Noblesse oblige – Szapáry család hagyatékával gazdagodott a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye.

Megszólalt a héten a Kanadai Magyar Hírlapban Révay András és arról számolt be A nemesség kötelez című cikkében, hogy két magyar, történelmi arisztokrata család, apai ágon a Szapáry grófok, anyai ágon pedig a Széchényiek leszármazottai,  a múzeum- és könyvtáralapító gróf Széchényi Ferenc Amerikában élő szépunokái, akiknek egyébként anyai ágról szépapjuk Cornelius  Vanderbilt amerikai vasút- és iparmágnás is, festményekből, oklevelekből, fényképalbumokból, jelvénygyűjteményből és különböző más forrásértékű dokumentumokból álló, magyar vonatkozású hagyatékukat a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozták. 

„Azon kiváló és szakadatlan gondoskodásért, melylyel József, fenséges császári és magyar s cseh királyi örökös herczeg, ausztriai főherczeg ur, az ország nádora, szerencsés eredménynyel törekedett a magyar nemzeti muzeumot nemcsak előrelátólag föntartani, hanem azon virágzásra is emelni, mely a nemzetnek ugy müveltségét, valamint diszét és méltóságát is uj fényre deriteni hivatva van; a karok és rendek mind közönségesen s nyilván kifejezést adnak őszinte és örök hálájoknak, s egyszersmind ezen intézet jövendőbeli megerősödését és gyarapitását továbbra is ajánlják föntnevezett Ő fenségének kegyes pártfogásába.

1. § Hogy pedig a dolognak és azok tanusitott nemeslelküségének emlékezete fönmaradjon, a kik ez intézetet kész pénzben tett ajánlatokkal, vagy különféle gyüjteményekkel megajándékozták, vagy végül az előbb fölajánlott összegeket váltóczédula értékre emelték: a föntjelzettek neveit Ő szent felségének kegyes jóváhagyásával ezen törvénycikkbe iktatni határozták.”

Egy 190 évvel ezelőtti, ritkaságszámba menő dokumentumból idéztünk fentebb szöveghűen. Abból az 1827. évi XXXV. törvényből, melyben a tekintetes karok és rendek úgy döntöttek, a negyedszázaddal korábban, 1802-ben, gróf Széchényi Ferenc által alapított Magyar Nemzeti Múzeum javára adakozókat, illetve mindazok neveit, akik az addig eltelt két és fél évtizedben annak gyűjteményét gyarapították, a nemzet háláját kifejezendő, önálló törvényben örökítik meg.

A jogszabály, melynek hivatalos elnevezése az „1827. évi XXXV. törvénycikk a magyar nemzeti muzeum javára tett ajánlatok beczikkelyeztetnek” preambulumát és első paragrafusát tettük itt közzé. A két részből álló második paragrafus valójában egy terjedelmes listát tartalmaz. Egyrészt azoknak a vármegyéknek, városoknak, helyi felekezeti testületeknek és magánszemélyeknek a jegyzékét foglalja magába Abaúj vármegyétől Nagybánya szabad királyi városon és a „pesti kebelbeli zsidókon” át Christen Ferenc, budai tiszti orvosig és Festetics Antal, királyi kamarásig, akik kisebb- nagyobb összegekkel járultak hozzá, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum, mely időrendben Európa harmadik nemzeti múzeuma volt, a magyarság történeti és művészeti értékeit és alkotásait összegyűjthesse az a régi pesti egyetem épületében. (A múzeum önálló épületének felállítására az 1832–36-os országgyűlés ajánlotta meg a szükséges összeget, a nemzeti közgyűjteménynek mindmáig otthont adó, Pollack Mihály tervezte impozáns klasszicista palota 1837 és 1847 között épült meg.)

A regula taxatív „ajánlottak pedig kézpénzben” felsorolása után következik a hivatkozott törvény „továbbá ez intézet különféle gyüjteményeit gazdagitották”–lajstroma, mely mindösszesen 15 nevet tartalmaz. Első helyen a magyarok iránti szeretete és a reformkori Magyarország fejlesztéséért kifejtett történelmi léptékű érdemei miatt „a legmagyarabb Habsburg” néven emlegetett József nádoré szerepel, őt követi a néhai alapító, gróf Széchenyi Ferenc, egykori királyi főkamarásmester, aztán sorakoznak a további gyűjteménygyarapítók, arisztokraták és polgárok vegyesen. Köztük Festetics grófnő, Széchenyi Ferenc özvegye és Széchenyi István anyja, aki értékes ásványgyűjteményével megvetette a későbbi Természettudományi Múzeum alapját is, Pintér Antal, óbudai segédlelkész, a városrész ókori régészeti tárgyainak „conzervátora” és Kovachich Márton könyvtáros, jogtörténész, az első magyar tudományos hetilapnak szerkesztője valamint olyan tisztes polgárok, mint Radványi Miklós meg Németh Sándor, akikről az adománytevésükön túlmenően egyebet nem jegyzett fel a história.

