Közeleg a vég. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Összedől a világ. Jön az apokalipszis. Megannyi ezekhez hasonló gondolat és sokszor meg is fogalmazott, ki is mondott félelem. A társadalom jelentős része ezt érezte a referendum előtt. Ezt érezte a referendum után. Ezt szoktuk mostanában érezni, bármiről is legyen szó. Olyannak tűnik a világ, mint ami megérett a pusztulásra. Aztán eljön a holnap. És akkor azt érezzük, hogy mégis lehetett lejjebb, de ennél most már tényleg nincs lejjebb. És aztán eljön a holnapután. És az élet mégis megy tovább. Mindennek ellenére.

Két lehetséges magyarázat jut eszembe a jelenségre. Az egyik lehetőség az, hogy tényleg minden egyre rosszabb. Itt most kezdhetnénk egymás mellé pakolni az „érveket”, amik emellett szólnak. Hogy ez a kormány miért rosszabb, mint az előző, hogy ez a politikai húzás miért vezet hamarabb katasztrófába, mint az előzőek. GDP-adatok, boldogságérzet, migránsok, menekültek, szegénység, gazdagság, egészségügy, oktatás, egyház, hit, haza, szeretet, erkölcsösség: megannyi pro és kontra érvet szolgáltató fogalom. És ezeket megmérjük, kilóra. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy megmértük. Vagy hát meg is mérjük, de rendszerint csalóka mérleggel. Előítéleteink, előzetes tudásunk, hiedelmeink, vágyaink mérlegére helyezzük, ami óhatatlanul részrehajló. Ez még a tudományos vizsgálódásoknál is fennáll, még ha nem is olyan erős torzításokkal: elég egy pillantást vetni a gazdasági mérlegek elkészítésére és azok értékelésére, értelmezésére. Nem arról van szó, hogy mindent relativizálni kellene. De fontos felismerni, hogy a mérlegelést befolyásolja a perspektívánk. Mindig találhatunk olyan szempontot, amiből szemlélve a történéseket, az új fejlemények rosszabbnak tűnnek majd a régieknél. Minden szempontot figyelembe vevő perspektíva soha nem lesz.

A második lehetőség, hogy nem lesz minden rosszabb, de mintha alaptulajdonságunkká válna, hogy ezt így lássuk, így érzékeljük, így értelmezzük. Mintha az emlékezési mechanizmusunk, a régi dolgok előhívása és a jelenlegi tapasztalatokkal való összevetése romlott volna el, az emlék mintha szebb világot mutatna, mint amilyen a jelen. Ugyanez a dinamika jellemzi a „régen minden jobb volt” elgondolásokat is. Ebben az esetben tehát mintha rossz lenne az emlékezési folyamatunk, ugyanakkor a jövőre vonatkozó elképzeléseink is túlzásokba esnek. Azt gondoljuk, hogy ha egy esemény bekövetkezik, akkor az olyan beláthatatlan lavinát idéz elő, ami minden bizonnyal elsodor bennünket. A „csúszós lejtő” metaforát éppen az ilyen alapokon álló érvelési hibákra használják. Amikor egy esemény vagy ok következményeként, okozataként egész sorozatláncot képzelünk el, amelynek legvégén rendszerint az összeomlás és totális megsemmisülés áll. A helyzet azonban az, hogy a társadalom sokkal komplexebb annál, mintsem hogy ezek az „oksági láncok” bekövetkezzenek, elég, ha egy „jósolt” lépés nem következik be, és máris értelmét veszti a projekció. A hozzá kapcsolódó félelemérzet azonban ettől függetlenül pont olyan valóságos marad. Az pedig többnyire gátló és fékezőerőként hat az emberre.

Bármelyik magyarázat is álljon a jelenség hátterében, esetleg ezeknek valamilyen keveréke, netán egészen más magyarázó erő, a jelenség maga a magyarázattól még nem szűnik meg. Ha minden egyes nap úgy látjuk a társadalmunk helyzetét, mint ahogyan a kamasz szerelmes látja az életét, akivel a tegnap szakított élete szerelme, akkor a magyarázat annyit érne, mint amikor az ifjúnak feltárják a szakítás okát (vagy legalábbis amit annak tartanak: kevéssé hiszem, hogy egyetlen okra vissza lehetne vezetni bármit, ez az egyszerűsítés szintén elménk egyik torzítási igénye). Szóval kicsit mintha mindenki a dobott szerelmes szemüvegén keresztül látná a világot. Nevezhetjük ezt akár pesszimizmusnak is, de a helyzet az, hogy ez a „minden sz@r” élményét és tapasztalatát csak megspékeli egy tehetetlenségi érzéssel: azzal az érzéssel, hogy „ez van, ilyenek vagyunk”. Mondhatnánk, hogy legyünk optimisták, de belátható, hogy ez nem bemondásra következik be.

Az ördögi körből talán létezik kilépési lehetőség, de komoly energiabefektetést igényel. A „mi van” megállapítása után a „mi volt” megemlékezések és „mi lesz” forgatókönyvek gyártása és táplálása helyett érdemes lenne arra a kérdésre összpontosítani, hogy „mit tehetnék, hogy jobb legyen?”. Ezzel a megközelítéssel nem próbáljuk felülírni az érzésünket, netán tudomást sem venni róla. Ez megengedi a „minden rossz” átélését, azonban a cselekvési terv kidolgozásával egyfelől átirányítjuk a figyelmünk fókuszát, ugyanakkor a pozitív irányultság idővel ezeket a „rossz” mechanizmusokat is felülírhatja apránként. Az élet nem egy csúszós lejtő, sokkal inkább egy hullámvasút. Próbáljuk meg hát élvezni. Lehetőleg együtt és nem egymás kárára.