Hányan tanulnak magyarul, hányan tanítanak magyarul és mindezt hány oktatási intézményben tehetik? – Pillanatfelvétel az erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai anyanyelvi képzés lehetőségeiről, gondjairól 2017 őszén

Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában a hetilap négy munkatársa, Aradról Irházi János, Pozsonyból Tuba Lajos, továbbá Németh András, valamint Riba István, a lapredakció határon túli magyar ügyekben szakértő két belső munkatársa és az Oktatás a Tátrától az Al-Dunáig címmel közölt állapotfelmérésükben számba vették a Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és Ukrajnában élő magyarság tanügyi helyzetét. Az intézményhálózat-felmérés és beiskolázottsági adatok mellett a számvetésben hangsúlyosan szó esik a valamennyi Kárpát-medencei magyar közösséget egyformán sújtó gondokról, majd mindazokról a próbálkozásokról, melyek magyarországi támogatások révén igyekeznek ösztönözve segíteni az anyanyelven történő képzést az óvodától a felsőoktatásig.

A HVG hetilap legutóbbi számában megjelent Pénz határok nélkül címet viselő és a határon túli magyaroknak szóló támogatások rendszerét bemutató körképében számos olyan kérdés kerül terítékre, melyeket időről-időre és meg-megújuló viták öveznek, s jobbára inkább a magyarországi olvasóknak mondhatnak újat. Mindazok számára, akik az elmúlt években nyomon követték az ebben a rovatban hétről-hétre közölteket, a terjedelmes összeállításban közreadottak aligha szolgálhatnak különösebb meglepetésekkel. Talán elegendő arra utalnunk, hogy már e helyen mi már 2013 októberében szóltunk majd ezt követően többször is a könnyített honosításhoz kötődő budapesti juttatásokról, 2014 júliusában pedig,  számos konkrét példával is illusztrálva értékeltük azt, hogy közel negyedszázadon át nyolc magyar kormány hogyan nyújtott segítséget a kisebbségi helyzetbe kényszerült szomszédországi magyar közösségeknek. Hasonlóképpen, tavaly áprilisban ismertettük a budapesti támogatások elmaradása miatt bekövetkezett felvidéki Szabad Újság  megszűnésének különös históriáját,  legutóbb pedig, alig néhány hete, cikkeztünk arról, épp egy HVG-s beszámoló apropóján, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében.

Amiért most mégis említést teszünk erről a névvel nem jegyzett, Pénz határok nélkül című publikációról, melynek már indításába is kiemelt helyet kap a vita szó („Nemcsak az vitatott, hogy mennyi hasznuk van a határon túliaknak nyújtott magyarországi támogatásoknak, de még abban sincs egyetértés, hogy mennyi megy erre. Ahány számítás, annyi eredmény”) az annak a több mint negyedszázados disputának azt a vonatkozását érinti, melyben tulajdonképpen nem is volt soha vita, de még a legapróbb nézetkülönbség se a különböző magyarországi politikai szereplők között. Abban ugyanis már 1990-ben kialakult köztük az egyetértés, hogy az országhatárokon túl élő magyarság megmaradását és megtartatását támogatni kell az államkasszából. Ha volt vita, nem is egyszer, és erre a most megjelent cikk is hangsúlyosan rámutat, az mindig csak annak mentén alakult ki: kit, mikor és hogyan illet meg ez a segítség s persze nemkülönben azért is, hogy mekkora legyen ennek a segítségnyújtásnak a mértéke?

Ahogyan nem kérdőjelezte meg egyetlen felelős magyarhoni politikai formáció sem a külhoni magyarság anyagi támogatásának létjogosultságát (a mindenkori károgókat most felejtsük el, mert a zsigerből zavarkeltők jottányi figyelmet se érdemelnek), éppúgy nem volt az elmúlt bő negyedszázad során semmilyen vita „a kit, mikor és hogyant”-illetően, ha bármikor terítékre került a határon túli magyar oktatásügy segítése. Az anyanyelven történő képzés minden szinten történő biztosításának elősegítését legyen szó magyar óvodáról, szórványkollégiumról vagy éppen Budapestről finanszírozott felsőoktatási intézményről, mindig teljes konszenzus övezte. A mindenkori kormányzatok és az aktuális politikai ellenlábasaik majd’ minden más kérdésben mindegyre egymással ölre mentek, de az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai horvátországi és szlovéniai magyar oktatás támogatásának a szükségességét illetően teljes volt közöttük a nézetazonosság és az ma is így van.

