Oktatás a dombok mögött – tapasztalatok egy székelyföldi falusi iskolában


-A A+

Egy nagyobb székelyföldi várostól 20-30 kilométerre található az a falu, ahová egy évvel ezelőtt csöppent egy fiatal tanár. Az anonimitását megőrízni óhajtó oktató a tapasztalatait, gondolatait egy éven át rögzítette a Dombok mögött című blogban. A Maszolnak adott interjúban arról beszél, hogy milyen környezetbe csöppent és hogyan élte meg a román oktatási rendszer visszásságait.

A blogban sem, de most sem akarsz arról beszélni, hogy milyen településen tanítottál. Mi az, amit elmondhatsz a faluról?

Sűrűn vannak arra buszjáratok, így könnyen megközelíthető, szemben sok más, hasonló faluval. Ahogy beérsz, a házakon, a főúton nem látszik, hogy szegény volna a település, van is egy szűk réteg, amelyik eléggé jómódú, és a gyerekek is tudják ebben a körben, hogy például milyen végzettsége volt a nagymamának… A többiek viszont nagyon szegények, és a két réteg között nem igazán van átmenet.

Most építettek óvodát, de egyre kevesebb a gyerek: I-IV-ben és V-VIII-ban is van összevont osztály. Egyre több a cigány gyerek, ami azért gond, mert a figyelem és a pedagógusok felkészültségének hiánya miatt lemorzsolódnak. A társadalmi különbségek egyre inkább látszanak, pedig a cigány gyerekek minőségi foglalkoztatása fontos volna a közösség jövője számára is.

A blogot azért kezdtem írni, hogy megosszam az élményeket. Azt a falat látom most is magam előtt, amelyen még 1919-es propagandaújságból, de a negyvenes évekből is voltak újságkivágások, fényképek. Ezek ott maradtak az iskolában úgy, hogy azóta volt már meszelés, de mindent visszatettek a helyére. Már az elején tudtam, hogy érzékeny dolgokról kell írnom, amivel megsérthetek embereket – ezért maradtam anonim. Ugyanakkor nekem abban a (tanári és szülői) közösségben kellett dolgoznom, így fontos volt – legalább látszat szinten – fenntartani a hangulatot. Mindössze egyetlen kolléganőm tudja, hopgy én vagyok a Dombok mögött blog szerzője.

Ez volt az első éved. Miért akartál tanítani?

Meg akartam tudni, hogy van-e értelme számomra az oktatási rendszerben gondolkodni, hogy milyenek valójában a körülmények, lehet-e változtatni, annak, aki szeretne, bármit is tenni. Igazából a városban szerettem volna tanítani, egy jó iskolában, de már az elején meglepetések értek: a kiírt helyek eltűnnek, nem ajánlották, hogy megpályázzam stb. Eleinte ki is zártam a távolabbi településeket, mert túl sok energiát vesz el az utazás a gyerekekre szánt időből – de végül a tanfelügyelő meggyőzött azzal, hogy az ilyen településeken is kell valakinek tanítania. És ebben nagyon igaza van.

Milyen történetekkel találkoztál?

Minden blogbejegyzés egy vagy több gyerek története, ezek beágyazása, elhelyezése a rendszer működésében. Legutóbbi például egy negyedikes gyerekről írtam, akit az osztályomba járó bátyja által ismertem meg. Nagyon szeret focizni, barátságos, jólelkű gyerek, és amikor filmvetítéseket szerveztünk a kollégámmal, ő is gyakran eljött, de nem volt pénze teát venni sem – ilyenkor kisegítettük őt. Fontos volt, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, senkit ne hagyjunk magunk után. Az évzárón két csokor virággal jött oda hozzánk úgy, hogy otthon senki nem kérte erre.

Most azon dolgozom, hogy anyagi fedezetet találjak számára ahhoz, hogy két faluval arrébb járhasson fociedzésekre. Egész évre körülbelül hétszáz lejre volna szükség buszjegyre, ezen kívül öltözékre, kiegészítő kellékekre (a további részletekről a blogon lehet olvasni, hamarosan pedig a gyűjtőakcióról is írunk – a szerk.). Felmerül persze a kérdés, hogy mi alapján dönthetem el, kin segítek? – ez az egész tanév alatt folyamatos kérdés volt, hogy kinek, mikor és hogyan érdemes segíteni, megmutatni egy lehetőséget. Ezen a kérdésen még nem tudtam magam átrágni: minden gyerek megérdemeli a maga kis személyre szabott lehetőségét, esélyét.