Ebben a névsorban, amit a karok és rendek azért kívántak törvénybe iktatatni, hogy mindazok „tanusitott nemeslelküségének emlékezete fönmaradjon” mindörökre ott találjuk gróf Szapáry Péter nevét is. Ő annak a régi magyar nemesi családnak volt a tagja, ahonnan például kikerült egy legendás törökverő hős, az ország kereskedelmi és közlekedési fejlesztésnek egyik első, még 18. századvégi szorgalmazója, több fiumei és tengermelléki kormányzó, egy 1848-’49-es szabadságharcos és Világos után aradi fogoly, a fővárosi közmunkák tanácsa alelnöke, több neves diplomata, köztük a monarchia chilei, perui és bolíviai külképviseleteinek első embere, illetve az önálló Magyarország első londoni nagykövete. Valamennyi Szapáry közül a legismertebb Szapáry Gyula, a magyar államháztartást 1878-87 között konszolidáló pénzügyminiszter volt, aki utóbb az ország kilencedik miniszterelnöke lett Tisza Kálmán után 1890-ben, kormányában pedig olyan kiválóságok kaptak helyet, mint Wekerle Sándor, Baross Gábor és Szilágyi Dezső.

Mindezt azért tartottuk kötelességünknek elmondani, mert az elmúlt egy hét lapjaiban tallózva a Kanadai Magyar Hírlapban rábukkantunk Révay András A nemesség kötelez címet viselő cikkére, mely a nagy Szapáryak méltó leszármazottainak egy nagyvonalú és megsüvegelendő cselekedetéről szól. A számos fotóval illusztrált publikációnak már az indító sorai megelőlegezték: valóban nem mindennapos jelenségről értesülhetünk, ha elolvassuk a kommunikációs és környezetvédelmi szakemberként és a Magyar Fulbright Egyesület alelnökeként is közismert újságíró legfrissebb budapesti tudósítását.

Ami néhány nappal ezelőtt történt a Magyar Nemzeti Múzeumban, ahol a főszereplők a Szapáry család ma élő tagjai voltak, tulajdonképpen nem volt más, mint egy családi hagyomány méltó folytatása a 21. században. Az Amerikában élő utódok ugyanazt tették meg a nemzet javára, amit gróf Szapáry Péter, a nagylelkű gyűjteményajándékozó felmenőjük a 19. század elején is megtett, s amiért az egykori honatyáink úgy ítélték meg 190 évvel ezelőtt: törvényben nevesítve egy egykori adománytevőt, „kifejezést adnak őszinte és örök hálájoknak.”

„Bár a címbeli, régi francia kifejezés – noblesse oblige – használata napjainkra sajnos kiment a divatból, – kezdi a beszámolóját Révay, majd így folytatja – ezért még vannak helyek és emberek a világon ahol e szavakat a tartalmukkal együtt ismerik. Egy ilyen helyzetnek lehetünk most tanúi, amikor két magyar, történelmi arisztokrata család tengerentúlon élő leszármazottjai magyar vonatkozású hagyatékukat ajándékozták a Nemzeti Múzeumnak.”

A folytatásból kiderül, szerzőnk egy olyan sajtóértekezleten vett részt nemrég a Nemzeti Múzeumban, ahol megtudhatta a többi jelenlévővel együtt, hogy „sokan, sokat tettek azért, hogy ez a hihetetlen értékű műtárgy-együttes a Magyar Nemzeti Múzeumba érkezzen. Az ajándékozók, Gladys Szápáry és Paul Szápáry apai ágon a Szápáry grófok, anyai ágon pedig a Széchényiek leszármazottai, a múzeumalapító Széchényi Ferenc gróf szépunokái. A testvérpár anyai nagyanyja révén a neves amerikai Vanderbilt családnak is rokona. A hagyaték hazakerülését dr. Szapáry György, volt washingtoni magyar nagykövet támogatta. A Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozott gyűjtemény összesen nyolc, 18-19. századi festményt, 15 darab 19-20. századi fényképalbumot, 18-19. századi okleveleket, több ládányi, 20. századi iratanyagot és egy jelvénygyűjteményt foglal magába. Az alkotások számottevő történelmi értéket képviselnek.”