Ez ügyben a Pénz határok nélkül című Kárpát-medencei támogatáspolitikai cikk, melynek egyfajta appendixe is a most bemutatandó Oktatás a Tátrától az Al-Dunáig-számadás, tartalmaz egy olyan gondolatfüzért, mely újszerű és azt feltétlenül megismerendőnek tartunk az olvasó számára. Tesszük ezt leginkább azért, mert „a kit, mikor és hogyan” triászából a harmadikat érinti s az erre vonatkozó reformot igénylő javaslat megszívlelendő. Ugyanakkor a felvetés „kibeszélését” követően jó eséllyel „újra lehetne gombolni a kabátot”, az oktatás terén nyújtott segítségnyújtás vonatkozásában úgy, hogy azzal mindenki, határon innen és túl is, egyetértsen.

Miről is van szó?

Arról olvashatunk ugyanis az említett támogatáspolitikai körképben, hogy a teljes konszenzusnak örvendő külhoni magyar oktatásügyi segítségnyújtás már csak azért is feltétlenül indokolt, „mert a magyarok iskolázottsági mutatói minden szomszédos államban elmaradnak a többségi nemzettől és a magyar iskolák is rosszabbul teljesítenek. Ezért ezek a támogatások a hátrány csökkentését, illetve megszüntetését segítenék.” Ezt a megállapítást téve a cikkszerző konkrétan utal is a hetilap másik anyagára, az általunk az elkövetkezendőben ismertetendő erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai állapotfelmérésére. Ezt követően él a megfontolásra érdemes javaslatával, melyet idéznénk:

„A források elosztása azonban itt is hagy kívánnivalót maga után. Szakértők szerint például a szülőknek gyermekenként járó évi 20 ezer forint – Kárpátalja kivételével – se nem oszt, se nem szoroz, az oktatásra gyakorolt hatása elenyésző. Pedig az erre költött mintegy 5 milliárd forint komoly segítség lehetne az iskolahálózatnak, ha például a tanárok bérére vagy a nyelvoktatás támogatásra költenék. de a felsőoktatási intézményekre is ráférne a fejlesztés, hiszen itt is vannak gondok az oktatás minőségével. A határon túl nem a szülőket, hanem az iskolarendszer hatékonyabb működését kellene támogatni, –de persze nehéz lesz ezt megvalósítani úgy, hogy Magyarországon éppen ellenkező folyamatok indultak be.”

Ilyen előzmények után lássuk, milyen tények és adatok jellemzik a magyar oktatásügyet 2017 őszén abban a Magyarországgal szomszédos négy államban, ahol jelentős számú magyar közösség él továbbá azt is: milyen támogatást kapnak e közösségek érintettjei Budapesttől.

Az elmúlt hetek közbeszédében térségünkben a legnagyobb teret a szeptember 5-én elfogadott új ukrán oktatási törvény kapott, amely felszámolhatja az összes kisebbségi, köztük a magyar iskolákat is. Ezért is véljük természetesnek, hogy a HVG-s számvetés kárpátaljai fejezetével kezdjünk.

„Ukrajnában száz magyar iskola és 95 olyan állami óvoda működik, amelyikben magyar nyelvű csoportok is vannak. A 11 osztályos rendszerbe az idén 1953 gyermek iratkozott be, a magyar diákok száma összesen 16 ezer fölött van. A 2016/2017-es tanév végén a magyar iskolákban 2200 pedagógus dolgozott, ők eddig évente 180 ezer forintnak megfelelő összeget kaptak a magyar államtól hrivnyában, ezt a summát most megemelték 270 ezer forintra. A támogatást a Bethlen Gábor Alap megbízásából a Fidesz helyi szövetségesének tekinthető magyar párt, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Jótékonysági Alapítványa osztja szét. Ugyanez az alapítvány évi 26,4 ezer forintos étkezési hozzájárulást fizet azoknak, akik magyar óvodákba, illetve magyar iskolák 1–4. osztályaiba járatják gyermekeiket. A támogatások ellenére évente több száz kárpátaljai diák jelentkezik magyarországi általános és középiskolákba, ahol általában tandíjmentesen tanulhatnak, s kedvezményes szállást kapnak a kollégiumokban. Az elvándorlást egyelőre ellensúlyozza, hogy sokan most fedezik fel magukban a magyarságot: Kárpátalján sok olyan, magát ukránnak valló ember él, akinek felmenői a második világháború idején rendelkeztek magyar állampolgársággal, így – ha valamennyire megtanulnak magyarul – megkaphatják az EU-belépőnek számító magyar állampolgárságot.”

Hogy mindez mennyiben befolyásolja a kárpátaljai magyar iskolaügyet arról Orosz Ildikó, a Kijev által nemrég hozott kegyetlen jogszabállyal bezárásra ítélt beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola rektora a következőket nyilatkozta a HVG-nek. „A gazdasági és politikai helyzet változását nyomon lehet követni a magyar iskolákba beiratkozók számának alakulását nézve, most éppen ismét nő a magyarul tanuló elsősök száma.”

