Két székelyföldi fiatal rotterdami kalandjáról számolunk be interjúsorozatunk harmadik részében. Arra kértük a nemrégiben kitelepedett, korábban az erdélyi magyar médiában dolgozó André Krisztinát és Szabó R. Ádámot, meséljék el, hogyan indult el új hazájukban a közös életük. Mintha egyetlen emberrel beszélgettünk volna, aki két különböző hangon szólal meg, közben meg a látványos városról, Rotterdamról, a holland hétköznapok szimbólumáról, a bicikliről mesél, na meg arról is, hogy az ott élők miért viselkednek néha elkényeztetett gyermekként.  

Hogy jött a képbe ez a holland kaland? Egyszercsak pakoltatok és léptetek vagy hosszas tervezés előzte meg az odaköltözésetek?

Ádám: El lehet mondani, hogy hosszas tervezés eredménye volt. Azt tudtuk, hogy valóban el akarunk menni, mert Marosvásárhelyen már mindketten telítődtünk, azt hiszem. Ugye Krisztina ott járt egyetemre, a Sapientiára, én meg ott dolgoztam már több mint öt éve. Mindketten úgy voltunk ezzel, hogy valahová tovább fogunk állni mindenképp. Egy ideig terveztük Pestet, aztán az kútba esett, nem amellett döntöttünk. Én a tévénél dolgoztam, ott új dolgok indultak be, és volt egy olyan késztetés bennünk, hogy akkor most már tényleg el kell dönteni, hogy megyünk vagy maradunk..

Krisztina: Az az igazság, hogy konkrétan a döntés pillanata akkor volt, amikor hazaértünk az olaszországi nyaralásról, vártuk a buszt, és azt hiszem, hogy Ádám akkor egyszercsak azt mondta: „te, mi lenne, ha felmondanék?!” Úgyhogy konkrétan ez volt a helyzet, amikor úgy éreztük, hogy baj van, ha ennyire egyértelműen nem jó hazajönni. Volt három opciónk, három ország, amely közül végül Hollandia lett a nyerő.

Ádám: Szempont volt az, hogy olyan ország legyen, amelyben angol nyelvtudással nagyjából lehet boldogulni, érvényesülni, mert mindkettőnknek eléggé tűrhető az angolja. Amerika is szóba került meg Anglia is, de az utóbbit ugye a Brexit miatt ejtettük és azt mondtuk, hogy „hát majd legközelebb”… Amerika meg egy kicsit túl távolinak tűnt. Még így is nagy lépés ez mindkettőnknek, mert életünkben először költöztünk ilyen véglegesen, és ez így azért nagyon más…

Mi volt az a dolog, jelenség, ami megörvendeztetett ott, és amiről megállapítottátok, hogy „na, ilyen nincs otthon”? Az eddigi tapasztalataitok alapján melyik az az ideális kor, amikor az ember egy ilyen kalandra ragadtathatja magát?

Krisztina: Nem feltétlenül volt egy bizonyos dolog, legalábbis nekem nem volt olyasmi, amire azt mondtam, hogy ezért válasszuk Hollandiát. Az egyetlen, ami így élt a fejemben, az volt, hogy itt működnek a dolgok. Ami meg nem működik, azon próbálnak javítani és folyamatosan próbálnak fejlődni. Ez nem úgy „fejlődő ország”, ahogy kedvesen szoktuk mondani alapvetően a fejletlen országokra, hanem látható is rajta a fejlődés.

Ádám: Azt még hozzá kell tenni, hogy ideköltözésünk előtt mi már voltunk Hollandiában egy rövid kiránduláson, akkor egy kicsit szemügyre vettük a helyet. Persze, nem olyan szemmel, hogy akkor milyen lesz majd itt lakni, de az biztos, hogy számított az előzetesen kialakított kép az országról. Láttuk, hogy milyen a városok tömegközlekedési rendszere, infrastruktúrája…

Krisztina: … hogy fogadnak az emberek, hogy néznek ki egyáltalán, mennyire keseredtek bele a hétköznapokba és általában abba, amit csinálnak.

