A mostani zavaros időszak jó és rossz irányba is alakulhat – Laura Grünberg társadalmi helyzetképe


-A A+

Jót, de ugyanakkor rosszat is jelenthet az, hogy – egy tavaly készült felmérés szerint – Romániában általában különböző elvárások jellemzik az emberek otthoni, illetve társadalmi életét. Laura Grünberg szociológust, egyetemi tanárt, a nemi szerepekről és viszonyokról szóló, 2018-ban készített Gender Barométer koordinátorát a kutatás eredményeinek elemzésére kértük fel úgy, hogy közben valamiféle társadalmi „röntgenkép” is kirajzolódjon a válaszaiból. Megtudtuk azt is, hogy jelenleg az általános homály az egyetlen bizonyosság a romániai társadalomban.

A Romániára vonatkozó Geneder Barométer nevű közvélemény-kutatást 2018. november 15 – december 23. között, egy 1140 fős reprezentatív mintán készítette az IMAS közvélemény-kutató intézettel partnerségben a FILIA szakmai továbbképző és genderkutató központ, illetve a Méltányos Társadalmi Fejlődést Támogató Képzési Központ (hibahatár: 2,9 százalék).  A megkérdezettek 89 százaléka román, 7 százaléka magyar, 4 százaléka pedig más nemzetiségű. A 2019 májusában bemutatott felmérés a magán- és társadalmi élet több területére kiterjed, fontosabb következtetései közül néhányat kiemelünk az továbbiakban. Eszerint a megkérdezettek fele gondolja azt, hogy a Romániában nincs nemi diszkrimináció (a nők 47,5 százaléka is ezt vallja, miközben 54 százaléka beismeri, hogy a nők nehezebben kapnak munkát, a munkahelyével elégedetlenek száma pedig 30 százalék körüli). A megkérdezettek háromnegyede szerint már 5-8. osztálytól külön tárgyként kellene tanítani a szexuális nevelést. A válaszadó nők és férfiak 87 százaléka szerint jó, ha a házastársak egyformán hozzájárulnak a családi kasszához, 68 százalékuk tartja jónak azt, hogy az apa is kivehet gyermeknevelési szabadságot, 80 százalékuk gondolja azt, hogy mindkét szülőnek részt kell vennie a gyermeknevelésben, miközben 49 százalékuk úgy véli, a férfiak nem igazán értenek ehhez. Öt válaszadó közül négyen gondolják azt, hogy a házimunka kizárólag a nők dolga, háromból ketten úgy vélik, hogy a férfinak kell hoznia a pénzt a házhoz. A válaszadók 44, 2 százaléka gondolja azt, hogy a férfiak jobb vezetők, 30, 7 százalékuk meg azt, hogy a nők kevésbé bíznak meg a saját erejükben. A megkérdezettek  73 százaléka véli úgy, hogy Romániában a dolgok rossz irányba haladnak,  53,8 százaléka viszont általánosságban elégedett az életével (a válaszadók „elégé elégedettek” vagy „nagyon elégedettek”: a külsejükkel (58,9/20,8), az anyagi feltételeikkel (50,9/12,7), és a családi életüket (48,9/32,7), amelyet az egészségi állapotuk (45,8/23,9) követ a sorban, miközben a munkahelyükkel már kevesebben (25,7/11,6) vallják magukat „eléggé”, illetve „nagyon elégedettnek”. )

Elsőként talán az a szembeszökő ellentmondás szorul magyarázatra: hogy tekintheti magát a romániai társadalom boldognak, amikor a válaszadók igen nagy hányada azt is kijelenti, hogy az országban a dolgok nem haladnak a jó irányba? Hogyan kell értelmeznünk ezt az ellentmondást? Utal-e ez egyfajta, a társadalomban meggyökerezett képmutatásra is?

Nincs erre egyetlenegy válaszom. Pontosabban: erre a kérdésre többféle válasz adható. Itt ugyanis olyan percepciókról beszélünk, amelyeket többféleképpen értelmezhetünk. Számunkra, a felmérés készítői számára abszolút érdekesnek tűntek az eredmények, hiszen a számok természetesen mutatnak rá egy olyan diszkrepanciára, amelynek többféleképpen való tárgyalását fontosnak tartottuk az esélyegyenlőség vonatkozásában is.

Itt az egyik érdekesség az, hogy ez az ellentmondás egyformán érvényes a női és férfi válaszadókra, tehát a nemi dimenziót itt nagyobb odafigyeléssel kell elemezni. Azonban az ön kérdésében felvetett értelmezés megállja helyét.

