedvűen kellett konstatálnia: éppoly egyoldalúan interpretálja az egyik vagy másik oldal a kormányzó történelmi szerepét, mint öt évvel ezelőtt, amikor az első Horthy-szobrot avatták. Rezignáltságát így indokolta: „a szoboravató Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke arról beszélt, hogy Horthy megmentette a fővárosi zsidókat, a DK képviseletében szónokló ellentüntető hölgy pedig arról, hogy Horthyt felelősség terheli a zsidók deportálásáért. Mindkét állítás igaz, de mindkettő részigazság. A teljes igazságot a két állítás együtt tartalmazza.” Mondandóját azzal egészítette ki, hogy „a Horthy-szobrok avatói és ellenzői is elszomorítóan egyoldalúan értelmezik a történelmet, ami nem is csoda, hiszen az emlékezetpolitikusok érdeke, hogy ördögökkel és angyalokkal népesítsék be a múltat.”

A Romsics-interjú megjelenését közvetlenül megelőző napokban, magánterületen, a Fejér megyei Kálozon a Zichy-Széchenyi-kastély parkjában, magyar, székely és árpádsávos zászlókat lobogtatva, ifj. Hegedüs Lóránt református lelkész jelenlétében (ő volt az, aki az első budapesti Horthy szobrot állítatta a Szabadság téri református templomban 2013 novemberében) felavatták Horthy Miklós mellszobrát. Eredetileg ezt a büsztöt a szintén Fejér megyei Perkátán szerették volna felállítani, ám ott a helyiek tiltakozása miatt az önkormányzat visszavonta korábbi engedélyét.

Az itt megtekinthető videófelvétel tanúsága szerint Zetényi-Csukás Ferenc, a 2001-ben Budapesten megalakított és bíróságon közhasznú társadalmi szervezetként a következő évben bejegyzett Horthy Miklós Társaság elnöke a kálózi rendezvényen elmondta: további szobrokat fognak állítani Horthy Miklósnak. Nem érdektelen megjegyezni, hogy ugyanitt elhangzott az is: a jövőben Prónay Pálnak és Héjjas Ivánnak, a róluk elnevezett gyilkos ellenforradalmi karhatalmi különítmények parancsnokainak is szobrokat terveznek emelni. 

Zetényi-Csukás Ferenc betartotta ígéretét. Nem egészen egy hónappal a kálózi szoborállítás után, június 17-én Budapest III. kerületében, az Attila Nagykirály szálloda udvarán felavatták a magyar főváros második Horthy-szobrát.  A csillaghegyi mellszobor leleplezése előtt Zétényi-Csukás mellett Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, vitéz Hunyadi László, a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya, Raffay Ernő történész és gróf Bethlen István méltatták a vitatott megítélésű ellentengernagyot, kormányzót.

Hadd térjünk vissza egy pillanatra az említett Romsics interjúhoz. Abban a tudós-professzor arra a kérdésre, hogy vajon a Horthy-szoboravatók, illetve azok, akik ellenük tiltakoznak tudják-e miről beszélnek, az interjúalany így kezdte válaszát: „10-15 évvel ezelőtt, amikor az árpádsávos lobogók kezdtek feltünedezni a Magyar Gárda és más jobboldali radikális szervezetek megmozdulásain, az autók szélvédőin pedig a Nagy-Magyarországot ábrázoló matricák, baloldali körökben nagy volt a megdöbbenés. Mára mindkettő megszokott jelenséggé vált. Tartok tőle, hogy a Horthy-szobrokkal is így fogunk járni.”

Október elején hatalmas vihart kavart Felvidéken az a hír, hogy a Dunaszerdahely tőszomszédságában található Nemeshodos községben is szobrot kívánnak állítanak Zetényi-Csukásék Horthy Miklósnak a helyi református lelkész és a presbitérium védnöksége alatt. A tervről a település tiszteletese Kis-Csáji Julianna a Facebookon tájékoztatta a közvéleményt, bejelentve: „ezzel a mellszoborral szeretnének emléket állítani Horthynak, a református államférfinak, halála 60. évfordulója alkalmából. A szobor Zetényi-Csukás Ferenc, a Horthy Miklós Társaság elnökének adománya, amit október 29-én a 11 órás istentisztelet után lepleznek majd le a hodosi református templom kertjében.” Hamarosan az is kiderült: a tervezett avatási ünnepség szónokai az adományozó mellett Patrubány Miklós és Hunyadi László, a vitézi rend főkapitánya lesz, az ünnepi istentiszteleten pedig ifj. Hegedüs Lóránt fogja hirdetni az igét. Utóbb a Horthy Miklós Társaság elnöke azt is elárulta egy újságírónak: a szoborállítási ünnepségen: „bejelentik, hogy a nemeshodosi Horthy-szobor csak az első, hamarosan újabbat állítanak a kormányzónak a Felvidéken.”

