A medvék elbújtak, Drakulát letagadtuk – magyar származású fiatalok ismerkedtek Erdéllyel


-A A+

Rodrigo a harmadik napon hosszúnadrágot húzott, Jorge megvalósította élete nagy álmát, Lydia nem látott medvét, Clea pedig nem maradt dohány nélkül, de majdnem. Távoli országokban élő, magyar felmenőkkel rendelkező fiatalokkal jártam Erdély tájait egy héten át. Szubjektív beszámoló egy mosolygós hangulatú, mégis szívszorító kirándulásról.

Amikor először kézbevettem az utaslistát, csodálkozva szemezgettem a nevek között, csupa különös hangzású keresztnév, előttük magyaros hangzású vezetéknevek, a nevek után tizenegy ország. Ennyi helyről gyűlt össze az a 35, zömében huszonéves fiatal, akik a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium ösztöndíjának segítségével egy éven át magyar nyelv és magyarságismereti képzésen vesznek részt Budapesten a Balassi Intézetben. Közös bennünk, hogy magyar vér is csörgedezik az ereikben.

Nagyváradon találkoztunk a csoporttal, a hajnali ébredéstől kissé szédelgő fiatalok figyelme nehezen összpontosult rám. Azért pár tapogatózó mondat után nekivágunk a városnak, egyben az együtt töltött hétnek. Hét nap, hat éjszaka állt előttünk Erdély tájain, hogy az utazás végén régi ismerősökként váljunk majd el, de addig még lefolyt némi víz a Körösön, Maroson, Olton.

A magyar nyelvi és magyarságismereti képzés célja: a nyugati diaszpórában élő, magyar származású fiatalok magyar nyelvtudásának és magyarságismeretének fejlesztése. A program magyar nyelvi és magyarságismereti tanulmányokat tartalmaz, valamint lehetőséget nyújt az országgal és az élő magyar kultúrával való aktív megismerkedésre is. A résztvevőknek kötelező részt venni egy magyarországi és egy erdélyi kiránduláson.

Szent László, Ady Endre, Léda, Bethlen Gábor, Arany, Petőfi, Kölcsey, Kaffka Margit – Váradról, a Partiumról meséltem felidézve a magyar irodalmi emlékhelyeket, a századelő hangulatát. A szimbolizmus az első szó, ami visszhangra lelt, a szecesszió a második, a kocsmák, kávéházak említésénél mosolyogtak igazán szívből. Itt éreztem először, hogy meg fogjuk találni a közös hangot. A főtéren rögtönzött napfürdőt vett a csoport, élvezték a rövid szabadságot.

A Királyhágó, Bánffyhunyad, Torda következett. Megszokott útvonal, megszokott látnivalókkal: Erdélyi medencébe be, cigánypaloták előtt el, bezárt templomnál tovább. Az este Tordán ért bennünket. Csillogó villogó új építésű panzió várt valahol a város szélén, a környék igazi balkáni hangulatot árasztott, odabent egy kis Európa fogadott. Egészen a vacsora érkezéséig. A román tulajdonos nem tudta értelmezni az előre leküldött speciális étkezési igényeket: nem értette, mi a különbség a vegetáriánus és a vegán között, és ha nem értette, nem is foglalkozott vele. Valahogy megoldottuk.

Reggel ugyanez: hogyan lehet hús nélkül szendvicset készíteni? – kérdezték gondterhelten. Ez is megoldódott, de azért bíztunk a jobb folytatásban. Szovátán minden más lesz, biztattam a csoportot kísérő két tanárnőt. És ha már kísérők: Mónika és Ildikó sok éve tanítanak a programban. Rutinjuk, nyugalmuk végig sokat segített az út során. Nem sürgettek, nem követelőztek, nem kértek számon, ellenben ismerték a csoporttagokat és mentalitásukat. A zömében Dél-Amerikából érkezők nem kapkodtak, nagyon nem… Percnyi pontosságról szó sem lehetett, de mindenhová odaértünk, mindenhonnan elindultunk előbb-utóbb.

A második napon a tordai hasadék, a sóbánya és Marosvásárhely várt ránk. Szent László, sóbányászat, majd szecesszió, szecesszió, szecesszió, – hallottam a saját visszhangomat. A második este már Szovátán ért bennünket. Itt tényleg minden más volt. Ha nem is annyira csillogó-villogó szállás, de kedves házigazda fogadott bennünket, finom vacsora, leves és víz. Igen, vizet is kaptunk, amit előző nap nem. Tordán nem mertük meginni a csapvizet, itt habzsoltuk a gyöngyöző borvizes palackok felüdítő tartalmát.

Nap közben megszólítottam az éppen mellém csapódókat. Arcokat kaptak a nevek, a nevek mögé pedig sorsok, családtörténetek, országok, nyelvek kerültek. Voltak, akik gördülékenyen feleltek, voltak, akik csak magyar szavakat mondtak, voltak, akik csak mosolyogtak. Mert mosolyogtak egész héten át. Akkor is, amikor szakadó esőben sétáltunk, akkor is, amikor nyakig sárosan keveredtünk ki a Sószorosból, akkor is, amikor hógolyót szórtak a fotózkodó lányok hajába a tréfás kedvű fiúk a Madarasi Hargitán. A programban Székelyföld „kihagyhatatlan” látnivalói: Parajd, Gyilkos-tó, Békás szoros, Szent Anna-tó, Farkaslaka, Szejkefürdő szerepeltek. Egy napot pedig Petőfi emlékének szántunk, bejárva utolsó napjainak emlékhelyeit Székelykeresztúron, Fehéregyházán.

