A nemzetközi nőnapon egész Erdélyből olyan hölgyeket kerestünk fel, akiknek életútja inspiráló lehet sok más nőtársuk számára. A legkülönfélébb élettörténetű és hivatású interjúalanyainkat arra kértük, hogy a „nőiség” olvasatában beszéljenek a Maszolnak saját életútjukról, szakmai teljesítményeikről, karrierjükről, családi életükről. 

„Mindig egy-két körrel többet kellett futnom, hogy elérjem ugyanazt az eredményt, mint egy férfi”

„A hagyományosan női vagy férfi szakmáknak tartott hivatások és ezek társadalmi megítélése folyamatosan átalakulóban van. A nők egyre több területen helyt állnak, szerepük egyre hangsúlyosabb és szerteágazóbb. Lehetnek tőzsdeügynökök, államfők, miniszterelnökök, pilóták, űrhajósok, úgy, hogy közben az otthoni teendők, a gyereknevelés is a feladatuk része maradt. 

Jómagam egy kőszínházat vezetek, ami nyilván nem könnyű feladat, de vállalható. Az egyetemi évek (két alapképzés: Közgazdaságtan – menedzsment és Teatrológia szakok) alatt két gyermeket neveltem fel úgy, hogy közben dolgoztam is. Azt hiszem az akadályok leküzdésében mindig is motivált az a megítélés, amivel engem, mint nőt azonosítottak. Akadály volt a beskatulyázás és az a tudat, hogy mindig egy-két körrel többet kellett futnom, hogy elérjem ugyanazt az eredményt, mint egy férfi, aki jóval kevesebb energiát fektetett be. Idővel aztán megtanultam ezt is élvezni – jobb volt ez így, mint gyakran sírógörcsöt kapni. Aztán az akadályok leküzdésében ott volt segítségnek a ,,csak azért is”, meg az, hogy a lányaim büszkék rám és példaképnek tartanak. És talán ez a legnehezebb, mert még ennek is folyamatosan meg kell felelni úgy, hogy közben jusson idő a paszulylevesre is, mert nyilván: ,,Anya főzi a legjobb zöldpaszuly levest és süti a legjobb tortát.”

Igen, határozottan azt gondolom, hogy az elvárások a nők irányában átalakulóban vannak, de még hangsúlyosan jelen vannak. Egy részük azért is, mert mi magunk sem szeretnénk elengedni néhány dolgot, akár azt az esti mesét, a ringatást, és azt, hogy érezzük amint két kicsi kar szorosan átöleli a nyakunkat, vagy az ágyon ugrálva, visítva örül a kedvenc sütinek. A nők közösségi megítélésén mi magunk tudunk a legtöbbet változtatni, de vannak dolgok, amin nem érdemes, mert azt veszítenénk el pont, ami miatt többek és lélekben erősebbek vagyunk.”

„Szoknyás papnak lenni még a 21. században is kihívás”

„A társadalmi elvárások értelmében sosem voltam igazán nőies alkat. A babákat gyorsan kalandregényekre cseréltem, s jótanuló nővérem mellett igazi kis vadócnak tűnhettem. Egy-két sikertelen próbálkozást leszámítva sosem sminkeltem magam, a magassarkú cipőket pedig azzal az ürüggyel kerülöm, hogy azokban magasabbnak tűnnék a férjemnél. Amit viszont a fentebb említetteknél fontosabb női vonásnak hiszek, az például az empátia és a segítőkészség, amit mi nők talán ösztönösen magasabb szinten művelünk, mint a férfiak, akiknek szerintem a versengés, a teljesítmény és a siker fontosabb. 

A lelkészi pályát, amely néhány éve még hangsúlyosan férfias munkának tűnt, nem azért választottam, mert szembe akartam menni az előítéletekkel. Egyszerűen úgy éreztem, hogy emberek közt, velük és értük dolgozva teljesedhetek ki a leginkább, s erre az Isten és ember szolgálataként is meghatározható hivatás adja a legátfogóbb keretet. Szoknyás papnak lenni még a 21. században is kihívás, de messzemenően nem annyira, mint az első úttörők számára volt. Volt persze olyan, hogy a várandósság utolsó heteiben járó kismamaként végeztem szertartást, s mikor lejárt, a család és a hozzátartozók megkönnyebbülve sóhajtottak fel, hogy hála Istennek, a lelkésznő nem „szült bele” a meghitt eseménybe. 