Milyen kapcsolatot ápoltál a kollégákkal?

Nincsenek nyílt konfliktusok, mert létezik egy korlát. Amikor például a tanáriban a menekültekről folyt a beszélgetés, többek minden együttérzés nélkül nyilatkoztak, olyan is volt, aki közben Hitler befejezettlen munkáját idézte fel. Én ilyen helyzetekben egyszerűen kimentem, mert érzem, hogy többé nem tudnánk leülni egy asztalhoz, ha élesben ütköznénk és kiderülne, hogy teljesen megférhetetlenek vagyunk.

Többször téma volt az, amit a kollégák fenyítésnek hívnak, én pedig gyermekbántalmazásnak. Az a baj az oktatási rendszerrel, mondták többen, hogy a tanárok már nem verhetik meg a gyereket (vagy enyhébb módon nem fenyíthetik), mert jön a rendőrség. Erre pedig mindenkinek volt személyes hozzáfűznivalója: őt is megverték, mikor gyerek volt, és milyen hasznosnak bizonyult ez. Ők mind gyerekek voltak valaha, és ezt hozták magukkal, ugyanakkor szakemberként az észérveket a gyerekkori (tév)hitek elé kellene tudni helyezni, az oktatasi rendszer minősíthetetlen állapotát pedig elválasztani a szeméyes traumáktól.

A nyílt rasszizmus, a cigányozás is mindig előjött. Azt nem tudom pontosan, hogy az órán hogyan viselkednek a gyerekekkel, mert ahogyan a családon belüli erőszakot is sokszor a magánszférárén belülinek látjuk, úgy mintha az iskolában is működne egy hallgatólagos egyesség: nem szólunk bele, hogy ki mit tesz a saját óráján. Ez nagyon rossz, az együttműködést például teljesen ellehetetleníti. A gyerekek persze sokmindent elmondanak, viszont nem mindig látják elyesen, és gyakran egyetértenek a tanárral.

Nem beszéltünk még a szülőkről. Milyen viszonyba kerültél velük?

Fontosabb volt a szerepük, mint gondoltam. Az osztályomban a gyerekekkel kezdtem el például egy túrát szervezni, és a szülők elégedetlenek voltak, mert nem vontuk be őket. Az év alatt kezdett látszani, hogy mennyire fontos a szülő véleménye, például amikor minősíti a tanárokat, mert ez a gyerek hozzáálsát is befolyásolja.

Milyen lehetőségeid voltak alternatív megoldásokra és milyen fogadtatásban részesültek ezek?

Nem egy kész tervvel fogtam a dolgokhoz. Bár szeretnék, szerettem volna olyan bátor lenni, hogy teljesen letérjek a megszokott útról. Hiába nem akartam, élt bennem egy kényszer, hogy a tantervet, a tankönyvet, a szövegeket, a módszertant kövessem,  megpróbáltam eltérni ettől, de közben nem voltam biztos abban, hogy jó, ahogy próbálkozom. A kollégák részéről azt hallottam, hogy a modern pedagógiai módszerek rosszak: túl sok minden van kinyomtatva, mindent készen kapnak a gyerekek, ők bezzeg be kellett magolják és tudták is kívülről…

Azt is mondták, hogy kooperatív módszerekkel nem lehet elérni sokat. Valójában ezek a kritikák nem a módszerre, hanem a helytelen alkalmazására vonatkoztak. A kooperatív tanulásszervezést könnyű elrontani, sok időbe és energiába is kerül megvalósítani. Olyan csoportmunkákról van szó, amelyben mindenki kap feladatot, és ha nem végzi el, a közös eredmény sem születik meg, és fordítva: az elkészítéshez egymást kell segíteniük a tanulóknak. Volt ahol ez működött és volt ahol nem. Látszott, hogy a szociális kompetenciák hiánya, az előítéletek miatt nehézségekbe ütközünk: nem tudtak társaikkal beszélgetni, zavarba jöttek, ha valakinek a közelébe kellett üljenek, nehéz volt nem egyéni munkában és versengésben gondolkodni.

Drámapedagógiai módszerhez is nyúltam, ahol dramatizáltunk, olvastunk, eljátszottuk a jeleneteket – és az a gyerek is örvendett, aki csak egy sort kellett megtanuljon, mert számára az volt kihívás, ugyanakkor sikerélmény is. Jól szórakoztunk a két hét alatt, és közben sokat tanultunk az együttműködésről, a türelemről vagy arról, hogy megfogjuk a másik kezét.








EZT OLVASTA MÁR?

X