Ligia Brazíliából érkezett, magyarul alig beszélt, de minden érdekelte. Kezében a beélesített telefonnal azonnal rákeresett azokra a dolgokra, amit hallott: Madarasi Hargitára, kopjafákra, Kárpátokra. Ha valamit fokozni akart, sok-sok, sokat-sokat volt a szavajárása. Ránk is átragadt, útközben beszélgettünk hát, sokat, sokat. Megtudtam, hogy az Argentínából érkezettek mennyire összetartóak, a Brazíliából jövők a leghangosabbak, az amerikaiak valóban lazák. Az Európából jövők mások, de ők is feloldódtak a portugál – spanyol – angol – magyar nyelvi kavarodásban.

Carmen keveredett mellém a második napon, és elmesélte, szülei Temesvár környékéről vándoroltak ki Ausztráliába, édesanyja magyar, édesapja román, mindkettőjük nyelvét beszéli. Mariana a Madarasi Hargitáról lefelé jövet mesélte, hogy az országából, Venezuelából, aki tud, elmenekül. A kommunista diktatúra felőrölte a jövőt, elüldözte a fiatalokat. Spanyolországba készül, hogy gazdasági egyetemet végezzen. Vonásaiban Dél-Amerika öröksége és fájdalma, magyar szavai gördülékenyek, gondolatai egy felnőtté, mosolya őszinte volt még akkor is, amikor elcsúszva két kézzel merült el a Hargita olvadó havától lucskos oldalában.

Lydia, Zita, Juli minden nap az élen voltak, magyar nyelvű cserkészcsapatokban edzett nyelvtudásuk feltűnő, de ugyanezt elmondhattuk Alexról is, aki az USA-ból érkezett Magyarországra. Ő egy motorbaleset miatt sántikálva jött a kirándulásra és még jobban sántítva távozott, de ez már az utolsó nap eseménye volt. Addig még bejártuk a Szent Anna tavat. A fiatalok a medvét keresték és Drakulát. Előzetesen nagyjából ennyi volt a tudásuk Erdélyről, hogy ezt kell keresni, mert ez van itt. Mert ez itt van. Aztán nem találtuk meg egyiket sem.

A medvék elbújtak, Drakulát letagadtam, ne tápláljunk lehetetlen mítoszokat, elég, ha táplálják a szuvenírárusok hadai a segesvári várban, a farkaslaki vásárban, a Gyilkos tó sátortengere alatt. A medvék rejtve maradtak egész héten. Lydia csalódása végtelen emiatt. Náluk, New Jersey közelében „csak” feketemedvék vannak, azok meg „akkorák, mint a kutyám” – szemléltette. Egy hegyen élnek, a házuk mögött végtelen mező, a City 45 percre, ellentmondások a köbön. Clea két napig nyaggatott, hogy segítsek neki dohányt venni, mert elszámolta magát, aztán ha anélkül marad, mi lesz? Franciaországban él, Marseille mellett, a tengerparton, francia-magyar műfordító szeretne lenni.

Rodrigo az Ajax Amsterdal focicsapatának sáljával a nyakában jött-ment napokig, ruhatárában alapvetően nem szerepel hosszú nadrág, meleg felső. Hiába, Brazíliában mindig kék az ég… Azért a harmadik napon felkerül egy melegítőnadrág, de verejtékes munkával kidolgozott karizmait a Madarasi Hargitára bennünket szállító traktoron sem takarta volna el fölösleges felsőruházatokkal, pedig cudar hideg volt a menetszél. Kincső szülei kilenc éve döntöttek úgy, hogy Csömörről Ausztráliába költöznek. Fél életét már a távoli földrészen töltötte, felét még otthon. Félig már ausztrál, félig még magyar. És itt voltak Bernardo, Inez, Sári, akik végig fordították az elhangzottakat magyarul kevésbé értő társaiknak, akik összebújva hallgatták az ismerős-ismeretlen magyar szavak jelentését.

Sorsok villantak fel, családi történetek, tragédiák. Világháborúk, gazdasági válságok, deportálások emlékei, múltba vesző dédszülők, nagyszülők öröksége, szülők döntése. Egy jobb, egy szebb, egy más életet kerestek távol a hazától, a szülői háztól. És lettek a gyermekeik, unokáik, dédunokáik ausztrálok, brazilok, argentinok, amerikaiak, dánok. Azok lettek és mégsem. Mert itt vannak, eljöttek, figyeltek és elvittek magukkal valamit távoli országaikba a föld minden sarkába.

Utolsó nap Torockón aludtunk. Ezen az estén felszabadult mindenki. Alex lába látja kárát a felszabadultságnak, de ezen kívül csak a szomszédnak volt nehezebb talán az ébredés másnap hajnalban. A cserkészek magyar énekeket tanítottak a tábortűznél, a lekvárok, meggylikőrök a bőröndökbe kerültek. Mielőtt búcsút intettünk volna az egykori bányásztelepülésnek, kisétálunk napfelkeltét nézni. Itt kétszer is fel szokott kelni, de ezen a napon egyszer sem mutatta meg magát központi égitestünk. A búcsúzás előtt Jorge megvalósítja élete egyik nagy álmát a Székelykő oldalában, de hogy mi volt az, fedje jótékony homály.

 








EZT OLVASTA MÁR?

X