Bizonyára rögtön feltűnt az olvasónak, hogy az előbbiekben az adománytevőket nem Szapáry, hanem Szápáry névváltozatban említi a Kanadai Magyar Hírlap budapesti tudósítója. Hogy miért történt így, mert szó sincs itt tévedésről, azt Magyarország korábbi washingtoni nagykövete, dr. Szapáry György fejtette meg az újságírók előtt, aki nemcsak erről számolt be, hanem megosztotta a hagyaték Budapestre kerülésének mozzanatait, ami három évet ölelt fel. Ennyit tartott, amíg egy alkalmi ötletből valóság lett, a nemzet múzeuma pedig ezzel egy páratlan értékű gyűjteménnyel gyarapodott.

„Amikor nagykövet voltam, megpróbáltam a nagykövetség történetét feltárni, feldolgozni” – mondta el az egykori magyar miniszterelnök most 79 éves dédunokája, akinek sorsa jellegzetes, 20. századi magyar arisztokrata sors volt. Talán nem érdektelen, ha elmondjuk, miben is állt ez a fátum. Szüleit Rákosiék koncepciós per keretében börtönbe zárták, a többi családtagot kitelepítették Budapestről. Ő 18 évesen, ’56-os menekültként Belgiumban talált új hazára, ahol közgazdászként a Leuveni Katolikus Egyetemen diplomázott és doktorált az euró atyjának, Lámfalussy Andrásnak mentorálásával, majd kutatta a nemzetközi gazdasági és pénzügyi folyamatokat. Innen következett Brüsszel, ahol az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) Bizottságánál dolgozott, majd pedig Washington, ahol a Nemzetközi Valutaalap, az IMF egyik vezető munkatársa lett. Az első szabad választásokat követően hazatért, visszakapta magyar állampolgárságát, előbb az IMF magyarországi megbízottjának nevezték ki, később két ízben is volt a Magyar Nemzeti Bank alelnöke.

Az egyesült-államokbeli magyar külképviselet históriájának feltárásában megkerülhetetlen kulcsszereplő volt a közgazdász diplomata egyik felmenője, akinek alakját így idézi fel Dr. Szapáry György: 

„Magyarország első washingtoni nagykövete gróf Széchenyi László volt, róla nagyon keveset tudtunk. Az egyik lánya a Szapáry család egy tagjához ment feleségül, így kerültünk kapcsolatba az Egyesült Államokban élő Gladys Szápáry és Paul Szápáryval. A név nem elírás, a család muraszombati ága írja két á-val a nevét. Felkeresve őket, a házukban káprázatos értékeket láttunk. Egyikük sem családos, így jött az ötlet, hogy a műtárgyakat haza kellene hozni. A magyar Miniszterelnökség által kezelt Mikes Kelemen Program szerepe, feladata pont ez. A lebonyolítás 2014-től mostanáig, éppen három évet vett igénybe. Az egész azzal kezdődött, hogy a Nemzeti Múzeum két munkatársa odautazott és elkezdték leltárba foglalni, feldogozni a műtárgyakat. Ez nem volt kis munka, mert a levelek teljesen rendezetlenek voltak, értékes dokumentumok között például gázszámlák hevertek.”

Azt már a december 12-i sajtóértekezletről beszámoló Révay András teszi hozzá, hogy „az, amit ma társadalmi kötelezettségvállalásnak nevezünk, korábban sem volt idegen a Szapáry családtól.” Hogy ez mennyire így volt, azt meggyőzően bizonyítják a következő sorok:

„Gladys és Paul Szápáry édesapja, Szápáry Antal gróf a második világháború idején a Magyar és Nemzetközi Vöröskereszt összekötő tisztjeként több tízezer lengyel menekültnek segített átvonulni vagy ideiglenesen letelepedni Magyarországon. 1944-ben öt hónapot töltött a mauthauseni lágerben, ahonnan a svéd király közbenjárására szabadult ki. Nővére, Szapáry Erzsébet grófnő a világháború alatt több ezer zsidó származású embert mentett meg, amiért 1998-ban postumus Yad Vashem kitüntetést kapott. Szapáry Antal 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált és 1949-ben megalakította a Magyar Nemzeti Sportszövetséget (Hungarian National Sports Federation), támogatta az emigráns magyar sportolókat, segítette kivándorlásukat, elhelyezkedésüket, versenyeztetésüket, így 1956-ban, a melbourne-i olimpikonok emigrációját is.”

