Gabriel Andreescu a Magyar Időkben: „Nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy Magyarország kicsivé, Románia pedig naggyá lett, hanem azzal, hogy száz év elteltével a magyaroknak még mindig nincs olyan státuszuk, amilyent szeretnének maguknak. Pedig ez a románoknak is ugyanolyan jót tenne, mint nekik.”

Megszólalt a héten a Magyar Időkben Gabriel Andreescu, bukaresti egyetemi professzor, a közismert, Kisebbségi-díjas emberjogi aktivista és a Pataki Tamásnak adott interjújában elmondja, hogy szerinte: „a romániai magyaroknak nem Trianon a legnagyobb gondjuk, hanem az, hogy nem tisztelik és nem értik meg őket úgy, ahogyan kellene.” Ugyanakkor kárhoztatja a Trianon-depressziónkat, melyen nekünk, magyaroknak már rég túl kellett volna lépnünk. Rögtön azt is hozzáteszi: „A románok 1918-as örömével sem érzek együtt különösebben. Románia nagyobbá vált, de mit jelentett mindez a románok számára? A 30-as évek zavargásait, a háború tragédiáit, a kommunizmus véget nem érő drámáját, és huszonhét jobbnak mondható évet, de milyen szánalmasat ahhoz képest, amihez jogunk lett volna?”

„Pályáját fizikusként, tudományos kutatóként kezdte, később lapszerkesztőként, szemleíróként tevékenykedett. A kommunista diktatúrával való nyílt szembehelyezkedése miatt börtönbüntetésre ítélték. A romániai politikai fordulat után Gabriel Andreescu hazájában és külföldön, írásaiban és közéleti szereplései során minden adandó alkalommal kiállt a Romániában élő nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak biztosítása érdekében. Fellépett a magyar-román alapszerződés minél előbbi megkötése és az Európa Tanács 1201. számú ajánlásának az alapszerződés szövegébe való beiktatása mellett. 1994-ben a brassó-pojánai második magyar-román polgári fórum alkalmával mutatta be munkatársaival közösen kidolgozott nemzeti kisebbségi törvénytervezetét, amely román részről valaha kidolgozott legnagyobbvonalúbb kisebbségi törvénytervezetnek tekinthető. A javaslatban megtalálhatók mind a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, mind a Nemzeti Kisebbségek Tanácsa által kidolgozott törvénytervezet elemei, s a szerzők arra törekedtek, hogy összeegyeztessék az RMDSZ törvénytervezetét a román Alkotmánnyal, a vonatkozó nemzetközi dokumentumokkal és a romániai hagyományokkal.”

Huszonkét évvel ezelőtt, 1995. december 18-án, az első ízben megtartott Kisebbségek Napján, Budapesten, az Országház Kongresszusi Termében ezekkel a szavakkal méltatták a Kisebbségekért Díj átadó ünnepségén az egyik kitüntetettet, Gabriel Andreescut. A laudációt követően a jelenlevők vastapsa közepette Horn Gyula miniszterelnök nyújtotta át neki a díszes oklevelet és a Kiss György szobrász- és éremművész által készített emlékplakettet.

Az akkori felemelő esemény résztvevőjeként jól emlékszem a díjátvételt követő emlékezetes pillanatokra. Bízom abban, hogy nem élek vissza az olvasó türelmével, ha most ezekre visszatekintek.

Elsőként az Tabajdi Csaba miniszterelnökségi államtitkár gratulált a tapsokhoz nem szokott, a viharos rokonszenv-nyilvánítástól kissé zavarba jött, az ovációt némileg félszegen fogadó és azt szerény meghajlással nyugtázó Andreescunak.

Szóbahozva itt Tabajdi Csabát, talán nem fölösleges megemlíteni: el nem évülő érdemei közé tartozik, hogy az ő kezdeményezésére, pontosan három évvel az ENSZ Kisebbségi Nyilatkozatának elfogadása után a magyar kormány ezt a napot elsőként Európában a Kisebbségek Napjává nyilvánította. Nemkülönben szintén neki köszönhető, – s jó lenne, ha ez nem veszne a feledés homályába a szelektív memóriák divatba jövésének idején –, hogy a Horn-kabinet egy, akkor létrehozott állami kitüntetéssel is el kívánta ismerni a kisebbségekért végzett kimagasló közéleti, gazdasági, tudományos, kulturális, oktatási tevékenységet és ezért alapította meg a Kisebbségekért Díjat.

