Cătălina Dumitrescu klinikai szakpszichológus: pszichopaták mindig is léteztek, nem a modern kor „termékei”
A nevelés által is pszichopatává válhat valaki, az ismerethiányunk azonban általánosan is nehezen beazonosíthatóvá teszi azokat, akik megnyilvánulásukban, viselkedésükben már a patológia körébe sorolhatók – tudtam meg Cătălina Dumitrescu bukaresti klinikai szakpszichológustól, akinek szakmai fejtegetéseit erről a témáról korábban a Dilema veche folyóirat hasábjain olvastam. Beszélgetésünkből arra is fény derült, hogy a környezet is vastagon tehet arról, hogy a pszichopaták diszfunkcionálissá, a társadalom számára kártékonnyá válnak. Például olyan emberi tulajdonságokat „istenítünk”, amelyek miatt nem tűnik fel az, ha valami már egészségtelen.
A pszichopata embertípusút leginkább az amerikai filmekből ismerjük: egyfelől ott van ugye a mogorva és fura csavargó, másfelől meg a vonzó és közlékeny másik típus, amely üzletember vagy orvos, aki olyasmit követ el, amely minden képzeletünket felülmúlja. Mi ebből az igazság a való életben, mi a pszichopata tipológiája?
A filmekben látott pszichopata profilok végletesek, szélsőségek és többnyire bűnözők profiljai, tehát a diszfunkcionális pszichopatáé, vagy azé, aki ilyenné válik. Ő egy bizonyos pontig funkcionális a társadalom keretei között, de nyomon követhetjük azt, ahogy diszfunkcionálissá válik.
A pszichopaták legfőbb általános jellemvonása az empátia mélységes hiánya, vagyis az, hogy egyszerűen képtelenek erre. De lássuk előbb, hogy mit is jelent az empátia? Mert ezt a szót nagyon gyakran használjuk, még akkor is, ha sokak számára nem teljesen világos az értelme. Empatikusnak lenni annyit jelent, hogy rendelkezünk azzal a képességgel, hogy egy másik ember helyébe képzeljük magunkat, hogy megpróbáljuk megérteni, mit érezhet a másik anélkül, hogy ítélkeznénk.
Azonban a határaink miatt, és – sajnos – a nevelés hiányából fakadóan is társadalmunk inkább „címkéket” használ: az az ember „okos”, az meg „szép”, az „bolond”, az „csúnya”, egy másik meg „rossz”. Ebből, a környezet – a család és a társadalom – által gyakorolt címkézésből magunk is átvesszük a szükséges címkéket, amelyeket aztán úgy használunk, ahogy Daniel Kahneman Nobel-díjas tudós is leírta, aki a viselkedési közgazdaságtan elméletéért kapta az elismerést.
Ő arról beszél, hogy van az egyes számú gondolkodási rendszer, amelyet az ösztönszerűség határoz meg, és amelyben elraktározzuk az összes készen kapott sémát anélkül, hogy a saját filterünkön átszűrjük, ezzel szemben a második számú rendszerben a kognitív folyamatokat használjuk, ez a pszichés felépítésünk komplexebb folyamatait jelöli, amelyek az érzelmekhez, intellektushoz vagy memóriához kapcsolódnak.
Oda szeretnék ezzel kilyukadni, hogy a „címkéinket” mi az első rendszer szerint raktározzuk el, a „hüllőagyban”, ahogy azt a szakemberek nevezik, és nem szűrjük át azon a rendszeren, amely gondolkodást is feltételez. A címkék kézenfekvőek, biztonságot nyújtanak, kitaposott és ismert utat jelentenek számunkra. Az empátia kifejlesztése azonban – mert nem kimondottan velünk született, hanem megtanulható – azt feltételezi, hogy felfigyeljünk a címkéinkre, és ezek helyett inkább a másik ember helyébe képzeljük magunkat, hogy vajon mit is érezhet, amikor ilyen vagy olyan szenvedés éri. És hogy visszakanyarodjak a felvetett témához: mindez a pszichésen egészséges emberre jellemző.
Sajnos azonban a társadalom tendenciája az, hogy az érzékeny alkatúakat elítélje. Pedig az érzékeny ember tulajdonképpen a pszichésen egészséges, akiből viszont hiányzik ez, az már a patológiás esetek közé tartozik, így a funkcionális pszichopata is, amelyhez társulhat a narcisztikus személyiségzavar. Ezt a típust megtaláljuk például a sikeres vezetők körében, ahol a figyelem mohó vágya a jellemző, és az hogy az illető az érdeklődés középpontjában akar lenni, folyamatos visszajelzést akar kapni erről. Ezek mind egy hatalmas belső űrről árulkodnak, amely az egyén korai gyermekkorában szerzett traumája folytán alakult ki.
