Negyvennyolc nap és közel 24 000 kilométer megtétele után hazaért Szibériából és a világ leghidegebb településéről a szatmári Bertici Kinga és Attila, és persze Neo, a strapabíró Dacia Duster.

Másfél hónappal a december 12-i indulást követően kedden délután begurult Szatmárnémeti központjába Neo, fedélzetén a kétszemélyes szibériai expedícióval, azaz Bertici Kingával és Attilával, az első szatmáriakkal, akik eljutottak a világ leghidegebb városába, Ojmjakonba, amely festői szépségű téllel és -52 fokkal fogadta őket.

„A népes szurkolótábor, család, barátok, ismerősök öleléseinek, gratulációnak forgatagát követően otthon – hű, az az érzés, amikor ennyi nap, ilyen megtett távolságok után belépsz az otthonodba! Persze hazaérkezni mindig, mindenhonnan jó, de most teljesen más és ezerszer felfokozottabb volt. Először a kutyáinkat öleltük meg, aztán igyekeztünk megnyugodni. Jöttek a családtagok, kezdtünk mesélni, s annyi mindent akartunk hirtelen elmondani, hogy azt sem tudtuk, mivel kezdjük. Megmutattuk, hogyan kell az orosz vodkát Szatmáron inni, aztán az időeltolódás megtette a magáét. Ezt a kilencórás különbséget még most is érzem, délután 6-7 órakor már ragad le a szemem, de majd lassan helyrebillen, annál is inkább, mivel egy napnyi úgymond lustálkodós teljes pihenőt tartottunk csak. Attila már rendezi az ügyeit, illetve az ellopott irataink pótlását, én is megyek az iskolába (a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum szakács- és pincérképző osztályait tanítja – szerk. megj.), és készülök a szombati, február elsejei Böllérversenyre, ahol természetesen most is zsűrizni fogok” – sorolta mosolyogva az expedíció „kommunikációs felelőse”, azaz Kinga. Hozzátette: önmaga számára is meglepő volt, milyen jól esett a szerdai pihenőnap reggelén az otthoni presszóban főtt kávét kortyolgatni.

„Minden más volt, mint amilyennek itthon elképzeltem – persze nagyon nem képzeltem magam elé sem a tájakat, sem az embereket, mert tudtam, hogy a valóságban más lesz. És nagyon más is volt! Olyan érzelmi és ingerkavalkádot éltünk meg, a kétségbeeséstől a félelmen át egészen az euforikus örömig, ami megváltoztatott, átalakított mindkettőnket. Én például itthon, indulás előtt is féltem a hidegtől, attól, hogy fogom bírni, átvészelni, de azt nem gondoltam volna, hogy a hideg fáj. Mínusz 30 fokban pár perc után elkezdett fájni a szemem, fülem, szám, minden szabad bőrfelület, a -60 fokban már pár másodperc alatt jelentkezett ez a bizsergés, aztán fájdalom. Éreztem, hogy kicsordul a könnyem, de nem tudott, mert megfagyott” – mondta.

„Amit nem gondoltunk, hogy ennyi embert ismerünk meg, csodálatos, kedves, segítőkész, vendégszerető embereket! Csak egy példát említsek: december 31-én megérkeztünk Citába egy címmel a kezünkben, ahol majd éjszakázunk, de az illető Távol-Keletre utazott szilveszterezni, s onnan hívta fel egy barátját, hogy szállásoljanak el. Az pedig jött, szeretettel fogadott, mindent megtett, hogy mi, a számára vadidegenek, kényelemben és jól érezzük magunkat. Nagyon sok ilyen élményben, vagyis inkább emberi értékben volt részünk. De induláskor nem gondoltuk azt sem, hogy ennyi helyre jutunk el, s én nem gondoltam, hogy banális, megszokott itthoni dogok fognak (de még mennyire!) hiányozni ezekben a hetekben. Amitől bevallva-bevallatlanul mindketten tartottunk kissé, hogy veszekedni fogunk, hiszen heteken és tízezer kilométereken keresztül összezárva egy autóba ez sokkal könnyebben megtörténhet, mint normális körülmények között, de csak egyszer kaptunk össze – akkor is a rántott hús miatt. Az Attila nagy kedvence, viszont Oroszországban és Szibériában nem nagyon ismert, ő pedig az egyik helyen mindenképp azt akart volna enni, és ebből lett a szóváltás. S ha már étel: nagyon sok helyi különlegességet megkóstoltunk, volt, ami nagyon ízlett, volt, ami kevésbé, a híres kumisz egyáltalán nem jött be” – mesélte.

A kommunikálással egyébként nem volt különösebb gond, annak ellenére, hogy sok helyen még csak gagyogni sem tudtak angolul, a Bertici házaspár viszont nemigen tud oroszul, ilyenkor azonban segített a Google Fordító, s természetesen a hetek alatt akarva-akaratlanul sok orosz szót is megtanultak (az első egyébként a tankolásnál legfontosabb „tele” volt). „Attilának fárasztóbb volt ez expedíció, hiszen folyamatosan ő vezetett – indulás előtt leosztottuk, kinek mi lesz a feladata –, nagyon jól vezet és nagyon jól koncentrál, amire sokszor szükség is volt, főleg a Csontok útján. A Tomtor és Ojmjakon előtti 200 kilométer volt a legnehezebb, legfélelmetesebb szakasz: -50 fok, az autó úgy berregett, mint egy felszállni készülő helikopter, sehol egy lélek, semmi térerő, csak mentünk előre a „semmibe” imádkozva, nehogy Neo cserben hagyjon. Annyira féltünk, hogy szólni sem tudtunk egymáshoz a félelemtől. Hála Istennek, átvészeltük ezt a borzalmas szakaszt. Lehet, hogy sokan nem hiszik el, de én Neot itthon vezettem, miután hazaérkeztünk és elmentem édesanyámhoz” – mesélte.

„Kavarognak az emlékek… Nagyon különleges élmény volt, ugyanakkor nagyon örülök, hogy hazaérkeztem! Hazajövet egyébként sokkal jobban izgultam, mint induláskor, s a román vámban – mikor már ott dübörög a tudatodban, hogy még csak pár kilométer és otthon vagy – elsírtam magam. Állt előttünk pár autó, beállunk, egyszer csak látom, hogy kilép az épületből a vámparancsnok, a telefonjával elkezd filmezni, átirányítanak egy másik belépősávba, amit akkor nyitottak meg, csak néztünk egymásra Attilával, gratuláltak, kedves gesztus volt és nagyon jól esett. De most pár hétig ki sem akarom tenni a lábam a megyéből! Attiláék már most sok mindent terveznek, többek között őszre egy Mongóliát, Kazahsztánt, Tadzsikisztánt, Pamír-hegységet érintő utat, s ha nem is mindenhová, de megyek vele!” – osztotta meg élményeit Bertici Kinga.