Ahogyan az borítékolható volt, a tervezett szoboravató óriási visszhangot keltett Felvidék-szerte a közbeszédben. értelemszerűen nagy volt a felhördülés. Leszámítva egy portál felelős szerkesztőjének lelkesedését, aki a Tisztelet a Kormányzónak! című alélt hódolatában hálálkodott az ajándékért és „szégyellte a Kormányzó szobra elleni köpködést”, senki sem támogatta a kéretlen ajándék elfogadását. Azonnal elhatárolódott a tervezett akciótól Balódi László nemeshodosi polgármester majd Fazekas László református püspök is. Utóbb ugyanezt megtette a Szlovákiai Református Keresztény Egyház zsinati elnöksége és arra szólította fel a nemeshodosi reformátusok presbitériumát, hogy tegyen le tervéről.

A helyi önkormányzat is ugyanezt tette. Rendkívüli ülést hívott össze ez ügyben és memorandumban határolódott el a szándéktól. Nyilatkozatban tiltakozott ellene Dunaszerdahely és környékének az értelmisége, Ebben élesen bírálták és elítélték az eseményt. „A szoborállítást kizárólagosan Horthy református mivoltára fogni cinikus és ügyetlen ürügy” – fogalmaztak állásfoglalásukban.

A tervezett Horthy-szobor miatt szlovákiai magyar értelmiségiek aláírásgyűjtést is indítottak. A petíció szerint minden jóérzésű embert sért, hogy szobrot akarnak állítani Horthy Miklósnak, s éppen Dunaszerdahely mellett, ahonnan a „kormányzósága idején mintegy 3000 izraelita hitű magyar embert hurcoltak haláltáborba”. Az egyik aláíró, Simon Attila történész szerint Horthy történelmi bűnt követett el azzal, hogy meg sem kísérelte megmenteni zsidó honfitársait a biztos haláltól. „Azokban az időkben, amikor kormányzóként minden állampolgárért felelős volt, kudarcot vallott, mert nem tudta, és nem is látom jelét annak, hogy megpróbálta volna védeni azt a több mint félmillió magyar állampolgárt, aki egyébként érzelmileg is magyar volt, csak izraelita vallású” – szögezte le egy nyilatkozatában Simon.

Megszólalt az ügyben a szlovákiai zsidó hitközségek szövetsége is. Állásfoglalásukban kifejtették: „nagy felháborodással ítélnek el minden kísérletet arra, hogy rezsimeket és személyiségeket rehabilitáljanak a holokauszt időszakából.”

Ezek után a nemeshodosi református presbitérium átértékelte a helyzetet, és úgy döntött: köszönettel elfogadják az adományozótól a Horthy szobrot, de azt is tudomásul veszik, „hogy EZ IDŐ SZERINT LELEPLEZHETETLENNEK NYILVÁNÍTTATOTT a főméltóságú kormányzó úr mellszobra.” Elhatározták, hogy a tervezett időpontban megtartott istentiszteleten fejet hajtanak a kormányzó emléke előtt, de addig, amíg a kormányzó „az őt hithősként megillető méltó helyére kerülhet a magyar reformátusság és az egyetemes magyarság életében”, a mellszobrot ideiglenesen a lelkészi hivatal erre a célra kialakított különtermében helyezik el.

Az elmúlt vasárnap délelőtt a 83 százalékban magyaroklakta Nemeshodos, a korábban nyugodt mindennapjait élő település teljesen felbolydult. A viharos szél és a zuhogó eső ellenére többtucat helyi lakos gyűlt összeg a református templom előtt, hogy síppal, dobbal és transzparensekkel tüntessenek a szoborállítás és az exportált gyűlöletkeltés ellen. A templomban mindeközben mintegy 150-200 fő gyűlt össze, akik autókkal, autóbusszal érkeztek nagyrészt Magyarországról, de a környező városokból és falvakból is.