Azt látom, hogy Erdélyben a női lelkészeket még mindig kisebb eséllyel választják meg nagy gyülekezetekbe, és férfi kollégáiknál ritkábban kerülnek magasabb egyházi tisztségekbe. Ez nagy mértékben a hagyományos családmodell következménye, hisz a nő nemcsak a munkahelyen kell megállja a helyét, hanem a gyermeknevelésben, a háztartás vezetésében és a családi élet szervezésében is oroszlánrészt kell vállalnia. Nekem ezzel különösebben nincs bajom, szívesen végzem a többletmunkát otthon, míg a párom más területeken elfoglaltabb nálam.

Ha nem lennék nő, sosem tapasztalhattam volna meg az anyaság örömét, azt a csodát, amikor az új élet a testemen belül fejlődik, a várakozást és a boldogságot, ami akkor töltött el, mikor újszülött gyermekeimet először tarthattam a karjaimban. Ha nem lennék nő, nem lennék én. Ugyanúgy hozzám tartozik, mint erdélyiségem, magyarságom, unitáriusságom, emberségem. Meghatároz és formál, mint víz a követ. 

Nőnek lenni kiváltság. Nem lehet kiérdemelni, nem lehet rászolgálni, csak elfogadni és hálás lenni érte.”

„Jó az, hogy mindnyájunknak van humorérzéke, mert különben ez elviselhetetlen lenne”

„Nem tudom, hogy valóban a példaképek sorába vagyok sorolható. Tradicionális családban nevelkedtem, ahol valósággal nőuralom volt, bár a férfiak egészen különleges fontos szerepet töltöttek be, viszont azt láttam, hogy nagymamám, aki egy székely származású, nagyon határozott egyéniség volt, megszervezte és megszabta az egész család életét. Azt hiszem, ez a nagymamám mai napig is meghatározza nagyjából azt, ahogyan élek. Nem, sajnos nem a szerint a nagyon pontos és kiegyensúlyozott, megmagyarázhatatlanul igazságos rend szerint, csak látom, amint összevonja a szemöldökét hétköznapjaim láttán. Minél kevesebb nyavalygás, és mindenki legjobb tehetsége szerint végezze a dolgát. Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de valójában a legkeményebb mérce. 

Szerencsém van, hogy most én határozhatom meg az egész család (nagyképűen két kamasz, a férjem és Dinnye macskánk) életritmusát, ami sem nem családbarát, sem nem nyugodt, kiegyensúlyozott, viszont nagyon változatos. Minden feladatot, ami adódik, meg kell oldani, lehetőleg a legjobban, ebből mindenki kiveszi a részét. A tavalyi évben 102 rendezvényünk volt. A legnagyobb toleranciát a férjem gyakorolja, hiszen egy személyben fotós, grafikus, korrektor, sofőr, és éppen ki tudja, mi nem? Semmiképpen nem egy hagyományos férfitípus, nem is követendő példa, de egy olyan ember, aki biztosítja a hátteret a zavartalan munkához.

Jó az, hogy mindnyájunknak van humorérzéke, mert különben ez elviselhetetlen lenne. Sokat utazunk, jövünk-megyünk, érdekes és értékes emberekkel találkozunk, számos szakmai kapcsolat barátsággá alakult, ami sokat jelent mindnyájunknak. A gyermekeinket nem kényeztetjük el, sokkal több figyelmet igényelnének, de azt látják, hogy hogyan kell vagy lehet egy ügy mellé elkötelezetten állni, azt megtanulják.

Biztosan lehetne mindent sokkal jobban csinálni, folyamatosan olvasom a személyiségnevelő szakirodalmat és írom be magamnak a fekete pontokat, amiért nem táplálkozom tudományosan, lemondok egy-egy tanulmányt, amit leginkább a lábjegyzetek hiánya miatt nem fejezek be, vagy a gyermekeimnek újra és újra nem rendezek születésnapi bulit. De nem tudok teljesen kibújni a bőrömből, legutóbb a brassói Fekete templomban hosszasan ecsetelték az Erényeket, határozottan láttam, hogy a hölgy a Türelem ismertetése közben hosszasan Rám szegezte a tekintetét..., mert szerintem sincsenek Véletlenek...