A kárpátaljai látlelet folytatásából az is kiderül, „az állami felsőoktatásban nincs önálló magyar intézmény, de az Ungvári Állami Egyetemen 1963 óta több magyar tanszék is működik, ahol mintegy ezer hallgató szerzett magyar nyelv és irodalom szakos és más tanári oklevelet. A 600 fős II. Rákóczi Ferenc Főiskola csak magyar nyelven oktat, ezt viszont a magyar állam tartja fenn. A kép azonban változhat.”

Az a radikális fordulat, amire már utaltunk nemrég meg is történt: „Petro Porosenko államfő hétfőn aláírta azt a törvényt, amely korlátozza a kisebbségi nyelvek használatát az oktatásban” – zárul a Riba István rajzolta kárpátaljai magyar oktatási freskó.

Figyelő tekintetünket a továbbiakban vessük Vajdaságra, ahol – mint olvasható a Németh András jegyezte „országjelentésben” – „nincs külön magyar oktatási rendszer, de mintegy 150 vajdasági tartományi általános iskolában van magyar nyelvű tagozat. A jelentkezők száma évről évre csökken: tíz évvel ezelőtt még kétezer fölött volt az új elsősök száma, az idénre 1500-ra esett. A vajdasági tanulók évi 22 ezer forintnak megfelelő összegű tanszervásárlási támogatásra pályázhatnak. Közben sokan jönnek át Magyarországra tanulni, a felmérésekben megkérdezett magyar gyerekek közel fele kíván előbb-utóbb magyarországi tanintézménybe, főiskolára vagy egyetemre járni. A Vajdaságban vannak magyar tanszékek, s több olyan egyetem is akad, ahol a magyar nyelvű diákok magyarul, a szerbek pedig szerbül tanulják ugyanazokat a tantárgyakat. Szabadkán működik például a magyar tannyelvű pedagógusképző, az itteni műszaki főiskolán pedig magyar nyelven is oktatnak.”

Azt már mi tesszük hozzá, hogy Újvidéken, ahol a legtöbb magyar egyetemista és főiskolás tanul immár két éve működik az Európa Kollégium, egy 6 millió euróba került 400 férőhelyes egyetemi otthon, melynek felépítését fele-fele arányban finanszírozta a vajdasági és a magyar kormány.

A Kárpát-medencében élő magyar közösségek közül az egyetlen, több karral is rendelkező önálló állami magyar egyetemmel a felvidéki magyarok büszkélkedhetnek. Erről és a szlovákiai magyar oktatási helyzetről Tuba Lajos, a HVG pozsonyi tudósítója számol be, természetesen kitérve a magyar állami és önkormányzati forrásokból származó támogatásokra is.

„Szlovákiában 341 óvodában, 283 általános iskolában és 28 gimnáziumban folyik magyar nyelvű képzés. A komáromi Selye János Egyetemen pedig tanárképző, közgazdasági, valamint református teológiai karokon tanulhatnak magyarul. A felvidéki diákok közül 3550 diák részesül a Rákóczi Szövetség évi 10 ezer forintos ösztöndíjában, amelyet az alapítvány 400 magyarországi önkormányzattal együttműködve ad a határokon túli diákoknak. A beiratkozási program 2004-ben indult, célja, hogy minél több család vállalja gyermeke magyar tannyelvű iskolába íratását. Az akció a felvidéken kezdődött, de a szövetség kiterjesztette a programot olyan erdélyi, kárpátaljai és délvidéki területekre, ahol az asszimilációs folyamatok felgyorsultak. Szlovákiában a Bethlen Alaptól az OTP közvetítésével 2016-ban összesen 44 780 óvodás, általános és középiskolás részesült 55 eurós egyszeri támogatásban, ennek összege az idén 75 euróra nőtt. A magyar diákok 13 százaléka jár szlovák nyelvű oktatási intézménybe.”

Az Oktatás a Tátrától az Al-Dunáig-mérlegmegvonásból természetesen nem maradt ki szűkebb pátriánk sem, melynek jelentéstevője a hetilap aradi tudósítója, Irházi János volt. Az ő tömör, talán túlságosan is sommás kitekintésében a precíz beiskolázási adatokban nincs hiány.

Viszont a másik három szerzőtársától eltérően Irházi sajnos nem tér ki arra, hogy a magyar költségvetés miként és milyen mértékben támogatja a legkülönbözőbb szintű romániai magyar képzési formákat. Távol áll tőlünk a szándék, hogy elmarasztaljuk őt ezért. Úgy hisszük, nem a véletlen műve ez a hiányosság. Minden bizonnyal maga is azzal szembesült, amire már a bevezetőnkben utaltunk: mivel annyira sokrétű a határon túliaknak nyújtott magyarországi támogatás és ez leginkább az oktatás területén nyilvánul meg, vélhetően erre vonatkozó pontos adatokat ő sem lelt fel sehol. Ezekkel ugyanis ma senki sem rendelkezik teljeskörűen, legkevésbé sem a legnagyobb határon túli kedvezményezett, a romániai magyarság vonatkozásában. Hadd ismételjük magunkat, anélkül, hogy közben akárcsak bármilyen becsléssel mi is megpróbálkoznánk: „Ahány számítás, annyi eredmény.”

