Lassan indul újra az élet New Yorkban a koronavírus-járvány okozta sokk után. A kór elleni küzdelem rányomja a bélyegét a nyüzsgő, színes kultúrájú világváros mindennapjaira, ugyanakkor a George Floyd halálát követő tiltakozási hullám is végigsöpört a „Nagy Almán”. Az elmúlt hónapok New York-i eseményeiről, a legfontosabb kihívásokról, az embert próbáló járvány elleni küzdelemről és a kulturális élet ellehetetlenüléséről Köves Krisztián Károly New Yorkban élő magyar filmrendezővel beszélgettünk.

Filmrendezőként a szórakoztatóiparban tevékenykedik, felesége egészségügyi dolgozó. Mindkét területet érzékenyen érintette a koronavírus-pandémia. Hogyan élték meg az elmúlt hónapok eseményeit munkájuk, illetve személyes életük során?

A feleségem számára rendkívül intenzív volt ez a pár hónap. Rezidensként a frontvonalban dolgozik a Bronx-i Jacobi Medical Centerben, ami lényegében egy oktató-, közkórház. Még New York-i szinten mérve is elképesztő nyomásnak voltak kitéve. Olyannyira, hogy a média ezeket a helyeket (még pár kórházzal egyetemben) „Halálzónának” hívta, mert a város legtöbb súlyos állapotú betege hozzájuk került. Az ICU (intenzívosztály) belgyógyászaként mindent látott, amit ez a vírus okozni képes. Ez természetesen hatalmas teherként zúdult rá, de nem csak a betegmennyiség miatt, hanem mert egyelőre a vírusnak nincs ellenszere, és egy igazi orvos számára nincs borzalmasabb érzés, mint az, hogy képtelen igazán segíteni a betegén. Nem könnyű asszisztálni azokhoz a tragédiákhoz, amiket ilyenkor kénytelen megélni az ember. Amikor a szintén beteg, levegőért kapkodó anyának kell megmondania, hogy a mellette lévő ágyon meghalt a harmincas éveiben lévő lánya, vagy amikor amúgy egészséges, negyvenes éveiben járó emberek lábát kell amputálni a vírus miatt (a kór ugyanis súlyos esetekben trombózist is okozhat), vagy amikor meghallja, hogy már egy rezidens társa is lélegeztetőgépen küzd az életéért. Szerencsére ő nagyon erős, de azért ez otthon nyilván lecsapódott. Mivel a filmes szakma gyakorlatilag teljesen leállt, így én minden erőmmel az ő támogatásán voltam, mind lelkileg, érzelmileg és minden egyéb lehetséges módon is. Ez sokat segített, és ma már mondhatom, hogy mentálisan is egészségesen sikerült ezt az első hullámot átvészelnünk. Amennyiben lesz második, már tudjuk, mire számíthatunk, kevésbé fog váratlanul érni minket.

Milyen helyzetben van jelenleg az ön tevékenysége? Vannak félbemaradt produkciói, projektjei?

Én éppen a koronavírus berobbanása előtt forgattam itt New Yorkban egy angol nyelvű rövidfilmet, „Jhonny’s Present” (Jhonny Ajándéka) címmel, Szabados Mihály Kanadában élő színművésszel (akkor még pont New Yorkban volt). Egy sértődésből Magyarországról New Yorkba emigrált Shakespeare-színészről szól, aki most kénytelen bértélapóként dolgozni, és szentestén úgy dönt, hogy felhív mindenkit, aki szerinte tönkretette az életét, hogy beolvasson nekik. A végén persze kénytelen rádöbbenni, hogy ő volt a hibás.

Így én ennek az utómunkálatain dolgoztam/dolgozom. Ilyenkor egy rendező amúgy is szinte önkéntes karanténban van, sötét stúdiókban üldögél a vágóval, hangmérnökkel, fénymegadóval. Most a járványnak köszönhetően ezek közül a feladatok közül sok rám hárult; amit meg nem tudtam a magam tudásával megoldani, azt az internetes kapcsolatnak hála távmunkával valósítjuk meg. A szakma nagy részét viszont drámaian érinti a szokásos filmes munkák, produkciók totális leállása. Nekem is sínen volt már egy nagyjátékfilm szerződésem, amit most leállított a befektető a járvány okozta gazdasági válság miatt.

Milyen kihívásokkal kellett szembenézniük a járvány kitörését követő szigorító intézkedések közepette? Mennyire volt korlátozott New Yorkban a személyes mozgástér?