Időnként úgy érzem, hogy minden lelki erőmet össze kell szednem csak ahhoz, hogy felkeljek reggel, nemhogy a napi teendőimet elvégezzem. De aztán az ember átjut a holtponton és folytatja. Mindennapi munkám nagyon változatos, az elméleti írásoktól a menedzsmentig, a gyakorlati szereléseken, pénzügyi kimutatásokon, adminisztráción keresztül a reprezentálásig és szónoklatig, egy-egy gasztronómiai mozzanattal is összefűzve. De legjobban a kis hétköznapi diplomáciámat szeretem, amikor olyan embereket kötök össze, munkán vagy projekteken keresztül, akik nagyon hasonszőrűek... Volt olyan napunk, hogy négy kiállítást kellett elszállítsunk és 13 excel-táblázatot összefűzni. Néha imát mondok azért, hogy egy napon nem kell beszédet mondjak, melegítőfelsőben lapíthatok, de van, amikor külön az eseményre rendeltetem a ruhámat is. Textilmániás vagyok, úgyhogy nem jelent gondot a legkülönfélébb öltözékek összeállítása sem.  

Nagy szerencsém van azzal, hogy a munkám éppen az, amit a legjobban szeretek csinálni, vagy nagyrészt az. Hiszen régen elfeledett kiváló egyéniségeket, gyakran a történelem viharaiban elsodort személyiségeket igyekszem példaképpé állítani. Hogy, hogy nem, közülük sokan nők: Ignácz Rózsa, Kovács Ildikó, Szilvássy Carola, Augusta Patton, a Berde lányok, Bethlen Margit, De Gerando Antonina, és igen, ne feledkezzünk meg így a forradalom közeledtén a háromszéki honleányokról: Velcsuj Jusztina, Gábor Áron „hűséges árnyéka”, Zsigmond Jakabné Kovács Lídia, Benkő Rafaelné dálnoki Lázár Rozália, Szotyori Nagy Tamásné Vajna Terézia, rétyi Antos Józsefné pávai Vajna Anna, Szentkereszti Zsigmondné gróf Haller Anna, Semsey Tamásné Imreh Honoráta, Apor Zsuzsanna, Szilágyi Sámuelné Bagoly Julianna, Edényi Lipótné Dobay Klára, Móricz Sándorné Dobay Leontina Klementina, Vida Dánielné Dobay Mária, Katona Ferencné és nem utolsó sorban özvegy vitéz Antalné Doby Zsuzsanna. Mindeniküktől tanulok valamit, minden nehezebb helyzetben eszembe jut valami tőlük, vagy valamely cselekedetük, és úgy már nagyon könnyű tovább menni.”

„Nőnek, anyának lenni olyan, mint a március eleji virágpiac zsongása”

„Kislányként, nőként leginkább az engem körülvevő nők alakították személyiségem, világnézetem alakulását. Nem a falra ragasztott sztárfotók, agyonnézett bloggerek, egyéb hírességek. Sokkal inkább azok a nők, akiknek mindennapjaiba  – szakmai, családi életútjuk boldog és válságos pillanataiba  – beleláttam: Édesanyám egyenessége, hihetetlen önzetlensége, Böske Óvónénim és Márta Tanítónénim melegszívű törődése, Katalin Borbély gimnáziumi osztályfőnököm  – a diktatúra éveiben oázisként ható  – karakánsága.

És később sokan mások: a négy vagy hat gyereket nevelő édesanyák, a szakmai és családi élete összehangolásáért naponta megküzdő, munka előtt-után-közben előadásra-úszásra-hangszerórára gyerekeiket fáradhatatlanul fuvarozó barátnőim, akik este harmadszorra is beadják derekukat a „csak még egyet!” c. mesére. Köztük főállású édesanyák, szakemberként dolgozók, üzletasszonyok, színészek, tanárok, orvosok, közéleti szereplők, munkatársaim. És olyanok is, akik – család, gyermek hiányában – munkájuk, törődésük által igyekeznek hasznossá válni, egyensúlyt teremteni a saját és mások életében.

Március eleje számomra mindig az ő ünnepük: a megújulás képességéé, amely ebben az időszakban mindig hihetetlen jóérzéssel, reménnyel tölt el. Sokszor előfordult, hogy a tulipán-nárcisz-jácint illatú virágpiacon felölelt csokrokkal betoppantam néhányukhoz, "csak úgy". Láttam a csodálkozó tekintetükben, hogy „de, miért?”, „miért te, nőként?”… És, talán most először tudok erre válaszolni: hogy hálából. Hogy vagyunk, itt vagyunk egymást (is) erősíteni, lelkesíteni, amikor erre szükség van. Mosolyunk, küzdelmeink által lányainknak is megmutatni, hogy nőnek, anyának lenni olyan, mint a március eleji virágpiac zsongása.