Az amerikai filmekben használt tipológiához visszatérve: ott mi a társadalomban diszfunkcionálissá váló pszichopata alakjával találkozunk, aki tetteit már bűntetté változtatja, antiszociális cselekedetté, és amely mélységeiben bántja a környezetét el egészen az emberélet megszűntetéséig.
Ha az utóbbi években a szakmai gyakorlatomban tapasztalt pszichológiai neveléshiányra gondolok, akkor a felsoroltak valóban meglepőek lehetnek. Azonban ez a pszichés zavar öröktől fogva létezik, ezek az emberek mindig léteztek, ők alkalmasint a vezetőink, és akik rendkívüli manipulációs készséggel is rendelkeznek, mert annyira vágynak a hatalomra, a dominanciára és vezetésre és arra, hogy lássák őket. A szakirodalom régóta számol velük, a társadalomban viszont csupán a pszichológiai nevelés hiánya miatt találhatjuk meglepőnek. Az agytudományok viszont világosan kijelentik azt is: az empátia elsajátíthatóságához hasonlóan, ha a társadalomnak helyes erkölcsi mintái vannak, és ezek a vezető tisztségekben is láthatóak, akkor ezeket a helyes mintákat – az egészséges viselkedésmodelleket – bár nem tudnak beleérezni, de azok is elsajátíthatják, megtanulhatják, akik valamilyen okból kifolyólag a patológia körébe sorolhatók. És erre az sarkallhatja őket, hogy ők mindig önmaguk elfogadtatására törekednek.
Az egészséges egyén számára talán azt a legnehezebb megérteni: hogy is van az, hogy a pszichopata képtelen az érzelmekre, az egészséges reakcióra – sajnálatra vagy bűntudatra –, és hogy ez hatványozottan igaz a diszfunkcionális pszichopatára, aki szörnyű cselekedeteket is elkövet. Hogy kell elképzelnünk általában annak a pszichopatának a belső világát, pszichéjét, aki alkalmasint sorozatgyilkos is lehet?
A mágnesesrezonancia típusú modern vizsgálatok során kimutatták, hogy az agy struktúrájában van egy úgynevezett „lyukacska”, amely a pszichopata típusnál fordul elő. Azonban azt itt jó megjegyeznünk: a pszichés betegségek soha nem olyanok, mint egy testi fogyatékosság, mert a testi sérülések esetén szemmel látható, ha valakinek hiányzik egy karja, vagy látási fogyatékossággal él. A pszichés fogyatékossággal élőnél ez nem látható, ilyenkor minket egy bizonyosfajta viselkedés lep meg, amelyet sehova nem tudunk besorolni, és nem tudjuk felfogni azt sem, hogy ezekben az emberekben egyszerűen nincs meg az a képesség, hogy embertársaikat megértsék, hogy együtt érzően tekintsenek rájuk.
Ezért lepődünk meg az utóbbi idők történései kapcsán a politikusok reakcióján is, akik számára viszont megfoghatatlan a közösségnek ez az érzelmi megnyilatkozása. Az, amire az érzelmileg egészséges emberek rezonálnak, és amit elfogadhatatlannak tekintenek, az számukra teljességgel érthetetlen. Ez a nagy fekete űr az ő belsőjükben van.
Ismételten vissza kell térnem ahhoz, hogy egy megfelelő pszichológiai neveléssel ezek a fogyatékosságok beazonosíthatóak a környezetünkben. De ahhoz viszont masszív támogatásra van szükség, és arra hogy ez a fajta nevelés minden szinten és mindenki számára hozzáférhető legyen.
Mi a különbség a szociopata és a pszichopata között? Elégséges-e valakit felületesen ismernünk ahhoz, hogy beazonosítsuk, melyik kategóriába is tartozik?
Nagyon sok hasonlóság van a szociopata és a pszichopata között. A pszichopata diszfunkcionális változatában súlyos bűncselekményt követ el egészen az emberölésig merészkedve, a szociopata ehhez képest antiszociális cselekedeteivel elszigetelődik a környezetétől. De itt igazából csupán árnyalatnyi különbségek vannak. Nem tudom, hogy ez a különbségtétel itt most hasznos-e vagy éppenséggel összezavarj az olvasóközönséget… Mindenképp azt kell tudnunk, hogy a szociopata is a patológia vizsgálati körébe tartozik, a szkizoid személyiségtípushoz hasonlóan.
