Hogyan kommunikálnak a vloggerek? Milyen viszonyban állnak a hagyományos médiával? Hogyan reklámoznak? Ezekre és hasonló kérdésekre adott választ Szőcs Lóránt korábbi újságíró, a csíkszeredai Sapientia EMTE Kommunikáció és közkapcsolatok szakának korábbi hallgatója, akit egy nemrég megjelent tanulmányáról kérdeztünk.

A szövegében az olvasható, hogy a vloggerekre három típusú kommunikáció jellemző: a narratív, a dialektikus és a retorikus. Mi a különbség ezek között?

A narratív kommunikáció történetet mesél el nagyon színesen és érzékletesen, de mindent adottnak vesz, azaz nem kritizál semmit, hanem eleve adottnak vesz. Ráadásul akik ezt a módszert használják, sűrítik is a történetet, próbálnak egy életérzésre összpontosítani. Ahogy azt a leíró részben kifejtem: ezt kritizálja például Puzsér Róbert és Gödri Bulcsú, akik szerint a reklámok szerepe az informálás volna, de jelenleg nem ezt teszik, hanem csak életérzést adnak át, felkavarják a tudatalattit.

A kritikai vagy dialektikus kommunikációban már van rákérdezés: mindennek utánajár, és én azt mondom, hogy a mai világban mindenkinek kritikai hozzáállása kellene legyen. Általában az első típusú kommunikációt használják, emészthető, kerek történeteket, olyan világokat, amelyekben könnyen elképzeli magát, de ez szerintem nem vezet jó útra, mert nem fejlődik ki egy egészséges kritikai érzék.

A retorikus kommunikáció arra épít, hogy lehetőség van a hozzászólásra, vitafórumok kialakítására. Lehet olyan konstruktív vitát elindítani, amelyből mindenki nyertesen jön ki, egy konszenzus alakul ki. Vloggerek ezt próbálják kivitelezni, a probléma viszont az, hogy többnyire gyerekek, fiatalok vlogolnak és kevés az, akinek van szakmai tudásai is, amit kamatoztat ezzel a munkával – ilyen például Szirmai Gergely, aki például filmkritikusként szerkesztőségi tagnak nevez mindenkit, aki követi az oldalát és hozzászól az anyagaihoz. Ezt látom az ideáltipikus sajtónak, amelyik más véleményére is kíváncsi, és amellyel leszűrhető egyfajta össz-vélemény.

Ha már a komment-szekciókról beszélünk: hogyan látod, mennyire működik ez manapság itthon?

Korábban a Csíki Hírlap és a Székelyhon újságírója is voltam. Ezeken a fórumokon voltak hozzászólások, de mivel névtelenül írhattak az emberek, a mocsok, a szenny jött ki gyakran. Szerintem egy online újságnak kellene legyenek olyan szerkesztői, akik ezzel is foglalkoznak: fenntartják a kapcsolatot a hozzászólókkal, kizárják, aki nem érvel, nem vitázik, hanem személyeskedik, indulatos, vagyis trollkodik, rombolja a vitát. Az is megoldás lehet, hogy minden újságíró saját cikkei alatt moderálja a hozzászólási felületet.

Visszatérve a vloggerekre: hogyan hasznosítják a marketinget és a reklámokat a videókban?

Vagy szerződést kötnek cégekkel, akik az adott vlogger népszerűsége alapján reklámokat osztanak szét, vagy pedig bizonyos termékeket lopnak be a műsorokba, például egyfajta üdítőt isznak, egyfajta ruhát, amelyen látható a márka. Egy harmadik lehetőség például számítástechnikai eszközök kipróbálása – mert azzal szemben, hogy a reklám csak annyit mond el, hogy mi leszünk a világ urai, ha megvásárolunk egy eszközt, itt hozzáértő szakemberek elemzik a terméket.

Kutatások szerint ezek a fajta reklámozások hatékonyabbak, mint a hagyományosak. Miért?

Fiatalabb generációk már nem nézik ezeket az érzelemre ható, életérzést, történetet eladó reklámokat. Egyre inkább csak hasznos tartalmakat hajlandók nézni: példa erre a magyarországi TheVR csatorna, ahol különböző termékeket tesztelnek – ezzel pedig bármit jobban el lehet adni a fiataloknak.

Hogyan viszonyul egymáshoz a vlogger-szféra és a televíziózás?

Azt gondolom, hogy az fog elzajlani, ami az elektronikus újságírás területén is lezajlott. Amikor megjelentek a bloggerek, mindenki ellenük volt – szubjektívek, nem írnak helyesen, nincsenek saját forrásaik stb., mondták. Lassan mégis oda lyukadtunk ki, hogy a portálok maguk kezdték alkalmazni ezeket az embereket – így megmaradt a hagyományos újságírás is és annak egy lazább formája is, a blogírás.

A két fél közötti különbséget a legjobban Szirmai fejtette ki, aki elmagyarázta, hogy egy tévéműsor megvalósításához nagyobb stábra van szükség, míg a vlogger esetében kisebb a költségvetés, de nem tud annyira mélyen belemászni egy témába, mint egy televíziós riporter.

Te kifejezetten profi vloggerekkel foglalkoztál, de vannak ugyanakkor meglehetősen unalmas és nem is informatív szereplők, akiket mégis követnek – ők inkább mintha egyfajta naplónak használnák a csatornájukat. Mégis miért követik őket?

A vloggerkedés szerepjátszásként is értelmezhető, ahol a nyilvánosságában a közönséggel nem egy élettérben van, nem a színpadra lép, hanem az interneten érhető el. A közönség nem tapssal vagy füttyel reagál, hanem hozzászólásokkal. Vannak olyan emberek, akik jól szerepelnek, jól adják elő magukat, de különben nem mondanak semmi tartalmasat vagy fontosat. Sokan vannak, akik ezt a stílust kedvelik.

Milyen előnyeit és hátrányait látod a vlog-kultúrának?

Az egyik hátrány az lehet, hogy az ember hozzászokik a rövid tartalmak nézéséhez. Tari Annamária pszichológus fejti ki, hogy a probléma a felületesség: érdeklődnek, mindent megnéznek, de csak a felszínen maradnak. Eltöltenek három-négy órát úgy az interneten, hogy gyakorlatilag semmit nem kaptak cserébe – ha ehelyett egy jól megszerkesztett tévéműsort, filmet nézett volna, vagy elolvasott volna egy tartalmas riportot, egy regényt, akkor mélyebb élményekben részesült volna.

Egy másik probléma, hogy minden gyerek vlogger akar lenni: Magyarországon is legfennebb az első 15-20 legnézettebb vlogger él meg a százezerből. Pozitívum viszont, hogy ezzel az eszközzel valóban el lehet érni a fiatal generációt, és ha megvan a megfelelő tudása egy vloggernek, akkor elérheti azt, hogy a továbbiakban elmélyüljenek egy témában a követői.

Címlapi illusztrációnk forrása: quecamarareflex.com