A helyszínen rendőrök ügyeltek arra, hogy ne történjen rendbontás. Aki ide klikkelve megtekinti a Paraméter videófelvételét, képet alkothat arról, hogy mennyire forrtak az indulatok és milyen heves szóváltások alakultak ki a tiltakozók és a templomba bevonuló, többnyire paszományos, sujtásos bocskaiban vagy egy levitézlett kor egyenruháira emlékeztető szerelésben érkező magyarországiak között.

A videofilm megörökítette az istentiszteletnek álcázott Horthy-ünnepség résztvevőinek kivonulását is, amikor a templomból kitódulók újólag síp- és dudaszóval, füttykoncerttel, bekiabálásokkal és a legváltozatosabb tartalmú tiltakozó transzparensekkel szembesülhettek. Mivel az „istentiszteleten” a szobrot újólag leleplezhetetlenné nyilvánították és azt nem is állították ki a templom udvarában, maradt a fényképezkedés a csupasz talapzattal és azon a provokatív felirattal. Végül bekövetkezett a „vendégek” távozása, akik közül az egyik azt kiabálta a felvidéki magyar tüntetőknek, hogy „nem tudjátok a történelmet." A pontra az i-t a Horthy Miklós Társaságnak az a tagja tette fel, aki tiltakozóknak odavetette: „Nem vagytok magyarok, csak magyarul beszéltek.”

Hogy kikből is állt ez a Horthyt ünneplő dicstelen társaság arról mindent elmond a község polgármesterének nyilatkozata, melyet a tüntetés végén tett: „Hangsúlyoznám, hogy azok közül, akik ma itt voltak a templomban, körülbelül tízen voltak hodosiak. Nem a Hodoson kívüliek fogják eldönteni, hogy nekünk, hodosiaknak mi a jó. Tovább folytatjuk a szobor elleni harcot.”

Mindezt a tisztánlátás érdekében el kellett mondanunk még azelőtt, hogy átadnánk a szót a Léptet fehér lován? szerzőjének, Miklósi Péternek. Őt szűkebb pátriájában nemcsak újságíróként ismerik immár 53 esztendeje, hanem szerkesztőként, műfordítóként, és leginkább olyan „közösségi napszámosként” tartják számon, akire mindig oda kell figyelni, ha közügyekben megszólal. Véleményét soha sem rejtette véka alá, még akkor se, ha ezért például állásával kell fizetnie, mint történt ez vele a kommunisták országlása idején. Arról is megismerszik és így szerzett közmegbecsülést: ha segíteni kell egy országos kulturális szervezetet, egy magyar pártot vagy éppen egy MKP-s miniszterelnök-helyettest, nem habozik és készségesen vállalja az aprómunkát is.

„Élni – kisebbségi közösségben, magyarként – minden körülmények között azért lehet(ett) valahogy (Cseh)Szlovákiában.” – indítja kisesszéjét Miklósi. Megtudjuk tőle, egy alig három mondatba sűrített történeti áttekintés révén, hogy kisebbségi sorsba kényszerülve miért érezhették a felvidéki honfitársaink, hogy ők „sármagyarok” és miért tűnt úgy a bársonyos forradalom idején, hogy ezt a közérzetromboló szót talán végleg száműzni lehet a köznyelvből. Tegyük hozzá legott már itt: a jelek szerint úgy tűnik, ez nem sikerült.

„A Trianon óta elillant egy híján kereken száz esztendőnk, gyakorlatilag a 20. század kiválóan bizonyítja ezt, noha szinte minden időben, miként mondani szokás, kötésig ért a sár. 

Így lettünk még az első republikában, később sokan Tiso szlovák államában, illetve még többen a visszacsatolt területeken, majd mindannyian az 1945 utáni jogfosztottság éveiben, az ötvenes évektől pedig az internacionalista-leninista–kommunista–nacionalista évtizedekben Pozsonytól a Bodrogközig élő „sármagyarok”. Csak 1990-ben tűnt úgy, hogy mindez megváltozhat, helyzetbe hozhatjuk magunkat. Feltéve, ha akarjuk, ha tudjuk, ha nem szúrjuk el...”