Amerika minden államában úgynevezett „Stay at Home Order”-t, azaz „Otthon Maradási Rendeletet” léptettek érvénybe, hogy lassítsák a vírus terjedését, ha már megállítani nem tudják. Ez azt jelentette, hogy minden háztartásból csak egy ember hagyhatta el a lakhelyét, hogy a legszükségesebbeket (vásárlás, mosás, stb.) elintézze. Minden üzletet bezártak, ami nem esett az „essential”, vagyis nélkülözhetetlen kategóriába. Csak az úgynevezett „essential worker”-ek, nélkülözhetetlen dolgozók járhattak munkába. A rendőrök csak elvétve ellenőrizték ezt, mert az emberek megértették, hogy ez a saját, jól felfogott érdekükben zajlik, így nemigen volt szükség ennek hivatali betartatására. Nyilván voltak renitensek, ezekkel New York állam kormányzója többször megpróbálta megértetni a sajtótájékoztatókon, hogy felelőtlenül viselkednek, nem csak saját maguk miatt, hanem a családjuk, embertársaik miatt is. Ugyanakkor akik nem hittek a híreknek, előbb-utóbb kénytelenek voltak szembesülni a valósággal: a kórházak előtti, valamint a Central Parkban és New York más pontjain felállított betegsátraknak, a hűtőkamionokba pakolt holttesteknek, a bronxi Hart-szigeten ásott tömegsírnak. Hálistennek azért a szigorú intézkedések meghozták az eredményüket, és mára drasztikusan csökkentek azok a borzalmas számok, amik az első hónapokat jellemezték.

Jelenleg milyen korlátozások vannak még érvényben?

New York nagyon lassan nyit, mert elég egyértelműen kiderült más államok adataiból, hogy a hirtelen nyitás meredek betegszám növekedéssel jár. A nyitás itt több lépcsőben zajlik, jelenleg a „Step-1” („Első lépés”) van érvényben. Ez azt jelenti, hogy az utcán már nem kötelező a maszk hordása, de továbbra is csak a legfontosabb üzletek lehetnek nyitva, amibe csak erősen korlátozott számú embert engednek be, és természetesen kizárólag maszkban. Ugyanakkor a New York-i emberek az utcán is hordják a maszkot, mert felfogták, hogy mire képes a vírus, ha elszabadul. Megértették, hogy bár ez rendkívül kellemetlen, főleg így nyáron, de a hátralévő fél-egy évig azért ki lehet bírni, nem éri meg a kockázatot a kényelem. A bárok, éttermek csak elvitelre adnak ételt, italt. Ez azt is eredményezte, hogy az emberek most a bárok előtt, az utcán iszogatnak, ami alaphelyzetben tilos lenne, de most a hatóságok ezt elnézik. Viszont az emberek még így is betartják a másfél méteres biztonsági határt. A következő lépésben (Step-2) a kizárólag szabadtéri éttermek bárok nyithatnak majd, de persze csak akkor, ha az asztalaik megfelelő távolságra vannak  egymástól.

Erdélyben felütötte a fejét egyfajta ellenkezés, türelmetlenség, nemtörődömség a koronavírus-járvány kapcsán. Hogyan élte meg az amerikai társadalom az elmúlt hónapok eseményeit?

Az Amerikai Egyesült Államok több pontján is voltak kisebb tüntetések az óvintézkedésekkel szemben. Az idősebb generációból voltak, akik odáig mentek, hogy a tévében azt nyilatkozták: inkább belehalnak a koronavírusba, minthogy lássák tönkremenni az amerikai gazdaságot. Nyilván nem minden térséget érintett úgy a vírus, mint New Yorkot, hiszen például Wyoming államban, ahol nemcsak a népesség jóval kisebb, de az emberek is nagyobb távolságra élnek egymástól, a vírus nem tudott ennyire hatásosan terjedni. A sors fintora, vagyis inkább a figyelmen kívül hagyott tények kegyetlensége, hogy ezek a demonstrációk összehozták a maszk hordása ellen tüntetőket, így közöttük rögtön robbanásszerűen kezdett terjedni a vírus. Voltak tüntetés-vezetők, akik ebbe bele is haltak. Talán a leggroteszkebb látvány a demonstrálók soraiban a maszk ellen, de ugyanakkor mégiscsak maszkban protestáló emberek voltak. Több államban orvosok és nővérek ellentüntetés gyanánt kiálltak az egészségügyi épületek előtt lázongók elé, hogy megértessék velük: csak attól, hogy elunták a koronavírus-járványt, még nem lett vége.

Mindemellett az amerikai alkotmánynak köszönhetően jelentősen megugrott a fegyvervásárlások száma. Az emberek arra készültek, hogy amikor majd a karanténnak köszönhetően elfogy az élelmiszer, akkor meg tudják védeni magukat a fosztogatóktól. Ismervén a többség felelőtlen hozzáállását a fegyverekhez, ebből az elkövetkező években még lehet gond. És persze azt se felejtsük el, hogy a máig megfejthetetlen WC-papír felhalmozási mánia is innen indult el.

Hogyan készül New York az újrakezdésre, ha a gazdasági-, kulturális életre, vagy akár a hétköznapokra gondolunk?