Mindenesetre némi fogódzót nyújthat a támogatások mértékéről egy nagyon friss adat, melynek szolgáltatója a legnagyobb mértékű magyarhoni támogatások köztiszteletben álló honi kulcsfigurája.

Az adatközlő Kató Béla erdélyi református püspök, aki, amint arról két napja beszámoltunk, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) hétfői tanévnyitóján mondott beszédében a számokról is beszélt, melyek nélkül a PKE, Erdély első akkreditált magyar nyelvű egyeteme nem nyugtázhatná az elért eredményeit. Eszerint a kálvinista főpap, mint a magyar állam által erdélyi felsőoktatásra biztosított pénzösszeget kezelő Sapientia Alapítvány elnöke az elmúlt 17 esztendőre visszatekintve elmondhatta: „létrehozása óta 2016 végéig a Sapientia Alapítvány 25,6 milliárd forint támogatást kapott a magyar államtól. Ennek az összegnek több mint 25 százalékát, 7,3 milliárd forintot a Partiumi Keresztény Egyetem működtetésére fordították. Ingatlanfejlesztésekre 11,6 milliárd forintot költöttek, ebből a forrásból 2,3 milliárd jutott a partiumi egyetemnek. Az elmúlt 17 év alatt az összes magyar támogatás, amely eljutott az alapítványhoz, meghaladja a 37 milliárd forintot.”

Most adjuk át a szót Irházi Jánosnak és lássuk, miként számol be a honi magyar oktatási viszonyokról:

„Romániában 11 ezer pedagógus irányításával közel 160 ezer diák tanul a magyar nyelvű oktatási intézményekben. 34 ezren óvodában, 93 ezren általános iskolában, 28 ezren középiskolákban, a többiek valamilyen szakiskolában. A hálózat összesen 1419 oktatási intézményből áll, ezekből valamivel több. mint félezer az óvodák, közel 700 az általános iskolák, 150 a középiskolák és 40 körüli a szakiskolák száma. A felsőoktatásban öt helyen lehet magyarul tanulni: a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, a Színművészeti Egyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen és a Partiumi Keresztény Egyetemen.”

Itt kénytelenek vagyunk egy pillanatra megállni és HVG-s cikk aradi társszerzőjét korrigálni. Irházi János figyelmét sajnos elkerülte két olyan, ráadásul patinás erdélyi magyar felsőoktatási intézmény, melyek szerepe, jelentősége felbecsülhetetlen volt, az ma, és az lesz a jövőben is.

Helyesebb lett volna nem öt, hanem hét olyan felsőoktatási intézményről szólnia, ahol lehetőség van Romániában magyarul felsőoktatási képzésben részesülni. Mert gróf Batthyány Ignác püspöknek 1792-ben Gyulafehérváron nemcsak világhírű könyvtárat és csillagvizsgáló sikerült létrehoznia, hanem teológiát is alapított, ahol a papképzés felsőfokú szinten immár 225 esztendeje történik. Mintegy száz évvel később egy másik felsőfokú képzést biztosító egyetemi szintű intézmény is létrejött Kolozsváron, elsősorban a minap végre szobrot kapó Szász Domokos püspök fáradozásának köszönhetően, mely azóta is, tehát 122 esztendeje folyamatosan működik, és mindvégig megtartotta ezt a rangos státusát. Csak a pontosság kedvéért: 1895. szeptember 15-én nyitotta meg kapuit a kolozsvári teológiai fakultás, mely az erdélyi magyar református, unitárius és evangélikus egyházak lelkipásztorképző egyeteme, ma pedig a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet (KPTI) nevet viseli. A KPTI önálló, non-profit jogi személy, amely a romániai oktatási rendszerben 2009. augusztus 31-től akkreditált státussal szerepel.

E kitérő után térjünk vissza az Oktatás a Tátrától az Al-Dunáig romániai magyar fejezetéhez, melynek zárásaképpen a szerző egy riasztó adatot hoz tudomásunkra. Ami Szlovákiában 13 százalék, az mifelénk sokkal magasabb: eszerint a magyar diákok mintegy ötöde választja vagy kényszerül választani a román nyelven történő tanulást.

„A különböző romániai egyetemeken tanuló 38 ezer magyarnak a harmada kap anyanyelvi képzést. A magyarul tanulók száma negyedszázad alatt 77 ezerrel csökkent részint, mert kevesebb a gyerek, részint, mert az iskoláskorúak körülbelül 20 százalékát román nyelvű intézménybe íratják a szülők.”