Tabajdi után következtek a többi gratulálók, köztük mindazok, akik Gabriel Andreescu társaságában, szintén első ízben részesülhettek ekkor vitathatatlan érdemeik okán ebben a magas állami kitüntetésben. A kézszorítók között ott volt Sütő András író, Kató Béla ilyefalvi református tiszteletes, a Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány (KIDA), illetve a Landwirtschaft-Agricultura-Mezőgazdaság Alapítvány (LAM) megteremtője, Bíró Gáspár jogász, az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának különleges jelentéstevője, Bauer Győző akadémikus, a Csemadok elnöke, Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke, Christoph Pan és Komlóssy József, az akkor FUEV néven ismert mai FUEN két vezetője, Kozma Imre apát, apostoli protonotárius, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke, Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke, Schweitzer József országos főrabbi, az országos Rabbiképző Intézet főigazgatója, Szépfalusi István evangélikus lelkész, a bécsi Bornemissza Péter Társaság alapítója és főtitkára és még jó néhányan, akik a Magyarországon élő kisebbségek érdekében végzett kiemelkedő munkájukért részesültek ebben az elismerésben.

Mindenki gratulációját megköszönve Andreescu továbbra is egy picit feszélyezettnek tűnt a Kongresszusi Terem impozáns boltívei alatt, a rá mindig jellemző szerény mosollyal nyugtázta az elismerő szavakat. A szemüvegen át is jól érzékelhető élénk vibráló tekintet, a csillogó szem viszont arról árulkodott, hogy számára ezek a pillantok számára nemcsak az öröm és meghatottság pillanatai voltak. Másvalamire is felfigyelhettem: a díjazott ekkor is dolgozott, mert a vérbeli tudóst egy ilyen helyzetben sem hagyja cserben a kutatói ösztöne.

A gratulációkat követő alkalmi beszélgetésekben, melyek többségének tanúja voltam, ez nyilvánvalóvá is vált. Ahogyan Gabriel Andreescu figyelt és kérdezett, ahogyan érvelt vagy éppen tisztázni akart egy magyarról románra többféleképpen is fordítható fogalmat, – mind-mind arról tanúskodtak, hogy nincs olyan élethelyzet, amikor egy emberi magatartásokkal és viszonyulásokkal foglalkozó kutató nem tudna a maga számára dokumentálódni, információs anyagot gyűjteni.

A több mint két évtizeddel ezelőtti, számomra soha nem feledhető, kivételes élményt nyújtó találkozásunknak volt még egy másik olyan mozzanata, amikor megtapasztalhattam: Gabriel Andeescura, akit első románként kívánt a nemzeti és etnikai kisebbségek melletti kiállásáért az akkori magyar kormány a Kisebbségekért Díjjal kitüntetni, és jól tette ezt, nagyon mély benyomást tett az őt és a többi kitüntetettet köszöntő Tabajdi Csaba egyik elgondolkodtató okfejtése. Öt tételből álló, dicséretesen tömör ünnepi beszédében az akkori államtitkár többször is felemlegette szellemi tanítómesterét, Illyés Gyulát, s egy helyen rá hivatkozva a következőket mondta:

„Ember embernek tükre, népnek nép a tükre, többségnek kisebbség a tükre.

Hiszen, „Bennem láthatod úgy magad, hogy méltón megtetszhess magadnak” – mondja Illyés Gyula.

Többség kisebbségben láthatod meg, úgy magad, hogy méltán megtetszhess magadnak. Többség: vállad ezt a tükröt, s ha homályos, zavaros képet mutat, ne a tükröt törd össze.”