Boldog nőnapot, boldog tavaszt mindannyiunknak!”

„Sok nő helyzetén segítene, ha jobban működne közöttünk a szolidaritás”

„Idősebb hölgy ismerősömmel beszélgetünk a minap telefonon. Nevezzük Anna néninek. Igazi hős, példakép, aki fogyatékkal született fiát törhetetlen akaraterővel és életvidámsággal nevelte fel. A férfi mára (számos kaland és diploma után) sokaknak lelki támasza, lelki vezetője lett. Mondom, Anna néni egy hős, mégis ő gratulál most nekem a férjem kitüntetése kapcsán. „Jó férjed van, jól imádkoztál!” – mondja, aztán mindketten észbe kapunk, nevetünk, Anna néni folytatja: „Vagyis ezt remélhetőleg nem érdemre osztogatják... Mert ha mégis, akkor én nagyon rosszul imádkoztam.”

A felvetésre, hogy nőnapon beszéljünk olyan nőkről, akiknek „valami sikerült”, ez jutott eszembe: „Nem érdemre osztogatják”. Hanem a kegyelem. (Akinek ez a szó sok, cserélje „szerencsé”-re.) S mielőtt arra gondolnának, hogy ezzel csak passzív beletörődésre biztatom nőtársaimat, gyorsan pontosítok: „El ne hanyagold a benned lévő kegyelmet…” (1 Tim 4,14). „Légy hát erős, fiam /lányom, Krisztus Jézus kegyelmének erejével.” (2 Tim 2,1) Valahogy úgy, ahogy Anna néni. 

Ha az életemről „nőnapi” alkalomra hangszerelve akarok beszélni, legjobb, ha továbbra is a (női) példaképeimről beszélek. Édesanyámról, akinek házába az egyetem elvégzése után „hazaköltöztünk”, ahol jelenleg is élünk. Édesanyámról, akinek életelve az áldozatvállalás. Lemond ő mindenről, a jobb falatokról a gyermekek kedvéért, az ajándékba kapott finom borról egy vendég kedvéért, a pihenésről a kert és a háztartás miatt („Ne együnk mocskot drágán!”), az új ruhákról („Ez velem kitart! Csak gyűlne a szemét!”). Fiatalabb koromban dühített, értelmetlen fösvénységnek gondoltam, ma már pontosan értem: a saját maga által megrajzolt határokon belül szabad és boldog, és – bár sohasem fog ezért Nobel-díjat kapni – precízen tudja, hogyan kéne élni ahhoz, hogy legyen egyáltalán jövője a bolygónknak. 

Ha nincs édesanyám velünk egy háztartásban (vagy inkább mi vele egy háztartásban), én egész biztosan nem tudnék három gyermek mellett napi 8-9 órát dolgozni, emellett önkéntes projektet vezetni (a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumot). Bár receptem nincs (tudják: a kegyelem...), sejtem, hogy sok nő helyzetén segítene, ha jobban működne közöttünk, nők között (és persze nemcsak nők között) a szolidaritás. Ha nagyobb lenne a kölcsönös tisztelet, az empátia, a segítségnyújtás. Sok ember (és igen sok férfi) szenved az önérvényesítési kényszertől, nem hiszem, hogy nekünk abba az irányba kéne mennünk, amit a férfijogú társadalom kijelölt, és amibe éppen készül belehalni. 

Nem hiszek sok mindenben, ami most norma, nem hiszek a versengésben, az önzésben, az elzárkózásban, a harcban, a címekkel és rangokkal alátákolt tekintélyelvű világban. Inkább hiszek az együttműködésben, a segítségnyújtásban, abban, hogy minden ember értékes (még ha sokan vannak is, akiből nagy erőkkel igyekezett kipusztítani minden értéket a „nagyra becsült” társadalmunk). Ja, hogy ez ilyen „női” dolog? Hát ez az! Meg kéne próbálni egyszer ilyen „női elvek” mentén szervezni a világunkat, a közösségeinket. Valahogy úgy alakult, hogy az oktatási központ, amelyet vezetek, kicsit ilyen. Igaz, teljes munkaidőben mind nők dolgoznak ott.