Ezt követően a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozott értékes adomány gyorsleltárával ismerkedhetünk meg. A rögtönzött számbavétel több mint beszédes:  

„A most hazakerült műtárgyak között a festmények zöme 18. századi, a Szapáry család muraszombati ágának férfitagjait ábrázolja, többek között a legendás Szapáry Péterét, aki a 17. századi törökellenes harcokban Hamzsa bég fogságába esett. A festmények között található két gyermekportré 1758-ból. Művészi színvonalát tekintve a legkiemelkedőbb az a 19. század második feléből származó nagyméretű, gyönyörű festmény, amely Szapáry Gézáné Győry Máriát és kisfiát, Szapáry Pált ábrázolja. A 19. századi, eredeti kötésben megmaradt fotóalbumok a magyar arisztokrácia képviselőinek portréit tartalmazzák. Közöttük foglal helyet Keglevich Auguszta albuma, akinek magánélete nagy botrányt kavart a konzervatív, katolikus körökben. A grófnő 38 éves korában elvált Szapáry Antaltól és feleségül ment Batthyány Kázmér grófhoz, a későbbi, 1849-es magyar külügyminiszterhez. A 20. századi fényképalbumok az arisztokrácia életmódját örökítik meg, egyikükben az adományozók nagyapjáról, Magyarország első washingtoni nagykövetéről, Széchényi Lászlóról és családjáról készült fotókat fedezhetünk fel.

Egy abbáziai nyaralásról készült felvételen felismerhető Erzsébet magyar királyné, Sissi húga, Matilda Ludovica bajor hercegnő, valamint leánya, Mária Terézia, Hohenzollern hercegné és unokája, Auguszta Viktória, a későbbi portugál királyné. Egy másik fotón Sztáray Irma grófnő, Sissi társalkodónője látható, aki a királyné kíséretében tartózkodott a genfi merénylet időpontjában. Kiemelkedő történeti értékűek III. Károly magyar király eredeti, függő pecsétes pergamenoklevelei, I. Ferenc király 1810. évi díszes oklevele, Ferenc József 1873. évi oklevele. Győry Mária grófnő eredeti bársonykötésű, ezüstveretes díszoklevele 1883-ból. Az egyik legjelentősebb dokumentum-együttes a Sportszövetség működésére vonatkozó iratanyag, amely az 1945 utáni magyar sporttörténet fontos forrásanyaga. Olyan kiemelkedő sportolók aktáit tartalmazza, mint pl. Zádor Ervin vízilabdázó, Iglói Mihály, Rózsavölgyi István, Tábori László futók, Benkő Pál nemzetközi sakknagymester, Keleti Ágnes tornász.”

„Sokan mondják, hogy minden múzeum annyit ér, amilyen gyűjteménye van. Én inkább azt mondom: amilyen társadalmi háttere van, amilyen közösség körülveszi” – fogalmazott Varga Benedek a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója a most hazaérkezett Szapáry-gyűjtemény bemutatásakor. Köszönetnyilvánításából, melyet a Kanadai Magyar Hírlap újságírója idéz, érdemes még a következő gondolatokat is olvasóinkkal megismertetni:

„Ha végignézzük Európa nagy múzeumait, gyakran azt látjuk, hogy keletkezésükkor egy-egy nagyon gazdag ember gyűjteménye válik országos gyűjteményé. Igaz ez a Magyar Nemzeti Múzeumra is, mert Széchenyi Ferenc által történt megalapítását követően nagyon gyorsan magába fogadott olyan gyűjteményeket, melyeket a magyar történelmi családok halmoztak fel. A kezdetektől ide hordták össze azokat a kulturális kincseket, melyek az egész nemzet épülésére, az egész társadalom megerősítésére szolgálnak. Nagyon fontos vonása ez ennek a múzeumnak és ebbe a sorba illik a mostani ajándékozás is, ahol a műtárgyak a XVIII. századtól a XX. század elejéig terjedő kort fogják át.”