Fentieket most az olvasóval is megosztva, úgy gondolom: nem kell bővebben magyaráznom Gabriel Andreescu életművének ismeretében, hogy miért is voltak oly nagy hatással a most a Magyar Idők számára interjút adó bukaresti professzor és emberjogi szaktekintély számára akkor, 1995. december 18-án, a Kisebbségek Napján, a fentebb idézettek. Csak annyit tennék mindehhez hozzá, bár nem beszéltünk róla, de láttam a tekintetén a maradéktalan egyetértést. Hiszen Tabajdi azt fogalmazta meg, amit ő is mindig krédójának tekintett: többségnek a kisebbség a tükre, ezt a többségnek vállalni kell. Ha pedig a kép nem olyanra sikeredett, amilyennek szeretnéd, ne a tükröt hibáztasd, sőt… Tégy meg mindent azért a magad eszközeivel, hogy a tükörben a kép ne torz legyen. Ha teszel érte, talán egyszer majd a próbálkozásodat siker koronázza.

A Pataki Tamás által készített, Két tűz között címet viselő interjúnak, mely a napilap hétvégi számának kulturális rovatában, a Lugasban jelent meg felvezetőjében két mondatban sommázza az újságíró mindazt, amit a közreadott párbeszéd alcíme, a Gabriel Andreescu az elutasított magyarellenes felhangokról, a múlt siratásáról és a diplomatikus álarcról megelőlegez. Ebben egy-két tollvonással bemutatja beszélgető-partnerét, majd megtudjuk azt is, milyen apropóból kívánja őt megvallatni:

„Nyíltan szembeszállt a Ceaușescu-rendszerrel, mert elege volt az emberek megalázásából. Nemrég tollat ragadott a Román Tudományos Akadémia magyarellenes felszólítása ellen, amely arra kérte az állami szerveket – a román egyesülés centenáriumának hajnalán –, hogy az etnikai autonómia felvetését is szankcionálhassák a nemzeti egység nevében. Az 1918-as nyilatkozat ígéretei nem irányadók a román–magyar párbeszédben – véli Gabriel Andreescu, emberi jogi aktivista, antikommunista disszidens, a bukaresti Nemzeti Politikatudományi és Adminisztratív Egyetem professzora.”

A napjainkban megszaporodó magyarellenes megnyilvánulások kapcsán, melyek közül az emlékezetes kolozsvári román-magyar kosárlabda-mérkőzést beárnyékoló zászlóégetés és a marosvásárhelyi katolikus iskola elleni fellépés kerül említésre, a dialógus indító kérdése végén nem véletlenül áll a sajnos joggal adódó természetes érdeklődés: „Visszatér Funar szelleme?”

„Sovén incidensek mindig is voltak a román–magyar mérkőzéseken, és mindkét oldalon. A magyar közösség zaklatása sem újdonság, de nemrég olyan baljós jeleket észlelhettünk, amelyek lényegesen más szintre emelik a román–magyar összetűzéseket, mert olyan „tiszteletre méltó” román intézmények megnyilvánulásairól van szó, amelyeknek nagyon is egyenes vagy rejtett állami kapcsolatai vannak. Idetartozik Szőcs Zoltán és Beke István Attila esete, akiket terrorizmus gyanúja miatt vont eljárás alá a DIICOT (Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság), de a Román Tudományos Akadémia felhívását is annak tekinthetjük, az egyértelmű magyarellenes kiszólásaival együtt. Ezek veszélyes megnyilvánulások.”

Utóbbi veszélyességét, más, szintén nem elfogadható, mindannyiunk türelmét próbára tevő kezdeményezéseknél is riasztóbbnak látja Andreescu. Igaza is van maradéktalanul, hiszen törvénnyel büntethetővé tenni az etnikai alapú autonómia gondolatának akárcsak a felvetését az már valóban a jogállamiság végét jelentené. Ezért is minősíti ezt az akadémiai felhívást az interjúalany szégyenteljesnek és elfogadhatatlannak:

„A kezdeményezés valóban veszedelmes. Az állami szervekhez intézett akadémiai felhívással első lépésként azt akarják elérni, hogy a Nagy Egyesülés centenáriumát magyarellenes megnyilvánulássá alakítsák. Szerencsére az elutasító reakciók miatt a kezdeményezés egyelőre érdektelenségbe fulladt, de a lehetőség fennmaradt. A magyarellenesség Romániában a nemzeti kommunizmus egyik erős tartóoszlopa volt. Ha a román államiság megalapítását magyarellenes szellemiségben ünneplik meg, akkor ezzel legitimálják a nemzeti kommunizmust, annak egykori képviselőivel és mostani követőivel együtt.”