Amikor a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum ötletét a nővéremmel kiókumláltuk, illett volna talán eltöprengenünk azon, hogy intézményi háttér nélküli fiatal nőkként érdemes-e „ágálni” ilyen egyházi ügyekben... Persze sok mindenért aggódtunk mi, leginkább azért, hogy honnan a csudából szerzünk az egészhez pénzt, de azért, hogy mennyire vesznek majd minket nőként komolyan, azért soha. (Persze, hogy sokan nem vettek komolyan... egy ideig, de aztán többnyire mégis.)

És amikor elkezd az ember ilyen cseppet sem nőies „témákkal” foglalkozni, mint az egyháztörténet, egyszer csak szembejönnek csodálatos női alakok: szerzetesnővérek. Erősek, messzire sugárzók. Nem akarnak ők tündökölni, dehogy, de hát a kegyelem már csak ilyen, tündökletes. 1949-ben a szerzetesrendeket feloszlatják, föld alá kényszerítik, érthető hát, hogyne lenne, hogy néhány szerzetes feladja a hivatását. Néhány... férfi. Nő egy sem. Biztos forrásból, Márton Áron püspöktől tudjuk: „...meg akarom köszönni külön is a szerzetesrendek és kongregációk hűségét. A körülmények kemény próbatételre szólították őket. … És a vizsgát dicséretesen kiállták. Egyetlen nővér sem lett hűtlen. Büszkék vagyunk rájuk, s köszönjük, hogy hűségükkel, fegyelmezettségükkel, és a megpróbáltatások bátor vállalásával mindnyájunknak példát adtak.” 

De hogy mégse ragadjunk le a távoli „hőskornál”, végezetül megidézem egy közelebbi női példaképem is, akit Márton Áron püspöknek köszönhetően ismertem meg. Denisa Bodeanu bukaresti történész, nő, román, ortodox, nem is erdélyi, vagyis minden olyan „skatulyába” beleillik, ahol nem szoktunk példaképek után keresgélni. Tíz évig szabadidejében lapozza, válogatja, rendszerezi, értelmezi a Securitate irattárának több tízezer lapnyi dohos aktáját, kutat, olvas, jegyzetel, rakja össze apránként Márton Áron püspök megpróbáltatásainak puzzle-darabkáit. Ez idő alatt nem (vagy alig) hívják konferenciákra, nem kap ezért fizetést, még alkalmankénti tiszteletdíjat sem, erkölcsi támogatást elég keveset, vállveregetést is nagyon ritkán. Akkor honnan ez az elköteleződés, hangyaszorgalom és erő? De már tudják: a kegyelem…”

„Hamar megtanultam, hogy a szempillarebegtetés gyenge érv”

„Nem nagyon tudom, mi az, hogy gyengébb nem. Ezt az ember lánya a nemi szerepekkel együtt tanulja. 

Rövid szoknyácskában széken ülni, hosszú hajba masnit kötni, anya irodájába bemenni szép ruhácskában, nem szedni gyöngyvirágot a nagymama kertjében nyakig érő sárban fehér nadrágban, nem nyávogni versmondás közben, nem viháncolni a fiúkkal az utcán iskolából jövet. De ezzel együtt azt is hamar megtanultam, hogy a szempillarebegtetés gyenge érv, s amikor életem első női hisztijét előadtam a konyhakövön, pontosan emlékszem arra, ahogy édesapám keresztüllépett rajtam, s én ott maradtam a konyhakővel, ami viszont gyenge közönség. A mintájára ma is emlékszem. A nyafogásra is a patakparton, hogy vegyél fel, vigyél át. S a szikár válaszra: Most a fiam vagy: ugorj! És ugrottam, azóta is ugrom. Mert néhány ilyen kemény mondat helyretesz egy kislányt, aki egyszerre lesz nőies és erős, aki meg tudja oldani a problémáit, anélkül, hogy pityeregne, s megküzd a világgal, mert amikor leesett, azt mondták neki, gyere ide, felemellek, s amikor kitalálta, hogy nem tanul tovább, akkor azt mondták, kár, pedig azt hittem, közénk tartozol. 

