Euforikus élmény volt a Kolozsváron élő, kétgyermekes biológussal, a december 24-én harmincadik születésnapját ünneplő Osváth-Ferencz Mártával beszélgetnem. Születése évétől, 1989-től indultunk el, és a harmincasok nemzedékének jelenlegi nagy kérdőjeleihez jutottunk el úgy, hogy Márti mondottai plasztikusan megválaszolják: mennyire lehetnek elégedettek a forradalom táján, a forradalmi reményekkel együtt született fiatalok annak a helynek a jelenlegi potenciáljával, amelyet hazájukként neveznek meg? Otthon-e a „haza” vagy csupán rög, amely ideköt, nem hagy máshová menni? Beszélgetésünk élményszerűsége abból is adódott, hogy olyan valóságba, mélységekbe nyertem betekintést, amelyekkel igen ritkán van alkalmam szembesülni. Jöjjön hát az egyszerre ünnepi és ünneprontó életkép reményről és hiányokról, lehetőségekről és szükségszerűségekről.

Márti két pici gyermekét neveli Kolozsváron, ott telepedtek le az egyetem elvégzése után férjével. Elsőként azt kérdeztem tőle, hogyan látja „forradalmi gyermekként” az akkori eseményeket. „Őszintén megvallva mostanáig vajmi keveset foglalkoztatott, hogy mi történt 1989-ben. Hallottam történeteket a szüleimtől, de ezek leginkább a születésem körülményeiről szóltak, hogy ezeket milyenképpen érintette a forradalom. Érdekes módon, a forradalom előtti időkről sokkal többet tudok, mivel arról rengeteget meséltek a nagyszüleim és a dédnagymamám is” – mesélte megejtő őszinteséggel Márti.

Szavai szerint az ő élete annyiban kapcsolódik az 1989-es eseményekhez, hogy azoknak a napoknak a hevében döntött úgy az édesanyja: Szatmárnémetiben fogja megszülni őt. Amúgy Csíkszépvízen él a családja, neki pedig elvileg a közeli Csíkszeredában kellett volna világra jönnie. „Édesanyám szatmári, és úgy érezte akkor, hogy ott jobbak a körülmények, nagyobb biztonságban érzi magát, mint Csíkszeredában. Az édesapja fogorvos volt, voltak ismerősei a kórházban, ezért inkább oda ment szülni” – részletezte a születésének előzményeit.

Szatmári fegyverropogás és egy „székely vicc”

1989. december 24-én azonban Szatmárnémetiben sem volt túlságosan biztató a helyzet. „Anyu mesélte, hogy lőttek a szülészet körül. Pontosan emlékszem, mert az évek során többször is előjött ez a részlet azokról az időkről. Ő el is volt keseredve kicsit, hogy Apu nem érkezik meg időben Szépvízről, nem lesz ott vele a születésem után, ugyanis telefonált neki, hogy a vonatok késnek, megtörténhet, hogy nem ér oda időben. Anyu elkeseredve gondolt arra, milyen igazságtalanság, hogy egy apa nem láthatja a frissen született gyermekét a forradalom miatt, de rövidesen kiderült, hogy Apu csak viccelt, mert végül megérkezett, ott várt minket a liftajtó előtt, amikor kiengedtek minket a kórházból” – mesélte a ma már mulatságosként ható történetet.

Ezeket leszámítva Márti nem nagyon gondolkodott azon, hogy mi történhetett akkor. "Nyilván, utánaolvastam és vannak alapinformációim, de mélységeiben nem foglalkoztatott, nem volt meghatározó része az eddigi életemnek az, hogy mi a történelmi igazság 1989 esetében” – magyarázta. Ennek kapcsán azt firtattuk közösen, hogy mennyiben lehet „baj” az, ha valakit nem köt le hétköznapi szinten egy olyan történelemi esemény, amelyben nem vett maga is részt. Én is említettem neki néhány olyan példát történelmi eseményre, amelyet csak szüleim meséjéből ismerek, de semmiféle érzelmi kötődésem nincs hozzá – szégyen, vagy sem. Ezen a gondolati síkon jutottunk el ahhoz, hogy mi a politikum szerepe az egyén hétköznapjaiban…

Mit tehet a politika a fiatalokért?

„Nem szeretem a politikától függővé tenni a napi dolgaimat, ezért igyekszem valamelyest elhatárolódni ezektől a dolgoktól. Leszámítva a szavazást, hiszen 18 éves korom óta minden egyes szavazáson részt vettem, és az igazán fontos dolgokért való tüntetéseken, megmozdulásokon, mint amilyen például Verespatak. Engem ennél sokkal jobban foglalkoztat, akár napi szinten is az a kérdés: hogy lehet itthon úgy boldogulni magyarként, hogy az ember ne érezze folyton a kirekesztettséget? Hogy lehet magyar fiatalként ugyanolyan esélyekkel indulni, mint a román fiatalok?” – fogalmazott lényegre törően és nem minden felindultság nélkül Márti, aki szerint a politikumnak abból kellene jelentékenyen, hatékonyan kivennie a részét, hogy a román nyelv tanítása „ne merüljön ki kilométeres versek megtanulásában, amelyeket a magyar gyermekek általában nem is értenek”.