Ilyen „bemelegítéssel” nekivágni az 1918-as „nagy egyesülés” centenáriumi esztendejének több mint ijesztőnek tűnik. A romániai Helsinki Emberjogi Bizottság, az APADOR–CH egykori elnöke, aki ebben a minőségében vehette át 1995-ben Budapesten a Kisebbségekért Díjat, nem tagadja félelmeit.  Nem kincstári optimizmusra vall, hisz Andreescutól mi sem áll távolabb, de mégis úgy látja: van esély arra, hogy a dolgok megnyugtató mederbe kerüljenek, s nem kelljen attól tartani, hogy visszatér Funar, Vadim Tudor és elvakult követőinek meghaladni remélt gyalázatos világa. Óvatos optimizmusra az készteti, hogy lát erre okot adó jeleket is:

„Nagyon valószínű, hogy a román közvéleményt magyarellenes megnyilvánulásokkal tüzelik majd, amelyek hosszú távú frusztrációt okozhatnak a sértett magyar közösségnek. Reménykedem, hogy végül a jó ízlés kerekedik felül. Ne felejtsük el, hogy egyes fiatal román történészek vagy az Observator Culturalhoz (Kulturális Figyelő) hasonló lapok elutasítóan reagáltak a magyarellenes felhangokra. Elég, ha Sorin Mitu történész publicisztikáit említem, vagy legújabb józanságra intő kötetének a címét: Burebistától Iohannisig. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a könyveimben megemlített román államelnök is ellenzi a nacionalista elhajlást.”

A folytatásból kiderül: Andreescu nem ért egyet azzal, a közkeletű vélekedéssel, miszerint az emlékezetes ’90-es marosvásárhelyi Fekete Márciushoz köthető a Securitate feltámasztása. Ő úgy ítéli meg: ez a megközelítés erdélyi, főleg marosvásárhelyi szemmel akár jogosnak is tűnhetne, de valójában nem így történt.

Megyéződése, hogy a posztkommunista visszarendeződés sokkal hamarabb, már januárban beindult, amikor az Iliescu vezette a Nemzeti Megmentési Front, a FSN megszegve korábbi saját ígéretét mozgalomból párttá alakult és bejelentette a választásokon való indulását. Mint mondja: „A marosvásárhelyi események 1990 márciusában valóban a régi Securitate intézményét voltak hivatottak újralegitimálni. A Fekete Március ennek a feltámasztásnak volt a forgatókönyve, mert ez szavatolhatta a nemzeti kommunizmus ideológiájának folytonosságát. És nemcsak az ideológiájának, hanem az elitjének is, ezzel együtt a rendszer magyarellenes természete is öröklődött.”

A rendszer magyarellenes természetének kérdésének szóbahozásával átlép a beszélgetés a magyar-román együttélés mindennapjainkat meghatározó szorongásokkal terhelt világába. A centenáriumhoz közeledve az annyiszor emlegetett, soha be nem tartott gyulafehérvári ígéretekről épp az évforduló okán egyre több szó esik a magyar közbeszédben. Andreescu szerint amúgy teljesen fölöslegesen. Álláspontját így indokolja:

„Korunkban a gyulafehérvári pillanatot olyan alapító tartalommal ruházzák fel, amellyel egyszerűen nem rendelkezik. A gyűlés az egyesülés kivívásának stratégiájához tartozott, de az egyesülésről Párizsban döntöttek, nem pedig az erdélyi városban. A gyulafehérvári nyilatkozat csak egy üzenet volt, amely a belső és nemzetközi elismerés felé egyengette az utat, de semmiképpen sem számít hivatalos okiratnak, amely a román állam szándékát tükrözi. Ezzel szemben az autonómiát a gyakorlatias és szimbolikus észszerűség alapján kellene megvitatni, és ebben nem az 1918-as nyilatkozat ígéretei az irányadók.”