New York mindig is egy egyéni entitás volt az Egyesült Államokon belül. Az itt élő emberek nagyon sok mindent láttak és megéltek már. Hurrikánokat, többször napokig tartó teljes áramszünetet és az ez alatt történt fosztogatásokat, csődközeli állapotot, bűnözési hullámokat, terrorista-támadásokat (mint például a Kereskedelmi Tornyok ledöntése), erőszakos tüntetések sorozatát… Szóval itt az alkalmazkodóképességet a levegővel szívja magába az ember, annak ellenére, hogy szinte mindenki máshonnan érkezett ide. 800 különböző nyelvet beszélnek New York utcáin, ám a szükségben azonnal összetart a lakosság. Ugyan az utcán nem kötelező a maszk hordása, de mégis 95 százalékban mindenki maszkban jár, és igyekszik megtartani a megfelelő távolságot. Ez nem azért van, mert a New York-iak félnek, hanem mert szeretik a tényeket. A józan észből fakadó óvatosságot és a felelős viselkedést többre tartják a saját kényelmüknél, hiszen csak így tud ennyi féle ember együtt élni. Ez érvényes a mindennapjaikra is, amikből így is a legtöbbet hozzák ki. Ugyanúgy piknikeznek a Central Parkban, többet bicikliznek (jelentősen megugrottak a biciklieladások az utóbbi hónapokban) és sétáltatják a kutyáikat a folyóparton. A New York-iak nem nyavalyognak, inkább megtalálják a módját, hogy az érdekükben hozott rendelkezések keretein belül dolgozhassanak. Például rengeteg kisbolt már májusban kinyitott, és bár bemenni még nem lehetett, de a tulaj nagyon szívesen kihozott mindenféle portékát, akkor is, ha csak nézelődtünk. Persze a város igyekszik segíteni; megtiltotta a kilakoltatásokat, felmondásokat a járvány ideje alatt, valamint lemondott a saját bevételei egy részéről is, de sajnos így is vannak, akik csődbe mentek. Városi szinten természetesen súlyos gazdasági csapás a járvány, bár ez a hétköznapokon egyelőre nem látszik; a közmunkások megkapják a fizetésüket, az utcák rendben vannak tartva, és bár módosították a metró járatait, hogy rendszeresen fertőtleníthessék a kocsikat, azok is gyakran járnak. A New Yorkra oly jellemző, vibráló kulturális élet viszont teljesen a padlóra került. Hónapok óta nincsenek koncertek, kiállítások, minden múzeum zárva. Amit lehet, igyekeznek digitális platformra átültetni, de ez a töredéknek is csak a töredéke. Ugyanakkor az itt élőket ismerve biztos vagyok benne, hogy kisegítik ezeket az intézményeket a jövőben. Végülis a Franciaországtól kapott Amerikai Szabadság-szobrot is a New York-i lakosok adományaiból tudták felállítani, Pulitzer József felhívásának köszönhetően.

Említettük, hogy felesége kórházban dolgozik. Rá milyen kihívások vártak az elmúlt időszakban? Érezte úgy, hogy veszélyben van az egészsége, az élete?

Ugyan a vírus a mi korosztályunkat tekintve kisebb veszélyt hordoz, de mivel a feleségem súlyosan ki volt téve a fertőzésnek, meg kell mondanom, voltak - ha nem is félelemben eltöltött, de - nyomasztó napjaink, heteink. Azok az emberek, akik ilyen szinten vannak „kiszolgáltatva” a vírusnak, sokkal nagyobb valószínűséggel végezhetik az intenzív osztályon. Ráadásul a vírus korai szakaszában nagyon kíméletlen statisztikai adatok születtek a kórházukon belül is. Linda, a feleségem, a saját bőrén tapasztalta a médiában is megjelent adatok valóságát, hiszen ezek az arányok náluk teljes valójukban megjelentek. Ráadásul az első hónapokban tisztességes védőfelszerelésük se volt, ez pedig hatványozta a veszélyt. Ennek tudatában elég nehéz „nem félteni” egymást. Először 24 órás váltásban dolgozott a frontvonalon, heti 3 napban, majd 12-16 órás váltásban heti hat napban. Minden nap maximális fordulatszámon kellett pörögnie, így a kimerültség volt az egyik legkomolyabb kihívás a kilátástalanság mellett. Konkrét életveszélyben nem éreztük magunkat, és mindent megtettünk, hogy ilyen gondolatok még csak véletlenül se férkőzhessenek a fejünkbe. Mindemellett külön szennyestárolója van a munkaruhájának, azonnal zuhanyzik, miután megjön, én pedig mindent rendszeresen fertőtlenítek.