A most kereken 30 éves biológus szerint az otthon, az otthonosság érzésének keresésében nem jelent megoldást a külföldre költözés. „Az ember ott sem fogja soha otthon érezni magát igazán. Az is egy idegen környezet. Itthon pedig otthon érezhetnéd magad, de itt viszont szembesülsz ezekkel a visszás dolgokkal, mert ha például az ember nem tud rendesen románul, akkor a különböző hivatalokban, vagy akár egyéb helyeken is, rossz szemmel nézik ezt. Meg aztán nekünk is rettenetesen rossz érzés, hogy nem tudjuk megértetni magunk, előre készülni kell, mit akarunk elmondani és hogyan, s vért izzadunk, mire valahogy sikerül zöld ágra vergődni akár egy egyszerű vásárlásnál is” – vázolta a román nyelvtudás hiányának hátrányait. Olyan román ismerőséről is mesélt, aki napi kapcsolatban van magyarokkal, azonban elképzelhetetlen számára, hogy ők nem tudják rendesen elsajátítani ezt az „alapdolgot”.

„Abban kellene a politikumnak besegítenie, hogy megteremtse a feltételeket. Számomra ez egy hatalmas nehézség, annak ellenére, hogy az iskola elvégzése után is számos fizetéses tanfolyamon vettem részt, hogy felzárkózzak, és azt szeretném, ha a gyermekeim az iskolában úgy tudnák megtanulni a románt, hogy az őket a hétköznapi életükben segítse, soha ne legyen részük abban a kínos érzésben, amiben nekem most” – részletezte.

Hozzátette: Kolozsváron sokat fejlődött a román szókincse, azonban még mindig nem tartja kielégítőnek. „Akkor volt a legdurvább a helyzet, amikor az egyéves lányommal a sürgősségire kerültem. Alig értettem azt, amit az orvos mondott, aki egy idő után már inkább nem is mondott semmit, a gyermek közben sírt, rajtam pedig egy hatalmas tehetetlenség vett erőt, úgy éreztem, nem tudom megvédeni őt, mert nincsenek ehhez nyelvi eszközeim” – idézte fel az önmagában is kiszolgáltatottságot jelentő élethelyzetet.

Munkahelyek: legyen meg a hazatelepülés szabadsága

„Mindennel együtt én itt, Erdélyben érezhetném magam itthon. Bárhol jártam külföldön, mindig hazavágytam, sehol nem éreztem azt, hogy otthon tudnék lenni ott. Azt hiszem, hogy az is nagyon számít, hogy elég lokálpatriótának neveltek, fontos számomra, hogy a családom elérhető közelségben legyen” – tette hozzá a biológus. Azt is megemlítette: a szülei generációjától eltérően a mostani nemzedéknek nincs meg az állandó munkahely nyújtotta biztonsága.  Az anyanyelvhasználat, a romántudás és a család mellett ez is fontos lenne szerinte a fiatalok hazai boldogulásában.

 „Az otthonos környezethez például fontos számomra az, hogy a hozzánk közelállók itthon maradjanak. Nézem, hogy otthon, Szépvízen is a fiatalok nagy része külföldön dolgozik. Én magam viszont ezzel szemben meg voltam győződve az egyetem elvégzése után, hogy haza fogok települni. Aztán, amikor megismerkedtünk és összeházasodtunk a férjemmel, már egyáltalán nem volt biztos, hogy ez nekünk sikerül. Itt ragadtunk Kolozsváron és főként amiatt, hogy otthon nem nagyon volt, és most sem nagyon van megfelelő munkahely, főleg, hogy mindketten biológusok vagyunk. Amikor erre rádöbbentem, rettenetesen rosszul esett” – részletezte Márti, aki számára most már Kolozsvár az „otthon”, időközben a baráti társaságuk is kiépült, és most már ebből a környezetből volna nehéz kiszakadniuk.

„Kettős érzés ez, mert mindeközben Szépvízen is nagyon jól érzem magam. Viszont az én korosztályomból és baráti társaságomból nagyon kevesen települtek haza, nagyrészt külföldön bodogulnak, és ez azért is fura, mert a valamivel idősebb generációkból viszont elég sokan. És ez amiatt van így, hogy kezünk-lábunk meg van kötve a munkahelyhiány miatt, roppant kevés a normális megélhetést biztosító munkalehetőség” – tette hozzá a kétgyermekes anyuka. Megjegyezte: eddig lelkesen dolgozott egy-két éves projektek lebonyolításában, azonban még kérdés számára, hogy mihez kezd majd a gyermeknevelései szabadság lejárta után.

 „Hiányolom a mai lehetőségek között a biztonságérzetet, mert nem mindenki lehet annyira rugalmas, hogy anyukaként egy-két év után újrakezdje a keresgélést. Elég durva és stresszes szerintem, hogy szoptatom a kéthónapos gyerekem, s közben azon rágódom, hogy vajon mihez is fogok kezdeni, ha lejár a két év gyereknevelési szabadság” – nehezményezte Márti. Szerinte ez a helyzet nem arról szól, hogy az ő nemzedéke túl sokat válogat, hiszen maga is sokféle munkára nyitott, hanem egyszerűen az alternatíva jelentette szabadsága nincs meg. Ezt szintén a megoldandó gondok közé sorolta, hiszen olyan jelenség, ami többeket érint.

1989-ben, Mártival együtt egy remény is megszületett, amelynek – a szabadság élménye mellett – az itt élők boldogulásának lehetősége is „csatolt áruja” volt. A következő harminc évben rengeteg a megoldásra váró társadalmi feladat, fennebb pedig az a bizonyos „to do list” található, amely a mostani harmincasok közül bárkié lehet. Az elmondottakból az is világosan kiderül, hogy a szükséges dolgok zömét sem az Angyalka, sem a Jézuska nem tudja elhozni, hiszen mélyrehatóbb társadalmi és közéleti szemléletváltást igényelnek.