Huszonöt év elteltével mindenki megvonhatja a mérleget, arról, hogy mennyire volt sikeres az a reménykeltő ’90-es „helyzetbe hozása” a Felvidéken élő magyarságnak. Nyilván erről ki-ki egyéni véleményt alkothat. Viszont az is igaz, hogy vannak olyan históriai kérdések, melyek nem két és fél évtizedes múltra tekintenek vissza, hanem sokkal nagyobb időtávra, s e téren más súllyal esik latba a véleményalkotás. Az ilyen ügyekben megszólalni vagy éppen cselekedni, az már magasabb szint, az már felelősségteljes hozzáállást követel. E fejtegetés konklúziójaként Miklósi eljut a mérgezett pannóniai ajándékhoz, a nemeshodosi ominózus Horthy-mellszoborhoz.

„Nos, hogy az utóbbi bő negyedszázadban hogyan éltünk ezzel az eséllyel, azt döntse el mindenki önmagában. Az viszont már távolról sem csak a magánvélemények kategóriája, hogy miként nézünk a még korántsem lezárt históriai fejezetnek tekintendő huszadik századi magyar történelem egyes szakaszaira, illetve a korszakok kulcsfiguráira. Akiknek nevét és az általuk képviselt rezsimeket elég kimondani ahhoz, hogy táborok gyűljenek mögéjük (avagy ellenük). Napjainkban ugyanis nemegyszer megesik, hogy éppen egy, a maga korában főszerepet játszó autokratát választ példaképül az utókor egyik-másik szekértábora, és e hérosz szellemhangja s személye akár egy-egy csinoska szobor alakjában is megidéztetik. Ennek friss példája a szlovákiai magyarság esete Horthy Miklós Budapestről a hodosi református templom kertjébe „ajándékba” szánt szobrával.” 

A legnagyobb tisztelettel viseltetetve az általunk régóta személyesen is jól ismert Miklósi Péter iránt, most mégis vitába kell vele szállnunk. Mert mit is az olvassuk tőle a folytatásban? „Szó, ami szó, abban tényleg nincs okunk kételkedni, hogy Magyarország tenger nélküli ellentengernagy kormányzója vallási meggyőződésében szilárd hitű református volt.”  A magunk részéről inkább a már szóbahozott egyik történész, Simon Attila, a Selye János Egyetem Történelem Tanszéke vezetőjének sommás véleményével értünk egyet: „Horthy nem volt jó keresztény, mert akkor nem hagyja, hogy az történjen az országában lakó polgárokkal, ami megtörtént. Ha pedig nem volt jó keresztény, akkor jó református sem lehetett.”

Ami ezután következik, abban már természetes nincs vita közöttünk, hisz Miklósi Péter a kétségbevonhatatlan történelmi tényeket hozza szóba, s ezek fölött csak afféle bocskaiba öltözött gyűlöletexportőrök siklanak át könnyedén, akik számára a nemeshodosi magyar honfitársaimnak hetykén odavetik, mielőtt buszra szállnak: „Nem vagytok magyarok, csak magyarul beszéltek.”

Lássuk szerzőnk okfejtését, mely megelőzi a tanulságok levonását:

„Horthy pályafutása viszont, sajnálatos módon, értelmezhetetlen anélkül, hogy a történelmi tények tudatában ne kerülne szintén szóba, hogy a kormányzó – a Felvidék 1938-ban nem történelmi, hanem etnikai alapon visszakövetelt területeinek zsidóságát is érintően – a legkevésbé sem volt ártatlan félmillió magyar zsidó halálba küldésében, további százezrek meghurcolásában. Ennek fényében pedig nincs értelme holmi sündisznóállásba gömbölyödött kommunikációval a politikusi gyarlóságra és súlyos vétkekre a múló idő meg az emlékezet kopásában bizakodva enyhítő érveket keresni. Moralizálásra épülő magyarázkodásba fogni. Mert mind a jelenhez, mind a jövőhöz csupán a tényekkel való őszinte szembenézés, illetve a tanulságok levonása adhat erőt.”

Miklósi Péter konklúziói mélyen igazak és cseppet se megnyugtatók. A három pontba sűrített következtetései sajnos visszaigazolják a Romsics Ignác által mondottakat: minden csoda csak három napig tart.