A felméréshez írt bevezető tanulmányomban azt hangsúlyoztam, hogy ez a megkérdezetteknek egyfajta viszonyulási módja lehet a „boldogság”, az „élettel való elégedettség” fogalmához. Jelenünk nagyon kusza hazai, regionális, de nemzetközi kontextusában egyfajta befelé fordulást is jelenthet az egyén kis világába, baráti köre vagy családja felé. Számára ez jelentheti a „nyugalom szigetét”, így elnevezi „boldogságnak”. Jelenti ugyanakkor – nyilván, nem az én vagy az ön, és még néhány olvasónk esetében – a makro- és a mikrovilág közötti kapcsolatteremtés hiányát. Pontosabban, az egyén azt hiszi, hogy „nem gond az, ha a rendőrség nem teszi a dolgát, hogy azok vezetnek minket, akik vezetnek, néha kimegyünk egyet tüntetni, de attól megvan a magam kis oázisa, elvagyok a munkahelyemen is, örvendek a gyermeknek, az unokának és az ebben a mikrovilágban megtalálható boldogságnak”.

Ezzel együtt az egyén elszakad attól a valóságtól, amelyben mikrovilág nem lehet a makrovilág ellentétpárja, hiszen minden, ami körülöttünk történik, alapvető hatással van az életszínvonalunkra és ezzel együtt az egyéni boldogságunkra is.

Egy másik fura válaszsor arra vonatkozik, hogy – a válaszok szerint – Romániában nincs is szexizmus, nemi diszkrimináció, amit még a nők igen nagy hányada is így vél. Mindeközben azonban bevallják a felmérésben azt is, hogy nőként nehezebben találnak munkát, mint a férfiak, kevésbé elégedettek is a szakmai életükkel. Nem látják, vagy nem akarják meglátni az említett vonatkozások közötti összefüggéseket? Mi lehet ennek oka?

Itt ismételten hangsúlyoznom kell azt, hogy a barométer percepciókat, társadalmi érzékeléseket, illetve trendeket sorakoztat fel. Ezek további elmélyült tanulmányozásra szorulnak, illetve az értelmezésük is vitára alkalmas.

Engem az említett eredmények nem lepnek meg igazán, hiszen kapcsolódnak azokhoz, amit 18 éve, egy előző felmérés alkalmával – amely mostanáig egyben az egyetlen barométer is volt idehaza a nemek viszonyáról – meg lehetett tapasztalni, illetve a feminista mozgalmár múltamból már korábbról ismertem ezt a hozzáállást. Tapasztaltam azt is, hogy a lakosságból hiányzik az a képesség, hogy megértse: van szexizmus, nőgyűlölet, és főként azt, hogy ezeknek az intézményesített formája is létezik. Ez már régóta nem azt jelenti, hogy az embernek van egy szomszédja vagy párja, aki így érez, ezt gondolja. Ez nyilván a nevelés hiányának is tulajdonítható, és ezt a kolléganőimmel együtt több rendben is felmérhettem az évek során, amikor az országot jártuk, különböző esélyegyenlőségi kurzusokat és projektek bonyolítottunk le.

Ráadásul nálunk  az alapvető dolgok sem ismertek. Innen, a női mozgalmak középpontjából úgy tűnhet, hogy az emberek értik, mit jelent az esélyegyenlőség, a nemi különbözőségek, a természet és a kultúra közötti különbség. De a dolgok egyáltalán nem így állnak. Nem értik, hogy ezek mit is jelentenek. „Hogyhogy nem vagyunk egyenlők? Nekem is van egy állásom, meg számtalan más dolog is rendelkezésemre áll…” Tehát itt a nevelés hiányával is magyarázható az, hogy tagadják a diszkrimináció létét.

Másfelől meg az is lehet, hogy a dolgok időközben változtak, ezeket már nem tekintik fontosnak olyanszerűen, hogy „na, mit akartok még a meglévőkön kívül?”, ami – és ezt szintén említettem a felvezető tanulmányomban – a női mozgalmak sikerének perverz mellékhatására is utalhat. Mert a nőknek van szavazati joguk, oktatáshoz való joguk és még számtalan más is megváltozott, hál’ istennek, az életükben, ezért kérdezik tőlük azt, hogy „akkor még mit akartok”? Mivel az alapvetőnek tekintett egyenlőtlenségi gondok megoldódtak, az olyanokat, mint amilyen szexuális agresszió, családon belüli erőszak és egyenlőtlen javadalmazás, már nem tekintik annyira fontosnak. Sőt, ezeket nem azonosítják be gondokként, mert „mi az a bérszakadék, hogyhogy bérszakadék?”

