A Könyvturi • élőKönyvtár rendezvény az érme két oldalát jeleníti meg: egyrészt emberekről szóló könyveket tesz ingyenesen elérhetővé, másrészt embereket tesz nyitott könyvekké – olyan embereket, akikkel ritkán találkozhatunk és beszélgethetünk el őszintén. Az idei színes kínálatból két mozgássérült embert szólaltattunk meg, akik teljesen eltérő történetekkel, de hasonló tanulságokkal szolgáltak a kolozsvári eseményen.

Az első élő könyv, akivel beszélgetünk, Jancsó István. Marosvásárhelyi, több mint tíz éve gyógyászati segédeszközöket is forgalmazó vállalatnál dolgozik, élménylovaglási táborokat szervez mozgáskorlátozottaknak, sportnapok szervezésében segít és így tovább. A beszélgetés során felvillantja a mozgássérültek életének és a hozzájuk való viszonyulásnak mindkét oldalát: a tragikusat és a komikusat is.

Számos esetről mesél. Olyanokról, akik fiatalon, baleset miatt, hirtelen sérültek meg, és nehezen barátkoznak meg a gondolattal. Ilyenkor előbb a hozzátartozók mentalitásváltását célozza meg, hogy támogassák az épségét elveszítőt visszanyerni az önbizalmát és a függetlenségét – van, hogy kifejezetten szigorú is vele, és amikor megszólal benne a sajnálat, akkor is igyekszik elkendőzni.

Beszélgetünk arról is, hogy sokan nemcsak azért nem mozdulnak ki a négy fal közül, mert nem tudták feldolgozni az állapotukat, hanem a körülmények miatt, amelyek különösen a kerekesszékeseket érintik rosszul. A tanintézményekben is problémák vannak: egy vásárhelyi egyetemen például izomsorvadásos lány miatt kérték a tantermek újraosztását, a vezetőség azonban nemet mondott a kérésre: „éveken át az édesanyja cipelte a harmadik emeletre, volt olyan tanár, aki nevetett ezen”.

Új élet amputáció után

Keresztes Zsolt 27 éves, bélafalvi. Két évvel ezelőtt diagnosztizáltak nála rákot, ami miatt amputálni kellett a bal lábának az alsó részét. Életerős, életvidám férfi, aki úgy gondolja, hogy szüksége volt erre a változásra az életében, mert korábban, ha volt is elképzelése arról, hogy mi lesz vele tíz év múlva, nem voltak kész tervei és nem hitt az emberi jóságban.

A román egészségügyi rendszerrel kezdünk, ezt kár is részletezni: ami fontos, hogy Nagy-Britanniában dolgozott sokáig, és lehetősége volt arra, hogy ott segítsenek neki. Két hónapja volt arra, hogy végiggondolja a lába elveszítését, így az amputációt nem élte meg tragédiaként – a másik megoldás egyébként is hosszasabb és rizikósabb lett volna.

 „Azt mondtam a haveroknak, hogy egy éven belül kacagunk. Nem egy éven belül kacagtunk, hanem egy héten belül", meséli. Szerencsés abban, hogy milyen a környezete: a barátai is sokat segítettek, ellátogattak hozzá a szigetországba. A szülei nehezebben élték meg a helyzetet, de minden támogatást megadtak neki, ahogy a barátnője is. Amikor a Facebookon megmutatta, hogy milyen protézisre vágyik – egyébként 70 ezer euró fölött van az ára – akkor rögtön szervezkedni kezdtek, pénzt gyűjtöttek neki. Célja is, hogy munkával megvehesse a műlábat.

„Nem hittem abban, hogy van emberség” mondja, de most már nem gondolja így. Célja, hogy a One and a half leg egyesülettel visszaadjon minden jót, amit kapott, „bár úgy érzem, hogy nem elég erre egy emberöltő”. Abban hisz, hogy az egyesültet nemzetközivé tegye, pár éven belül végigbringázza Európát, hogy az emberek halljanak a mozgássérültekről, a rákos betegekről, ne tabuként kezeljék ezt. Mára szereti önmagát, büszke arra, hogy protézist hord és dolgozott hat hónapig az amputáció után. És őszintén vallja, hogy ez meg kellett történjen vele, hogy megváltozzon – zárja a beszélgetést.