Ádám: És azt láttuk, hogy viszonylag jól lehet érvényesülni… A felsoroltak mind-mind szempontok voltak abban, hogy végül Hollandia mellett döntöttünk. Az első két hétig Amszterdamban laktunk, aztán végül Rotterdamban kaptunk lakást, és amikor albérlet ügyében idejöttünk, akkor láttuk életünkben legelőször a várost. A rövid kirándulásunkból annak idején pont kimaradt, így elég nagy újdonság volt számunkra a látványa: nagyon huszonegyedik századi, elképesztően modern, akár „science fiction” városnak is lehet nevezni. Ott van például az Erasmus-híd, amelyen ha átmegy az ember, teljes valójában látja a város felhőkarcoló-rengetegét. Le is filmeztük meg fotóztuk azt, ahogy először reagáltunk minderre. Emlékezetes marad, azt hiszem…

Krisztina: Azon a videón az van, hogy ülünk a villamoson és Ádám csak annyit mond minderre, hogy „nézd meg, hogy néz ki az, nézd meg, milyen vagány amaz”, meg effélék. Úgyhogy kábé ilyen volt az első reakciónk, hihetetlennek láttunk itt mindent. Meg azóta is úgy vagyunk ezzel naponta, hogy nem tudunk annyira fáradtak lenni, hogy ne gondoljuk végig: „atyaég, én most itt lakom!”

Ádám: Meg aztán az is vagány, hogy a metróvonal, amelyet mindketten használunk, pont egy olyan részen halad át, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, és minden látványosságra, amit Rotterdamban érdemes megnézni. Ingázás közben különböző napszakokban, különböző megvilágításokban látom ezeket. És ennél több igazából nem is kell, ez a látvány beragyogja a napom…

Krisztina: A kitelepülő ideális korára visszatérve: nálunk az volt, hogy mi most vagyunk abban a korban, hogy még meg tudjuk húzni magunk bárhol, kibérelhetünk egy akármilyen szobát, amelyre rá tudjuk csukni az ajtót. De egy gyerekkel például már nem tudnánk azt csinálni, hogy elmondjuk neki „semmi baj, fiam, most így élünk, és lehet, hogy lesz majd jobb is”… Szóval, mi ezt így eldöntöttük magunkban, és akkor is, amikor néha nehéz, legalább tudjuk, hogy erről mi döntöttünk így, nem pakoljuk rá senkire a felelősséget, a döntés súlyát. De ismerünk olyan embert is, aki negyven fölött indult el ide teljesen nyelvtudás nélkül, teljesen új életet kezdeni és jól érzi itt magát.

Ádám: Én is ugyanezt tapasztaltam a munkahelyemen. Most egy gyárban dolgozom, ahol viszonylag sok az ilyen ideiglenes munkás, Hollandiáról meg tudni kell, hogy nagyon sok helyen munkaerő-közvetítőket alkalmaznak, nagyon sok bevándorló munkás így kerül be a rendszerbe, ahogy egyébként én is. Sok különböző ember van, sok különböző országból. Például van egy börtöntöltelék, aki elmondta, hogy ő öt évet ült különböző ügyletekért, de ott van mellette a tehetséges és viszonylag híres rapper is, akinek a gyár a második munkahelye. És a holland munkaközösségek általában és jellemzően nagyon vegyes társaságok…

Hogyan látjátok onnan a hazai történéseket? Követitek-e a közéleti napirendet vagy azt, hogy a társadalom egy-egy területén mi történik?

Ádám: Követjük persze, meg aztán azt sem szeretnénk letagadni, hogy némiképp az otthoni események voltak azok, amelyek az ország elhagyására késztettek minket. Na meg a magyarországi történések is, persze – de most már nehéz is különválasztani ezt a kettőt. És amúgy a nagyvilágban történő eseményeknek a romániaiakról való leválasztására is ugyanez érvényes. Valahogy mind egykutya … Otthon mi azt éreztük, hogy kezd egy kicsit sok lenni, ami ott van. De attól még követjük az ottani történéseket, és szeretnénk is látni azt, hogy javul a helyzet.

Krisztina: Vannak viszont dolgok, amelyek nagyon nyomasztóak tudnak lenni. Emlékszem, amikor a család alkotmányos újrafogalmazásáról szóló népszavazás volt, én itt bele voltam betegedve és azon gondolkodtam sokat, hogy vajon reagálhatok-e valamit innen, vagy az már kívülről való beleszólásnak számít. Mert nyugodtan azt mondhatják, hogy én innen könnyen beszélek, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy dehogy beszélek könnyen… Ezzel együtt is követjük az otthoni eseményeket…

Ádám, te blogot is vezetsz a hollandiai életetekről. Ez most szakmai ártalom, vagy – amint azt mondta nekem is valaki egy hasonló, bár más témájú próbálkozásomról – „önkéntes és egyszemélyes pszichoanalízis”?