Nézzük a tényeket.

 Az első, 2012 májusában, Kerekiben állított, fából készült, amúgy borzalmas Horthy-szobor (ezt öntötte le annak idején vörös festékkel Dániel Péter) még országos üggyé vált Magyarországon. Aztán következett egy hónappal később a csókakői köztéri mellszobor, melynek avatásán, az ottani Nagy Magyarország téren (sic!), ifj. Hegedüs Lóránt azért szidta jelenlegi hatalmat, mert az nem lép fel az "új hódítók" ellen, pedig tudható, mire készül Izrael s az is, hogy „a magyarországi ingatlanfelvásárlók 95 százaléka izraeli körökhöz tartozik.” Egy évvel később, 2013 júniusában Hencidán került köztérre Horthy-szobor, az egyik avató pedig „a XX. század legnagyobb államférfiaként” méltatatta az egykori kormányzót, az ünnepség „művészi műsorát” pedig egy nagyváradi kórus szolgáltatta. Aztán következtek a többiek, melyekről már szóltunk. A közvélemény, a politika pedig egyre inkább közönyös, fásultan veszi tudomásul, már-már természetesnek tartja a gomba módra szaporodó Horthy-szobrokat, éppúgy ahogyan „lenyelte” az árpádsávos zászlókat, a Nagy-Magyarországos autómatricákat, stb., stb., stb.

A szoborállítási hisztéria nem ismer határokat sem. Zetényi Csukás a nemeshodosi performansz után már be is jelentette: „Dunamocs a közvetkező állomás.” Meg is indokolta magabiztosságát. Elmondta, a komáromi járásbeli 92 százalékban magyaroklakta település egyik lakójától már kaptak is egy megkeresését miszerint szándékában áll, hogy magánterületet kínáljon fel egy Horthy-szobor felállítására, a Horthy Miklós Társaság pedig természetesen eleget fog tenni a felkérésnek

„Úgy hírlik, Hodosban október végétől nem a templomkertben, hanem „csak” a lelkészi hivatalban díszeleg majd a Horthy-szobor; az ügynek azonban akad több tanulsága. Az egyik: a Horthy-korszak előtti tisztelgés nem más, mint a 20. századi magyar múlt tragikusan bűnös időszakának és a háború alatti Magyarország kormányzójának tisztára mosási szándéka. A másik észrevétel: közösségünk különböző rendű-rangú, pártállású, választott és megbízott vezetőinek éberségéből, politikai érettségéből – akiket azért választottunk, hogy az éles helyzetekben is minket képviseljenek – nos, még egy kurta, de határozott, sajtónyilvánosságot érdemlő rosszallásra sem futotta. Kussolnak. Talán a focit nézik, vagy kampányolnak. A harmadik, nagyon egyszerűen levezethető konklúzió pedig, hogy eme hallgatáshoz, és persze a Horthy-szobor érkezéséhez – az értelmiségiek egy tiltakozó nyilatkozatán kívül – nincs különösebb hozzáfűznivalója a hazai magyar közéletnek sem. Ez részint a józan igazságérzetünk, részint közösségünk jövőbe vetett reményeinek okán is szomorú. Úgy tűnik, akármi történjék a jobbára egyszokású szlovákiai magyarság háza táján, akármit csinálnak köröttünk az érzelgős honfibú érdekszövetkezetei – mi hallgatunk. Szélesebb körben most a Horthy Miklós Társaság „ajándékáról” nem veszünk tudomást. 

A legközelebb talán a Vitézi Rend, a Magyar Tengerész Egyesület, a Kikötők Szentjei Apácarend, vagy a Vidraprémes Legényerő hős vértől pirosult és „árnyalt emlékű” lovagjait találomra dicsőítő szobrokat is szemrebbenés nélkül fogjuk elfogadni. Sőt, ha igazán ki akarjuk húzni a lutrit, akkor azokon a szoboravató istentiszteleteken is még a saját egyháza által pár éve megrótt, a magyar szélsőjobbhoz köthető Hegedűs Lóránt hirdeti majd az igét... 

De akkor ki mondhatja majd, hogy a szobrok mellett a szégyen is nem bennünket illet.”