Mindig ragaszkodtam az otthon melegéhez, harmóniájához, a békéhez, a családi vacsorákhoz, egyfajta házi idillhez. Elég, ha a csatatér odakinn van. A boltban vett süti természetesen nem opció, mert a süti a szeretetről szól, a rászánt időről, nem a megúszásról. A gyermekecskét bögre kakaóval azért kell ébreszteni, mert ez rólunk szól, kettőnkről, az összekacsintásról. És igen, minden nap uzsonnát kell csomagolni neki, mert a boltban vett nem olyan, nincs benne lélek. Úgy tudja, az anyja egyszerre gyöngéd és erős, hogy biztos támasza, aki napközben tanít, mindenféle női hősök tragédiájáról beszél irodalomórán, iskolát igazgat vagy országos ügyeket intéz, javíthatatlan maximalista, de közben hozzá lehet bújni. Amikor itthon van, barna a szeme – írta volt egy fogalmazásban, s vettem a lapot (mert ki tudja, tényleg, milyen szemem van, ha éppen nem vagyok itthon), bár sosem mérlegeltem, hogy mennyit áldozok a szakma oltárán, hogy átadom-e magam valamiféle individualista törekvésnek, vagy felteszem életem egy nagy közös ügy támogatására. Felteszem, persze. 

Néha kicsit belehalok, jelentősebb nyafogás nélkül.”

„Hölgyem, a bank történetében Ön az első, aki a BNR igazgatósági tanácsának tagja lett”

A szakember szombaton tartott előadást a témában A nők szerepe a vezetésben - Vezetők, akikre a közpolitikákban szükség van címmel, ebből osztunk meg egy kivonatot, az előadás következtetéseiről a későbbiekben részletesebben is írunk a Maszolon. 

„Sokszor halljuk, hogy a nők kevésbé tudnak érvényesülni. Ez pozícióban, és helyenként fizetésben is meglátszódhat. Hogyan lehetséges, hogy a nők bár magasabb végzettségre tesznek szert férfi kortársaikhoz képest, mégis a munkaerőpiacon ez az előny eltűnik, sőt a nők gyakran hátrányba is kerülnek? A vezetőképességet igénylő munkákban a nők száma még mindig alacsony. A romániai helyzetet nézve a sikeres magyar nők a közpolitikában nagyon kis számban vannak jelen. Vajon mi tartja vissza a nőket az érvényesüléstől? 

Az ilyen témákban általában a férfiak szólaltak meg, képviselték véleményüket, ezért fontos megtalálni a választ arra, hogy miért és hogyan alakult ki a nőkkel szembeni diszkrimináció. Vajon ennek egyedül társadalmi hatásai vannak, vagy önattribúció is közrejátszhat és már a kezdettől megpecsételődik a női karrier? Magunkban keressük az okokat? A társadalmat egyaránt alakítják nők és férfiak, ezért óriási veszteség lenne az általunk rendelkezésre álló emberi erőforrás felével nem számolni, hiszen így hatalmas rendelkezésre álló erőforrástól és új lehetőségektől fosztjuk meg magunkat. 

Emlékszem az első, a román Parlamentben 1998-ban tartott találkozóra, amikor a következő megjegyzéssel fogadtak: „Hölgyem, az NBR archívumában dokumentumokat kerestek, amelyek igazolják, hogy valaha volt-e egy nő a Központi Bank igazgató tanácsában, és úgy tűnik, hogy a bank történetében Ön az első, aki az NBR igazgatósági tanácsának tagja lett”. És a Nemzeti Bank az idén ünnepli 140 éves fennállását.

Ha jól meggondolom, akkor nekem a „kivétel a szabály alól” érzésem volt, és nem „hátrányként” éltem meg az indulást: az első hölgy, aki magyar nemzetiségű, a bankrendszeren kívülről jövő közgazdász és nem fővárosi! Ezekből a „hátrányokból” sikerült felelős előnyöket felépítenem az idő múlásával! A siker az az önbizalom kombinációja, amelyben képesek vagyunk álmainkat, munkánkat, tehetségünket és minőséget elérni. Sok évnyi munka, a komolyság és a felelősségvállalás, a kitartás, a készség és a csapatmunkára való képesség, és nem utolsó sorban a szakmai élet és a személyes élet, a család egyensúlyára van szükség.

Az elmúlt időszak tapasztalatából látom, ahhoz, hogy a nők szerepe a közpolitikákban sikeres legyen, szükséges egy kritikus tömeg megléte, ugyanakkor elengedhetetlen, hogy bízzanak az általuk képviselt értékekben, higgyenek saját hatalmukban és sajátítsák el az alapvető készségkészletet, amely lehetővé teszi számukra az eligazódást bármilyen új út mentén. Egy „kritikus tömeg” szükséges a változások bekövetkezéséhez a közpolitikában és a külügyekben.”