Ádám: Igazából a blogot ketten írjuk Krisztinával, és kezdetektől ez is volt a koncepció. Persze, mindenki azt hiszi, hogy egyikünk vagy másikunk írja a bejegyzéseket… De ez nem pont így van.

Krisztina: Egy jó ideje azt gondolják, hogy én írom, úgyhogy nagyon jó volt, hogy most épp Ádámot „gyanúsítottad meg” ezzel…

Ádám: Igazából a bejegyzéseket általában közösen írjuk. Korábban vezettünk együtt Facebook-csoportot a kirándulásainkról, és tulajdonképpen onnan jött az ötlet a blog nevére is: így lett „hollandolunk”. Elsőként az volt a célunk vele, hogy az otthoniaknak – családnak és barátainknak – egyben és érthetően hírt adjunk magunkról.

Krisztina: Nálam még az is benne van, hogy sokkal tisztábban el tudom helyezni ezeket a dolgokat magamban akkor, ha leülök és megírom. Meg aztán visszanézni is elég érdekes lesz majd néhány év múlva, hogy mi volt akkor fontos vagy feltűnő nekünk az ittlétünkből.

Ádám: Meg aztán mindketten írással is foglalkoztunk otthon – mellékállásban vagy nem éppen –, mindketten szoktunk írni novellákat, úgyhogy azt hiszem, mindketten érdekesnek találjuk azt a kísérletet, hogy miként tudunk együtt írni. Nincs egy bejáratott rendszer: van, amikor egyikünk elkezdi a bejegyzést, a másik meg folytatja, és olyan is szokott lenni, hogy épp a másik megkezdett mondatát folytatjuk. Aztán vagy végigírjuk a bejegyzést, de az is lehet, hogy visszaadjuk a másiknak, hogy ő fejezze be.

Krisztina: Olyan is volt, hogy az egyik témából kiindulva a másikunk egy teljesen más témánál lyukadt ki, mert az ő fejében teljesen más összefüggések születtek meg. Másszor meg kitartottunk a téma mellett, de teljesen más hangulatban folytatódott a bejegyzés, mint ahogy elkezdődött.

Ádám: És azt hiszem, hogy egyben motiváló is mindkettőnknek, mert nagyon várjuk a blogírást – izgulunk meg kíváncsiak is vagyunk, hogy mi jön ki belőle. És mivel ez a másikon is múlik, soha nem tudhatjuk, mi sül majd ki belőle. De ettől viszont nagyon izgalmas tud lenni.

Krisztina: Ami viszont számomra egy kicsit elkeserítő: viszonylag sokan mondják azt, hogy olvasták és maguk is gondolkodnak azon, hogy valahová el kéne menni Romániából. Ők rákérdeznek pontszerű dolgokra is, hogy ezzel vagy azzal kapcsolatban mit tapasztaltunk. Orvostanhallgatók, szabadúszók vagy éppen képszerkesztéssel foglalkozók – mindenféle szakmában vannak olyanok, akik fontolgatják a kitelepedést.

Milyen számotokra az írástól nagyon távol álló munkát végezni? Marad-e elegendő időtök írásra, vagy túl fáradtak vagytok már ehhez a nap végén?

Ádám: Hollandiában nem ritka az, hogy valakinek van egy második munkája is. De ez nem is generáció- vagy országfüggő jelenség, ez egy ilyen mostani állapot: ez van, mindenki valami más is. Nincsenek már nagyon tiszta karrierutak és azt hiszem, hogy ezzel szembe kell nézni, bárhol élünk. Írogatásra is maradhatna elég időnk akár, de most még nagyon az elején vagyunk, majdnem minden eurót a fogunkhoz verünk…

Krisztina: Ma már az is gyakori, hogy kinek-kinek a baráti köréből sokan vannak külföldön szerencsét próbálni, tehát az nem tud már szégyellnivaló lenni, hogy ki hol és mit dolgozik. Mindenki tudja, hogy valahol el kell kezdeni, és ha az ember ki tudja fizetni az albérletét, vagy úgy gondolja, hogy megéri számára, akkor teljesen rendben van… Én például épp egy gyorsétkezdében dolgozom.