Tehát a tagadás lehet ismerethiányból is, de lehet valamely társadalmi opportunizmusból is, mert ugye most már „Európában vagyunk”, nem mondhatjuk azt, hogy „a nőnek a konyhában a helye”. De az, hogy nem mondjuk, nem jelenti egyben azt is, hogy a mentalitás nem maradt változatlan.

Másfelől a nemzetközi kontextus, a régióban kialakult helyzet is bátorítja azt, hogy a mentalitás ne változzon – és ön nagyon jól tudja, hogy itt miről beszélek: tágabb térségünkben konzervatív szelek fújnak, támadják a gendertudományokat is. Tehát ebben a helyzetben termékeny talajra talál a lakosság részéről ezeknek a problémáknak a tagadása, és bátorítja is azt, hogy eltekintsenek ezektől.

Meglepett ugyanakkor a férfiak gyermeknevelésben való részvételéhez kapcsolódó jelentős bizalmatlanság, amellyel végső soron szülői szerepüket kérdőjelezik meg a nők és férfiak egyaránt. Milyen valóságot kell feltételeznünk egy ilyen kijelentés mögött, miért ennyire merevek a társadalmi szerepek? Változik-e az ország régióban az erről való vélekedés?

Örvendek ennek a kérdésnek, és önmagában annak is, hogy említi a regionális különbözőségeket, hiszen a barométernek általánosságban is célja volt az, hogy a férfi vs. női diskurzuson túl megállapítsa a nemi viszonyoknak az életkori, nemzetiségi, társadalmi rétegekre illetve régiókra lebontható valóságát. S bár az adatok, amelyeket az IMAS közvélemény-kutató intézettel partnerségben térképeztünk fel, helyenként szegényesnek tűnnek, mindenki számára elérhetőek abból a meggondolásból is, hogy további kutatásokat végezzenek ezen a téren, túl egy ilyen barométer merev keretein is.

Amit megállapíthatunk: a nemek közötti különbségekhez való viszonyulás régiónként eltérő, ahogy a szexuális zaklatásról való közfelfogás is változik. Moldvában például kevésbé tudatosan viszonyulnak ezekhez a problémákhoz, mint az ország többi régiójában.

Visszatérve: ez a felmérés azt állapítja meg, amit más országok hasonló barométerei is, nevezetesen, hogy a dolgok változóban vannak, van egy bizonyos fejlődési dinamikájuk. Azonban a jó értelemben vett változás leginkább a nyilvános szférában figyelhető meg: például megnőtt azok száma, akik úgy vélekednek, hogy egy nő nemcsak lépcsőházfelelős és osztályfőnök lehet, hanem államelnök is, ami jelentős változás a 18 évvel korábbi arányokhoz viszonyítva. Tehát legyen nemi esélyegyenlőség, de csak a közszférában.

Mindeközben a magánszférában a konzervativizmust megőrizték. Mi ezt a szférát a fejlődésmentesbe soroltuk – nincs visszafejlődés, de fejlődés sincs. Ez is azt mutatja, hogy az elsődleges szocializációs környezet által, illetve a kulturálisan meghatározott közvélekedést, sztereotípiákat nehéz felszámolni. Itt sokkal nehezebben történik meg a változás, és ezt a barométer szépen megmutatja.„Igen, egy nő is lehet államelnök”, de másfelől a nők és a férfiak is egyetértenek azzal, hogy a férfiak nem igazán jók a gyermeknevelésben.

Ami összességében nagy erénye ennek a barométernek, hogy a közfelfogás szintjén rámutatott egy hibrid felfogásra, amely éppen az egymásnak ellentmondó viszonyulásokban nyilvánul meg. Tehát azt gondolják, hogy a nő betölthet fontos társadalmi szerepet, de egyszersmind azt is, hogy neki közben otthon is kell ülnie. Igen, a férfi a családfő, de nem jó a gyermeknevelésben, mert az a nő dolga. Számtalan ilyen, egymással mélységes ellentmondásban lévő hozzáállás van, amelyből egyesek konszenzuson alapulnak, mások viszont teljességgel homályosak – ami az ismerethiánynak vagy a fogalmak félreértelmezésének tulajdonítható.

Ugyanakkor nagyon magas a határozatlanok aránya. Ez változást mutat a 18 évvel korábbi állapotokhoz viszonyítva, amikor a dolgok valamivel tisztábbak voltak a társadalomban, élesebben elhatárolódtak a konzervatívok a haladó szelleműektől. Nos, most megjelennek a másfajta szexisták, a modern szexisták vagy neoszexisták, vagyis az a vélekedés, hogy „szeretjük a nőket, piedesztálra állítjuk őket, de nem szeretünk versenyezni vagy tárgyalóasztalhoz ülni velük”. Ez a fajta kétértelmű viszonyulás valahol érthető is, mert miközben az illető nő az anyád, feleséged, barátnőd, – a női mozgalmak következtében – a főnököd vagy versenytársad is lehet.