Fentebb láthattuk a marosvásárhelyi Fekete Március kapcsán, hogy mennyire másképpen értelmezhető ugyanaz a történés erdélyi kitekintésből, illetve az ország fővárosából nézve. Viszont, ha a legfontosabb román nemzeti ünneppé lett 1918. december elsejéről van szó, jól tudjuk, mert tudjuk, mert megtapasztaltuk, s naponta újra meg újra emlékeztetnek rá: a többségi társadalom tagjaiban nincs jottányi kétely sem, hogy ez ügyben nincs helye az árnyaltabb megközelítéseknek. Elvárják, hogy a romániai magyarság is osztozzon a románok örömében, holott ez számunkra, érthető okokból, nem volt és soha nem is lehet őszinte ünnepnap. Ezt fogalmazta meg minálunk az iméntieknél sokkal diplomatikusabban Kelemen Hunor RMDSZ elnök, de még így is szelet vetett és vihart aratott.

Amikor az interjúban terítékre kerül az, ami egyiknek öröm, másiknak bánat- problémaköre és felmerül a csak kölcsönös megértéssel feloldhatónak látszó kínzó örök kérdés, Andreescu így felel:

„Az ünneplés miatt a magyar közösség valahogy két tűz közé szorult. A romániai magyarok Románia állampolgárai, ezért van egyfajta elvárás a többségi közösség részéről: osztozzanak a többi állampolgárral az államiság megünneplésében. De kulturálisan, önazonosságukban Magyarországhoz kötődnek, amely az első világháború után nemcsak Erdélyt, hanem területének több mint a felét elveszítette. Szerintem a romániai magyaroknak nem Tria­non a legnagyobb gondjuk, hanem az, hogy nem tisztelik és nem értik meg őket úgy, ahogyan kellene. A múlt siratása helyett az RMDSZ-nek és Kelemen Hunornak is inkább a jelent kellene „siratnia”. Nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy Magyarország kicsivé, Románia pedig naggyá lett, hanem azzal, hogy száz év elteltével a magyaroknak még mindig nincs olyan státuszuk, amilyent szeretnének maguknak. Pedig ez a románoknak is ugyanolyan jót tenne, mint nekik.”

A legnagyobb tisztelettel megjegyezve – s úgy hisszük ennek a tiszteletnek meggyőző példázataival szolgáltunk cikkünk bevezetőjében – ezen a ponton némiképp vitába szállnánk a tudós emberjogvédővel. Miközben messzemenően egyetértünk a fentebb általa megfogalmazott értékítéletek többségével, úgy látjuk, a „siratásokat” felemlegetve bizony itt téved. A múltra vonatkozókat illetően éppúgy, mint a napjainkra tartozók tekintetében. Hogy miért gondoljuk így, arról tucatnyi példázat is felsorolható lenne, akár a közelmúltból, de nyilvánvaló és közismert tényeket e helyen épp a maszol olvasóinak, felsorakoztatni fölösleges lenne.

Ezek felemlegetése helyett lépjünk inkább tovább és lássuk, miként ítéli meg Andreescu a román-magyar dialógus esélyeit és hogyan vélekedik egy másik közelgő évforduló, a nemsokára szintén centenáriumához elérkező Trianonéról. Továbbá arról is mi a véleménye arról, hogy kortárs világunk nagy kérdései mellett valóban eltörpülnek az olyan apró (apró?) konfliktusok, melyek tájainkon a mindennapok részei s melyek meghatározzák a közéletet és a közbeszédet? Vajon sikerül-e ezeken nekünk, magyaroknak és románoknak egyszer végre túllépni?

Következzen most a fentebb említettekre vonatkozó három kérdés és majd a válaszok:

„Ön szerint hogyan lehetne újrakezdeni a román–magyar párbeszédet?