Ádám: Soha nem kell azon gondolkodnunk például, hogy ma mit fogunk enni, és ez egy nagyon nagy különbség az otthoni lehetőségekhez viszonyítva, amikor néha azon is agyaltunk, mire költsük az utolsó tíz lejünk… Itt ilyen helyzetbe nem kerültünk, szerencsére, de még nagyon az elején vagyunk, mindketten igyekszünk lehúzni a heti negyven órát. Vagy akár többet is, mert Krisztina esetében van lehetőség túlórázására is, az én esetemben nem nagyon.

Krisztina: Mindketten amolyan kezdő munkában vagyunk benne, abban a tipikusban, amelyhez nem szükség a holland nyelvtudás, de ha az ember szeret dolgozni, akkor minden további nélkül végezheti.  

Ádám: És azért azt is tegyük hozzá, hogy a hollandoknak jut idejük élni, mással is foglalkozni a munkán kívül. Mi most minimálbérhez közeli összeget keresünk, de egy  valamivel magasabb bérrel könnyen lehet az embernek több szabadideje. Mondjuk, így sem panaszkodom otthonhoz képest, mert ott általában tizenkét órákat dolgoztam naponta három-négy különböző helyen és még úgy sem nagyon érte a széle a hosszát.

Krisztina: Meg aztán itt nem is arra mennek rá, mint otthon, hogy minél többet kell dolgozni, mert a munka önmagában érték és ez van belenevelve az emberekbe. Itt annyit kell dolgozni, amennyit muszáj. Sok olyan munkahely is van, ahol húsz vagy maximum harminc órát lehet dolgozni. Persze, azt is el kell mondani, hogy a szülési szabadság maximum három hónap, tehát sok olyan munkahelyet is fenn kell tartani, ami a gyereknevelés mellé is megy. Az adózás is olyan, hogy egy bizonyos óraszám felett nem éri meg dolgozni, mert annyira megadózzák, hogy tiszta potyába dolgozik az ember. Ezzel próbálják az embereket rávenni arra, hogy legyen egy egészségesebb egyensúly a munka és a magánélet között. Persze, létezik a híres rotterdami munkamorál, de még így is az az elv, hogy az ember annyit dolgozzon, amennyit kell.

Ádám: Én is ezt tapasztaltam. Volt egy kétnapos ideiglenes munkám máshol is, ahol hollandokkal dolgoztam együtt: focistadionhoz tartozó egyik épületéből a másikba kellett számítógépeket átvinni. A fél nap gyakorlatilag azzal telt el, hogy ültünk és vártuk, hogy hozzanak már valami asztalokat. A litván kollégával egy idő után szóltunk, hogy na, most aztán tényleg csináljunk már valami, mert nekünk ez így jó ugyan, hogy ülünk és fizetnek órabérrel a semmiért, de hogy nekik ez miért jó, azt nem nagyon értjük. Aztán valahogy nagy nehezen beindult a munka, dolgoztunk hat órát nyolc helyett, aztán a munkaadó mondta, hogy köszöni szépen, befejeztük a holnapi munkát is, már nem is kell mennünk: hat gépet akartak összerakatni két nap alatt, de mi túl gyorsan dolgoztunk… A gyárban is ugyanezt látom, hogy ott még a stressztől senki eddig meg nem halt, nem rúgtak ki senkit azért, mert lassan dolgozott. Volt olyan nap is, hogy nem jött be elég megrendelés, úgyhogy mondták nekünk, hogy dolgozhatunk lassan. És a holland életstílushoz hozzátartozik ez a nyugodtság, a sietés hiánya.