A felmérésnek egy másik érdekes eredménye a szexuális nevelésre vonatkozik, és ezeket az adatokat bárki sikeresen felhasználhatja, aki ennek a tárgynak az iskolába való bevezetése mellett érvel…

Igen, ez egy reprezentatív felmérés, amely egyben bizonyítja azt is, hogy a lakosság nagyon magas arányban egyetért azzal, hogy a szexuális nevelést be kell vezetni az oktatásba.

Akkor meg hogy lehet az, hogy a döntéshozók megengedik maguknak, hogy eltekintsenek az erre vonatozó sürgős intézkedésektől? Kik ennek az élenjáró ellenzői, és mit kockáztatunk azáltal, hogy ezt a döntést egyre halogatják?

Természetesen, számtalan kockázattal jár az, ha a szexuális nevelés, a magánéletre való felkészülés, de ugyanígy a bejegyzett élettársi kapcsolat szabályozása is egyre késik. Ennek is következményei vannak a fiatal nemzedékek életében. De itt a legnagyobb gond a „kisebbség diktatúrája”, valamint a politikai korrektség hiány.

Tehát miközben a többség akarja, tulajdonképpen az oktatási stratégiát egy kisebbség szabja meg – rendszerint az egyház közeli ultrakonzervatívok. Számtalan kísérletet volt már erre és fontos lépéseket tettek a változtatás érdekében, azonban az utolsó száz méteren valahogy ezeket elnyomta a kisebbség hangja, ami egy nagyon bizarr dolog. És azért nevezhető ez bizarrnak, mert tényszerű adatok bizonyítják, hogy különböző korú, személetű és más-más régiókban élő nők és férfiak egyformán azt mondták, hogy teljesen egyetértenek a szexuális nevelés szükségességével, és azzal is, hogy a legfiatalabb kortól, a különböző korosztályoknak megfelelő formában tanítsák mindezt. Annál is inkább, hogy általános társadalmi problémának számít a kiskorúterhesség, ami ráadásul nagy imázsveszteség is az ország számára.

Mondjuk, én ismerem az ortodox egyház kommunikációját a téma kapcsán, az meg arról szól, hogy a szexuális nevelés egyenlő a Káma-Szútra oktatásával…

Nekem volt ezzel kapcsolatban egy nagyon kellemetlen tapasztalatom. Hiszen ez az egész társadalmi közvita a szexuális önazonosságról – ha egyáltalán közvitának nevezhető – átalakult egy, a homoszexuális közösségekről és a nemváltoztató műtétekről, a nyugati minták veszélyeiről szóló beszélgetéssé. És persze arról is szó került, hogy micsoda szerencsétlenségeket okoznak a genederideológiák, mert ugye a konzervatívok nagy bánata az, hogy ezeknek az ideológiáknak van egy nevük, és hogy genederideológiáknak hívják őket.

Ugyanezzel a gondolatmenettel kerültem én a konzervatívak célkeresztjébe az alkotmánymódosító referendum idején egy nagyon szép, de ebben a tekintetben teljesen mellékes, gyermekeknek szóló történettel. Újjal mutogattak rám, hogy gyermekirodalmi szerzőként a kicsiket arra tanítom, hogyan változtassák meg a nemüket, és hogy íme, ilyeneket fognak tanulni majd az iskolában is. Nyilván, a szövegkörnyezetből kiragadott részekre mutogattak, amelyeknek közük nem volt a nemváltoztatáshoz, de eljutottunk általuk az említett kisebbség legkülönfélébb túlzásaihoz.

A felmérés bevezető tanulmányában azt is megállapítja, hogy világszinten tapasztalható egyfajta visszafejlődés az esélyegyenlőségi politikák szintjén, főként gazdasági területen. De számomra itt az nem érthető: milyen haszonnal járhat az, ha a nőket és férfiakat nem tekintik egyenlőnek a munkapiacon, nem kapnak egyenlő bért, például?

Ugyanolyan haszonnal, mint amikor a nőknek nem állt jogukban dolgozni, tanulni vagy szavazni. Ezek divatjamúltnak számítanak most, de vannak  további meghódítanivaló területek, és úgy tűnik, hogy mindenikért külön harcot kell vívni.

