Berakodjunk-e a gyerek táskájába, számon kérjük-e a leckéjét, egyáltalán beavatkozzunk-e az iskolai dolgaiba? – ezek minden szülő visszatérő dilemmái. Az egyértelmű válasz: ne! - írja a Nők Lapja egy iskolapszichológussal készített beszélgetés margójára.

– „Anya, ne segíts!” Ez az egészséges reakció. Iskolába nem mi járunk, hanem a gyerekeink – jelenti ki Gombos Bernadett pszichológus, aki szerint az igazi veszély abban rejlik, hogy ha elejétől fogva átvállaljá a szülők a gyermekektől kötelességeiket – összepakolják az iskolatáskájukat, számontartják napi leckéjüket, velük együtt tanulnak –, nem csupán azt az élményt veszik el a gyerekeiktől, hogy képesek a feladataikkal egyedül megbirkózni, hanem azt is kockáztatják, hogy később már nem csupán a tanulással kapcsolatos kötelességeiket hárítják el maguktól, hanem mindent, amit a társadalom, az iskola elvár tőlük.

„Ettől kezdve az a gyerek elveszett” - véli a pszichológus. Nem alakul ki benne a küzdeni vágyás, elkönyveli magában, hogy ő mindenre alkalmatlan, és bosszús lesz az iskolára, a tanáraira és elsősorban a szüleire. A csintalan gyerekek ezt öntudatlanul úgy szokták megbosszulni, hogy folyton „behívattatják” az iskolába az édesanyjukat vagy az édesapjukat, aki aztán nem győz szégyenkezni miattuk. Otthon persze megtorolja gyerekén a rajta esett sérelmet, mondjuk hosszú, szenvedéssel teli, értelmetlen tanulással töltik az estéket. És a kör bezárult.

A bizalom elvész, a gyerek és a szülő közötti viszony végleg megromlik. Márpedig nagyon fontos lenne, hogy a kisdiákot az egész napi tanulás után meleg, szeretetteli, elfogadó otthon várja. Hogy végre játszhasson, énekelhessen, focizhasson, és senki ne zaklassa a tanulással.

Sok esetben valójában a szülő szeretne megfelelni a tanító néninek, elsősorban a tekintélytisztelet, amit a legtöbb emberbe már gyerekként „belevernek”, a másik ok a gyerekkori minta öntudatlan követése: ha a szülőt is rendszeresen ellenőrizték otthon, valószínűleg ő is ezt fogja tenni a saját gyerekével – magyarázza a szakember. Egy harmadik sűrűn előforduló okot is megnevez: a mártír szülő a gyereknevelés terén érzi egyedül fontosnak magát, így kompenzál, mert legalább addig sem kell megromlott párkapcsolatával foglalkoznia.

A szakember azt ajánlja minden szülőnek: bízzon a gyerekében! Ne próbálja megvédeni a küzdelmektől! Higgye el, hogy meg tud birkózni az iskolai feladataival, és meg fogja látni, a kisdiák ettől rögtön szárnyakat kap. Persze az, hogy nem pakolunk be a gyerek helyett, és nem tanuljuk vele együtt a leckét, nem azt jelenti, hogy nem kell figyelnünk rá. Igenis érdeklődni kell a gyerek iskolában eltöltött napja iránt. Ha őszinte érdeklődést – nem számonkérést! – tapasztal, szívesen be fog számolni a sikerélményeiről, és esetleg beavat a tanulmányaiba is. A szülő inkább csak akkor segítsen, ha a gyerek kéri erre.