Akkor ebbe talán belefér az is, hogy Rozsénak legyenek majd holland kalandjai is, magyarán: egy másik novellásköteted, amelybe már a külföldi benyomásaitokat is beleszövöd…

Ádám: Valószínűleg lesz majd ilyen is, de az az igazság, hogy most egy regény megírásába kezdtem bele, de ebbe is bele fogok szőni egy-két olyan dolgot, ami az itteni tapasztalatimhoz köthető – például a munkakörnyezetemben lévő sok különböző hatást, sok különféle embert. Már az egyik kollégám nevét is „kölcsönkértem”, megkérdeztem, hogy használhatom-e a regényem egyik karakterének neveként, mert nagyon vagány név. Azt mondta, hogy rendben, szívesen, s mivel tudományos-fantasztikus regény lesz, neki is tetszik az ötlet. Meg aztán most, ugye, ott van a blog olyan lehetőségként, amelyben ki tudjuk élni magunk… A blogbejegyzések pozitívuma, hogy könnyen emészthetők és sok visszajelzést is hoznak.

Elárulom nektek, hogy itt Brassóban üldögélve milyen pozitív sztereotípiákat írtam fel magamnak Hollandiáról, még azelőtt, hogy ezt a beszélgetést elkezdtük volna: elsőként a multikultit jegyeztem fel, magyarán azt a pozitív élményt, hogy annyiféle kultúrájú és hátterű ember futhat össze egy Rotterdam-zsánerű városban. Másfelől meg a nyugalmat, vagyis azt, hogy az emberek nem idegesek és nem idegesítenek fel másokat is már a nap első perceiben. Ezek szerint a feltételezéseim megállják a helyük, de arra kérnélek titeket, hogy e sztereotípiáik mellé tegyetek még másokat is.

Krisztina: A bicikli egy másik ilyen sztereotípia lehetne, amely sokkal erősebbnek bizonyult annál, amit távolról látni lehet. Télen-nyáron, tűsarkúban, papucsban pedáloznak, de láttam már mezítlábas kerékpározót is. Olyat is, hogy két biciklivel vittek létrát vagy kanapét. Ezzel hordozzák a gyermekeket – elől, nyakban, hátsó ülésen. Néha fizikai képtelenségnek is tűnik az, amit elművelnek itt a biciklivel.

Ádám: Hihetetlen kultúrája van ennek. A legpicibb gyereket is felültetik a biciklire, tekeri apuka mögött, aki néha mondja neki, hogy „na, most megállj, mert autó jön”.

Krisztina: A három-négyévesek olyan magabiztosan és profik módjára veszik be a kanyart, hogy én csak nézem, hogy ez a magabiztosság nincs meg bennünk hónapok után sem.

Ádám: Sztereotípia vagy sem, mi is megtapasztaltuk, hogy mennyire vagány biciklivel közlekedni, már csak azért is, mert van egy íratlan szabály, hogy a biciklisnek mindig és mindenütt elsőbbsége van. Ahol nincs jelzőlámpa, például, ott a biciklis az első, és ezt mindenki betartja – gyalogos is, autós is, ez itt az alapfelfogás. Hollandia ezt tudatosan promoválja is, mert igen, igazából akkor lehet a gyermekeket is biztonságban kiengedni az utcára, ha a közlekedés tisztességes.

A negatív sztereotípiák közé tartozna talán az, hogy mi úgy észleltük, a hollandok kissé elkényeztetettek. Úgy beszélnek és viselkednek néha, mint az elkényeztetett gyerekek, és bizonyos értelemben azok is, hiszen jólétben nőnek fel. Egy szép példa erre éppen az utcák tisztasága. Mivel minden héten többször is végigmegy a tisztítóautó és teljesen újjá varázsolja az utcákat, ezért mindenki ott hajít el mindent, ahol csak éri. Ez Rotterdamban a helyi lakosságtól elkezdve a bevándorlókig mindenkire érvényes.

Krisztina: Egy másik dolog meg az, hogy a hollandok rettenetesen őszinték. Persze, ez olyan szinten sztereotípia, hogy valószínűleg vannak kivételek is ez alól. Nekem nagyon sok holland kollégám van, és ami a közös bennük és ráhúzható mindenikre, az az, hogy ami az agyukban megfordul, azt rögtön ki is mondják. Teljesen mindegy, hogy ezzel megbántanak, megaláznak vagy éppen dicsérnek valakit, egyszerűen csak ömlik belőlük az, amit gondolnak. És ugyanezt várják el másoktól is – ha valamit akar az ember, ne nyolc mondatban írja körül.

Ádám: Hát igen, ez a kacifántos székely fejeknek külön hozzászokást igényel, és aztán főleg azt, hogy ilyenkor ne sértődjenek meg.