Regionális, de világszinten is a gazdasági problémák méretesek, akutak, így azok, akik ellenzik az esélyegyenlőségi politikákat, lazán mondhatják azt, hogy ezek nem jelentenek prioritást, hogy a szabadpiaci verseny a szakmaiságról szól, és hogy ezek a politikák tulajdonképpen mellékesek, mert mindössze a politikai korrektségre és pozitív diszkriminációra törekszenek. Így például arra, hogy a politikában bevezessék a női kvótát, hiszen az Európai Unió még arra ösztönöz, hogy a vállalatok vezetőségének 20 százalékát nők alkossák.

Én úgy gondolom, hogy szükség van az ilyen megszabott kritériumokra mindaddig, amíg a társadalom magától nem szabályozza az ilyen réseket, és szempontjait nem helyezi demokratikus alapokra.

Az utóbbi hetek történéseiből azt láthatjuk, hogy Romániában nemcsak a rendszerszintű szexizmus jelent gondot, a nőgyűlölet olyan méreteket ölt a társadalomban, hogy az már emberéletekbe is kerül. Hozhat ez az időszak egy tartósabb bizalmatlanságot a lakosság körében az állami intézmények iránt? Vagy eltart ez a sztori néhány hétig, aztán az emberek elfelejtik, ismét megbíznak a rendőrségben és az állami szervekben általában?

Nem vagyok jós, így nem tudhatom, hogy mi történik majd a jövőben. De gondolom, hogy mi ketten például egyformán reménykedünk abban, hogy a dolgok jó irányba változnak.

Az ellentmondásos dolgok, amik a felmérésből is kiderültek, és maga az, hogy semmi sem tiszta, inkább ingatag a közfelfogás szintjén – ezek mind jelenthet jót is. Például azt, hogy éppen végbemegy egy változás. Ennek sorsa azonban sok mindentől függ – a női mozgalmaktól a vezetők kilétén át egészen az oktatásig és más egyebekig. Fontos lenne, hogy ez az útkeresés abba az irányba haladjon, és a homályok úgy tisztuljanak ki, hogy ez a társadalom és az esélyegyenlőség számára egyformán kedvező legyen, hogy a konzervatívak táborából minél többen lemorzsolódjanak.

De ugyanúgy: ez a mostani időszak vezethet az ellenkező irányba is, a konzervativizmus, fundamentalizmus, és esetleg a nacionalizmus megerősödéséhez – mert bizony ezen a téren is lehet hatása. Hangsúlyozom ismételten: ez sok mindentől függ – a társadalompolitikáktól, a hazai vezetők minőségétől is kilététől, de attól is, hogy ki kormányoz Románián kívül, milyen gazdasági fejlődés várható európai szinten. Mert manapság ezek a folyamatok nagyon bonyolultak, nem élünk elszigetelten és kizárólag a saját valóságunkban, minden globális szinten történik.

Visszatérve Romániához: ez az egész hazai hisztéria és összevisszaság, amelyből már lassan semmit nem lehet érteni, szexista és nőgyűlölő viszonyulásokat hozott a felszínre, ugyanakkor áldozathibáztatást is, a különböző erőszakos cselekedeteknek kitett nők blamálását. Hallhattuk az illetékes hatóságok részéről azt is, hogy elsőként a nők meg nem felelő viselkedésével magyarázták a történteket és nem az elkövetők előkerítésével foglalkoztak.

De az, hogy a szőnyeg alá söpört szemét ezennel felszínre került, akár a különböző intézmények újraszervezését is elősegítheti, a szakmai követelmények újragondolását akár a nők problémái ismeretének tekintetében is. Mert az ügyésztől a mentőszolgálaton át a rendőrig valamennyi szereplőnek ismernie kellene a szakterületén releváns, nőkhöz kapcsolódó tudnivalókat – iskolai, egyetemi vagy szakmai továbbképzés szintjén is. De ugyanezt kellene tenni a különböző társadalmi rétegek és a kisebbségek esetében is. Ezeket mind-mind meg kell tanulni ahhoz, hogy az illetékesek megfelelő munkát végezhessenek.

Nem vagyok túl optimista, de megpróbálok az lenni: remélem, hogy a dolgok újrarendeződnek és a hatóságok szakmaisága tekintetében is változás várható, mind a képesítésben, mind pedig az eljárásokban.

Azt is remélem egyben, hogy az egész nem csupán egy amolyan botrányos történet, amelyben a szenzációhajhászok különböző szóbeszédeket is terjesztenek azért, hogy semmit ne lehessen érteni, és amely a szaturáció beálltával egyszer csak elhal majd…








EZT OLVASTA MÁR?

X