Párbeszéd mindig is volt, csak a minősége változott. A 90-es évek szélsőséges feszültségei paradox módon egy sokkal jobb kétoldalú viszonyt eredményeztek 1996 és 2000 között. Ez egy ideig így maradt, aztán folyamatosan romlott, mígnem eljutott a közömbösség és a gyanakvás stádiumába. Pedig a magyarok és románok érdekei azonosak, ellenben a valóságról alkotott képeink kerülnek egymással konfliktusba. Vajon a román többség számára miért ellenszenves Székelyföld? A tudatlanságuk miatt. Vajon egyes magyar vezetők mire alapozták azokat a régi kijelentéseiket, miszerint Romániában etnikai tisztogatás történik? Szintén a tudatlanságra. A román–magyar párbeszédet az intézményrendszer kiépítésével lehetne és kellene fejleszteni, aminek része a Székelyföld létrehozása. És azzal is, hogy elvetjük azt a sok mítoszt és klisét, amelyek egymás megismerését gátolják.

Trianon százéves évfordulója 2020-ban lesz. Számunkra nemzeti gyász. Elfogadják-e valaha a románok a magyarok nemzeti gyászát, hát a magyarok a románok örömét?

Humanistaként úgy vélem, hogy a területvesztések és a határváltozások siratása nem szerencsés dolog. A történelem megváltoztathatatlan, inkább az emberek jelenével kellene foglalkoznunk. Van egy olyan állam, amelyik a gyászából kovácsolt nemzeti szimbólumot: Szerbia. Tudjuk, ez hová vezetett. A gyász a múlt felé fordítja az energiákat és az érdeklődést, olyan pillanatban, amikor tengernyi tennivalónk lenne a jelenben. Ahhoz, hogy a fiatal nemzedékek egészségesen nőjenek fel, a jövő felé kell tekinteniük. A románok 1918-as örömével sem érzek együtt különösebben. Románia nagyobbá vált, de mit jelentett mindez a románok számára? A 30-as évek zavargásait, a háború tragédiáit, a kommunizmus véget nem érő drámáját, és huszonhét jobbnak mondható évet, de milyen szánalmasat ahhoz képest, amihez jogunk volna. Az elmúlt száz év öröme helyett jobb szeretném látni a honfitársaim mozgósító lelkesedését egy tisztességesebb jövőért.

A XXI. század megpróbáltatásai: a migráció vagy Európa szerepe a multipoláris világban sokkal fontosabbnak tűnhetnek mindkét nép számára, mint az egymás közötti konfliktusok. Ebből is ki lehetne indulni?

„A románok és magyarok közötti viszályok eltörpülnek a jelenkor nagy kérdései előtt, amelyek valóban félelmetesek. Szükség van a közös tapasztalatunkra, eszünkre és erőnkre, hogy eredményesen szembeszállhassunk a sok globális és regionális válsággal, amelyek mindannyiunkat fenyegetnek.”

Az interjú zárásaképpen személyes vonatkozásokra terelődik a szó. Eddig az elemzőt, a kisebbségvédelmi szakértőt, az ő nézeteit, véleményét ismerhette meg az olvasó. Elérkezett a pillanat, hogy többet is megtudjon Gabriel Andreescuról, az emberről. Arról, az emberről, aki szembeszállt a rettegett diktátor, Ceauşescu elnyomó rendszerével, akit már 1979-től kezdve célkeresztjébe vett a Securitate, aki 1983-tól a Szabad Európa Rádiót rendszeresen értesítette a romániai jogsértésekről, akit többször letartóztattak, akit retorzióként bukaresti otthonából kényszerlakhelyre telepítettek, majd egy újabb letartóztatás után a börtöncellából a decemberi fordulat szabadított ki.

Hogy mi adott neki erőt, energiát a túléléshez a nehéz időkben, arról így vall:

 „A Gyűlöltem Ceaușescut – Évek, emberek, disszidencia című könyvem mindent elmond. Arról az életútról szól, amely valakit disszidenssé változtat. Együttéreztem azzal a sok emberrel, akiket kínozott és meggyalázott a kommunista rendszer. Úgy gondoltam, néven kell nevezni a valóságot, a megalázó diplomatikus álarc nélkül. Szerencsémre voltak olvasmányaim és olyan hőseim, akik mindig utat mutattak: Malraux, Szolzsenyicin… És hát jógáztam is. Így lehet a legjobban megszabadulni a félelemtől.”