Én például a pszichológiai nevelésben is inkább az általános ismeretekre fektetném a hangsúlyt, a deviáns viselkedések megismertetésére, amely a laikusokban bizonyos kétségeket ébreszthetnek, és abban segítenek, hogy a megértés által mellőzzék a környezetükben az ilyen pszichés struktúrájú egyéneket. Nem utolsó sorban, hogy kikerüljünk a vonzáskörükből, hiszen egyeseknek közülük mágneses vonzerejük van.
Hogy válik valaki funkcionális – tehát nem a sorozatgyilkos kategóriájába sorolható – pszichopatává? Kell-e ehhez egy örökölt hajlam, amelynek a környezeti tényezők kedveznek, vagy elég csupán egyik a felsoroltak közül?
Két útja van ennek: az egyik a genetikai hajlam és az, ha a családban már létezik ez a pszichés struktúra. Az egyénben már igen korán kifejlődhet ez a rendellenesség a családi mintája alapján. Tehát ezt a modellt – amelyből az empátia és a törődés hiányzik – át lehet örökíteni. Ahogy egyébként a kegyetlenséget és az ügyeskedésnek ezt a szélsőséges fajtáját is. Tudja, az ilyen pszichés struktúrájú ember egyik ismérve éppen az „ügyeskedés”, a bármi áron való szinten maradás, ők tulajdonképpen olyanok, mint a kígyó, amely bárhol átsiklik, megtalálja ennek a módját, és ebben csak az számít, hogy neki jó legyen, a többi már nem érdekli – ez az elve.
Attól fogva, hogy ez az egyén rendelkezésére álló minta, az ő pszichés struktúrája is eszerint alakul, a gyermek ilyenné fejlődik. Ha viszont van esélye egy egészséges környezetre, akkor – amint ezt korábban is hangsúlyoztam – ő nem lép rá erre a természetellenes útra, hanem kialakulhat az az énje, amely alkalmazkodni tud, amelynek egészséges a viselkedése.
A másik útja a funkcionális pszichopatává válásnak az, ha korai gyermekkorában szerez egy mélyebb traumát. Ez azt jelenti, hogy például erőszakos szülei vannak. És ehhez nem is szükséges a fizikai erőszak, hanem az is elég, ha nincsenek érzelmi kötődések, hiányzik az érzelmi kapcsolódás, vagy nagyon szélsőséges a szülők viselkedése, érzelemkifejezése – a túlzott figyelem és a figyelem teljes hiánya között oszcillál. Vagy netán olyan szülők esetében, akik félelemből kibújnak az érzelmek kifejezése alól, elhárítják ezeket, hiszen a nevelésükben ezt a félszet fejlesztették ki bennük. Amúgy ennek komoly veszélye van, hiszen hajdanán ez volt nálunk a nevelési ideál, nem is olyan rég még ezt tekintették követendőnek, hogy a gyermeket nehogy elkényeztessék, nehogy „Goe úrrá” váljon – azt hiszem, ez a trauma minden hazai gyermeket és szülőt üldözte. Mert mindig ahhoz mérjük magunkat, hogy mi a társadalom elvárása.
Nem is olyan rég az ideális nevelésnek a terméke a „jó” gyermek volt, vagyis a bántalmazott gyermek. Mert természeténél fogva a gyermek csintalan, szereti a kalandokat, nem ül meg egy helyben. Ezek között a „jó” gyermekek között nagyon kevés az olyan, aki alkatilag nyugodt, mert a nagyrészük viszont szereti felfedezni a környezetét. Nálunk azonban a büntetés és a fizikai szankció jelenti a gyermek „rendre tanítását”, és ezt az iskolában is alkalmazzák. Mindennek tehát ez a kútfeje: a szülők és a tanárok reakciója, hogy ők mennyire fogadják el a másságot. Társadalmunk azonban egyelőre még nyögi ennek a hiányát, még nem fedezte fel azt, hogy rendben van másmilyennek lenni, ha ez a pszichés egészségesség határain belül van. És, ha jól meggondoljuk, nincs is, ahogy egyformáknak lennünk, mert ez képtelenség.
Oliver Sacks neurológus Hála című könyvében – amelyben élete alkonyán arról ír, hogy ő miért hálás – kifejti azt is, hogy a hozzávetőlegesen 7 milliárdnyi embernek, aki a fölgolyót lakja, a DNS-struktúrája sem azonos, hanem egyedi. Akkor meg hogy kívánhatjuk azt, hogy a pszichés felépítésünk azonos legyen? Vannak hasonlóságok, azonban ezek ellenére is különbözőek vagyunk.