Sok országban kerültek a figyelem középpontjába az egészségügyi dolgozók. New Yorkban is érezhető volt empátia, segítőkészség a lakosság részéről? Gondolok akár adománygyűjtésekre, felajánlásokra.

Az emberek először tapsolni, dudálni, kerepelni és éljenezni kezdtek minden este hét órakor. Aztán kocsikkal felvonultak a kórházak előtt, és transzparensekkel tudatták a dolgozókkal, hogy imádkoznak értük. Jöttek a tűzoltók is, rendőrök is, szirénáztak, kürtöltek nekik. Vadászgépek repkedtek a város egén a tiszteletükre. Nem mintha Linda ebből bármit is látott volna, mert fontosabb volt, hogy bent életeket mentsen. Az igazság az, hogy jobban örültünk volna tisztességes védőfelszereléseknek, minthogy a Blue Angels és a Thunderbirds pilótái repkednek a fejünk felett mutatványonként 500 000 dollárért. Erre az emberek gyorsabban jöttek rá, mint a kormány, úgyhogy a saját erejükből kezdtek az egészségügyi dolgozóknak ott segíteni, ahol csak lehet. Többen védőfelszereléseket kezdtek el gyártani, például a filmszakma speciális-effektus részlegei is. Az egyik Facebook-posztom után több New York-i magyar barátunk is küldött nekünk maszkokat és fertőtlenítőszereket húsvétra (pont így jött ki), amiért a mai napig nagyon hálásak vagyunk. Egy nagyon kedves gyártásvezető barátom pedig egyfolytában azon dolgozott, hogy Linda kórháza nagyobb mennyiségű maszkhoz és kiemelkedően fontos intubációs búrákhoz jusson. Egy Dél-Karolinában dolgozó magyar orvos is küldött rengeteg védőfelszerelést, amit egy közösségi finanszírozó oldalon keresztül egy amerikai olimpiai-bajnok úszónő szedett össze. Ezek valódi, elképesztő segítségek voltak.

Alig mérséklődött a koronavírus járvány, amikor Amerika a rendőri a rendőri intézkedés során elhunyt George Floyd halála és az azt követő tiltakozás, majd erőszakhullám miatt került ismét a világ érdeklődésének középpontjába. Önök hogyan élték meg ezt a mindennapokban? New Yorkban milyen megmozdulások voltak? Megjelent az utcákon az erőszak?

Sajnos igen. A lázongások mindkét oldalból a legrosszabbat váltották ki. A rendőrök túlzott erőszakkal válaszoltak olyan helyzetekben is, amikor ez nem lett volna indokolt. Ugyanakkor a tüntetés-sorozatok alatt rabláshullám indult meg, emberek betörtek áruházakba és vitték, amit tudtak. Először a luxus-cikkekre mentek rá, de később már kisebb helyi üzletekbe is betörtek, tönkretéve ezzel a keményen dolgozó tulajokat. A több mint 100 éves, világhírű, 8 emeletes Macy’s áruház bedeszkázva áll a mai napig. Ennek ellenére oda többször is betörtek. Más boltok gépfegyveres őröket vettek fel, hogy megállítsák a rablásokat. A mi környékünkön is bedeszkáztak több szupermarketet és kisüzletet is.  A város sok ponton le volt zárva, kijárási tilalmat rendeltek el (este 8-tól reggel 5-ig), amire legutoljára 1943-ban volt példa a harlemi lázongások miatt, ami egyébként szintén azért tört ki, mert egy fehér rendőr megölt egy fekete lakost. Napközben viszonylag egyszerűen lehetett az ügyeket intézni, bevásárolni, bár az üzletek jóval korábban zártak. Én továbbra is otthon dolgoztam, de a feleségemnek, mint „nélkülözhetetlen munkaerőnek”, mennie kellett a kórházba. Az úton többször is megállították a rendőrkordonoknál a taxiját és csak a kórházi igazolványával mehetett tovább. Ez egy hétig tartott.

A békés protestálások viszont a mai napig vannak. Ráadásul maszkban, hogy véletlenül se fertőzhessék meg egymást. Rengeteg fehér tüntet a feketék mellett. Egy fekete ismerősünk azt mondta, hogy szerinte ezeknek a tüntetéseknek akkor lenne végre igazi hatása, ha csak fehérek demonstrálnának. Lehet benne valami. Itt, az Egyesült Államokban, a hátrányos megkülönböztetés olyan szinten vált a mindennapi élet részévé, hogy sajnos rengeteg esetben még maguk a résztvevők sem ismerik fel, hogy ami történik, az bizony színtiszta rasszizmus. Szerencsére a vezetők meghallották a nép szavát, és komoly rendőrségi reformok indultak meg. New York ismét talpra áll, mint ahogy az elmúlt négyszáz év során mindig.

(Címlapfotó: motorosok adják át adományaikat. Forrás: Köves Krisztián Károly Facebook-oldala)