Általánosan tapasztaljuk a diszfunkcionális pszichopaták hozzátartozóinál, hogy meglepi őket az, hogy családtagjuk szörnyűséget követ el. Minek lehet betudni ezt a meglepődést? El akarnak határolódni ezzel az illető bűntettétől vagy általában is nagyon engedékeny a társadalom a bűnözéssel szemben?
Jól fogalmazott, amikor a hozzátartozók önvédelmére is utalt az előbb, mert ezzel ők azt mondják tulajdonképpen, hogy nem azonosulnak azzal a bűncselekménnyel, még akkor sem, ha a rokonuk követi el. És ez a védekezési mechanizmus akkor kezd működni, amikor valamit nem értünk. Ilyenkor elítéljük az illető tettet, hiszen ez nagyon kézenfekvő viselkedés a teljes társadalomban. De ugyanilyen alapon ítéljük el például azt, ha valakinek más a szexuális orientációja – hiszen ezt sem értjük, – és így vagyunk a más vallásúakkal is. Pontosabban: elítélünk mindent, ami nem tartozik a számunkra érthető jelenségek, dolgok körébe. Ez az a pillanat, amikor elő szoktuk kapni a neveléssel szerzett „címkéinket” is, a sablonjainkat, amelyek által a nyájhoz tartozhatunk, ugyanis félünk a szabadságtól.
Tehát a hozzátartozók reakciójának az egyik rész az önvédelemről szól, a másik pedig a megértés képtelenségéből fakad, hiszen egyszerűen nem tudják felfogni azt a borzalmat. És ez még akkor is ésszel felfoghatatlan számunkra, ha az illetőn időközben, az évek során esetleg észrevették, hogy mintha valami nem lenne teljesen rendben vele. De ennek a megállapításnak nem a tolerancia miatt – ahogy ön a kérdésben fogalmazott – nem voltak következményei, hanem a tudatlanság miatt. Mert mi tulajdonképpen nem toleráljuk, és nem nézzük el ezt a viselkedést, hanem egyszerűen nem tudjuk, hová soroljuk be, nincsenek meg ehhez a megfelelő ismereteink. Nem tudunk megvilágosodni.
És úgy tűnik, hogy erre ismét vissza kell térnem: ezeket az egészséges sablonokat az iskolának kellene megmutatnia, mint ahogy arra is kéne ösztönöznie, hogy egész életünkben tanuljunk. Még ha nem is intézményi keretek között, de szerezzük be magunknak a hasznos tudást innen-onnan, ne azért tanuljunk, hogy legyen egy diplománk, és ez által egy jó munkahelyünk. A tanulásnak életformává kellene válnia, mert más lenne az életminőségünk is, nem lennénk a konzumerizmus áldozatai. Ez mellesleg a narcisztikus szemléletet bátorítja, amelyben a birtoklás a létezés legfőbb mércéje, amihez viszont dolgozni és termelni kell, amitől viszont fáradtak vagyunk és még magunk elől is menekülünk… És aztán ebben az ördögi körben, ebben a bezártságban töltjük el a teljes életünk.
Gyakorta hallani, hogy világunk vagy a jelen társadalma pszichopatákat termel és hogy régebb kevesebb volt a patológiás eset. Mennyire igaz ez a kijelentés? A virtuális világ és a lebutított társadalom tényleg kedvez ezek megsokszorozódásának?
Én nem értek egyet ezzel az elmélettel. Mert a pszichopata psziché mindig létezett, ez nem egy modern kori találmány. Ilyen a világ, ilyenek vagyunk mi, ilyenek az emberi alkatok. Gondoljon csak arra, hogy hajdanánk kiültek az emberek a piactérre és megnéztek egy kivégzést, a borzalmas szenvedések eseményszámba mentek, a rómaiak idején még arénák is voltak, ahol emberek és állatok küzdöttek. De ne menjünk nagyon távol időben: az emberek bikaviadalokat is néztek, ahol tulajdonképpen megöltek egy állatot. Ez is a patológia körébe tartozik, hiszen valakik végignézik, és még élvezik is, ahogy egy állat szenved és kimúlik.
Ma csupán annyi a különbség, hogy ezekről gyorsabban és hatékonyabban tudomást szerzünk a világháló vagy a televízió segítségével. Én a felvetésére inkább azt mondanám: épp ellenkezőleg, a társadalom fejlődik, nagyobb az empátia és az együttérzés, könnyebben meg lehet tudni, hogy mi számít helyénvaló erkölcsi mintának.
- 34225 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34227 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34228 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34229 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34230 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34230 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni