A kortárs értelmiség egy jelentős része – főként az egyoldalúan nyugatorientált fiatalok – szeretik abban a hitben ringatni magukat, hogy a férfiak és a nők közt voltaképpen semmi releváns különbség nincs, a különbségek pusztán az egyénekre ráerőszakolt társadalmi szerepekből fakadnak. Azaz a nemek merőben társadalmi képződmények, s ezért a gyerekeket csecsemőkoruktól úgy kell nevelni, hogy nemi hovatartozásuk alakulását semmi ne befolyásolja. Bizonyos beállítottságú (önmagukat nagy előszeretettel haladónak hirdető) nyugati lapok egyenesen jó ízlésű lakberendezők által kialakított semleges nemű gyerekszobákat népszerűsítenek, hogy a gyerek, ha felnőtté válik – biológiai adottságaitól függetlenül – tényleg szabadon választhassa meg nemi hovatartozását. Ez a szabadság persze irgalmatlan megkötéseken alapul. Nem csak a környezetet, de a nyelvet is át kell alakítani, hiszen az indoeurópai nyelvek is diszkriminatívak, amennyiben „méltánytalan” (azaz patriarchális beidegzettségeket fenntartó) különbséget tesznek a nemek között.

Ebből a szempontból (bár az erre való utalás a Sargentini-jelentésből kimaradt) a magyar nyelv minden más európai nyelvnél demokratikusabb és diszkriminációmentesebb, lévén „semleges nemű”.

Sajnos hiába az. Armin Falk bonni közgazdász és kutatócsoportja 80 országra (a Föld népességének 90 százalékára) kiterjedő, a nemi különbségek kutatására vonatkozó vizsgálatai, melyekben Magyarország is benne foglaltatott, Magyarországra vonatkozóan is ugyanazt az eredményt adták, mint a nyugat-európai államok esetében. Valószínűleg azért, mert a nemek közti különbségek (lévén nagyobbrészt a biológiai evolúció termékei) Magyarországon is ugyanazok, mint a másik 79 államban.

Falk vizsgálatai voltaképpen John Coates angol közgazdász „cápa-elméletének” felülvizsgálatát tűzték ki célul. A 2008-as pénzügyi válság okait vizsgáló Coates ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a sikeres spekulánsok tesztoszteronja ugyanúgy növekszik, mint a cápák gyilkolási késztetése a vér érzékelésekor. Ha néhány alkalommal jelentősebb összegeket nyernek, kockázatkészségük az egekbe ugrik, egészen addig, amíg végül bele nem buknak. Mivel a nők tesztoszterontermelése pusztán egy tizede a férfiakénak, Coates azt gyanította, hogy a 2008-as válságot kifejezetten a férfiak idézték elő. Ehhez persze nem kellett zseninek lenni, hiszen a spekulánsok és a brókerek közt szinte elvétve sem akadtak nők.

Falk számára, aki német közgazdászként a gender-elméletet sem utasíthatta el, a munkacsoportja által végzett kutatás szerfelett meglepő eredményt hozott. Az átlagos férfi országtól függetlenül, valóban kockázatválalóbbnak bizonyult, mint az átlagos nő. Ami azt is megmagyarázta, miért választanak a férfiak gyakrabban önálló vállalkozásokat. És miért válnak gyakrabban a játékszenvedélyek áldozataivá. A férfiak azonban türelmesebbeknek is bizonyultak, mint a nők. A férfiak többsége hajlamosabb lemondani a fogyasztásról, és megtakarított pénzét önképzésbe, vállalkozásokba vagy beruházásokba fektetni. Ez a türelem az alapja annak, hogy gazdaságilag sikeresebbek is mint a nők.

Az átlagos nők ezzel szemben önzetlenebbek, mint a férfiak. Ez magyarázza, hogy hajlamosabbak segíteni másokon és gyakrabban vállalnak szociális feladatokat. A pedagóguspályától a betegápolásig. Másrészt nyíltabbak is, leplezetlenebbül kimondják a véleményüket, még ha a cégvezetés ezt nem is méltányolja. A nők a közösség szempontjából kedvező magatartásformákat többre becsülik, mint a férfiak, az utóbbiak viszont a kedvezőtlen attitűdöket büntetik keményebben.

Falk végkövetkeztetése: a legelőnyösebb vállalkozások vegyes összetételű teameken alapulhatnak, lehetőleg egy nő vezetése alatt, hiszen ebben az esetben a férfiúi és a női tulajdonságok (előnyök és hátrányok) ideálisan kiegyensúlyozhatják egymást.

Az átlagos nő és az átlagos férfi persze fikció, a két nem közt ugyanis, akárcsak domb és hegy közt átmenetek hosszú sora húzódik. Ámbár a bizonytalansági sáv ez utóbbi esetben valamivel szűkebb. De a bizonytalanság nem kevésbé jogosult.

Az – e bizonytalanság jegyében némileg valóban kérdéses – kutatási eredmények mélyebb elemzésének azonban volt egy – a kutatókat még inkább meglepő – eredménye is. Falk és az amerikai Berkeley Egyetem tanára, Johannes Hermle a Science Magazinban közzétett cikkükben kénytelenek voltak megállapítani, hogy a (továbbra is átlagos) férfiak és a nők közti különbségek azokban az államokban, ahol a férfi és a nő közti egyenlőség az uralkodó, és a cselekedeteket nem a túlélésért való harc diktálja, nem eltompulnak, hanem kifejezetten fölerősödnek. Falk és Hermle azt találták a legvalószínűbb magyarázatnak, hogy ha a közvetlen megélhetésért nap mint nap kell meg küzdeni, a nők is kénytelenek megnövekedett kockázatokat vállalni, kevésbé lehetnek nagylelkűek és kevésbé bízhatnak meg egymásban. De ha a megélhetés könnyebbé válik, a nők inkább kiélhetik természetes vonzalmaikat, különösen, ha még a férfiakkal egyenlőkként is cselekedhetnek.

A férfiakra ez nem érvényes, hiszen ők korábban is szabadabban engedhettek az evolúció által rögzített hajlamaiknak. A szerzőtárs – konzekvenciáinak élét tompítandó – azt is megállapítja (és joggal), hogy társadalmi ráhatással a velünk született adottságok túlhajtásai – mindként nem esetében – mérsékelhetők.

A kutatások legfontosabb konzekvenciája azonban nézetem szerint az, hogy az egyenlőség – valóban demokratikus értelmezésben – nem azonosságok, hanem csakis másságok egyenlősége lehet. A férfiak és a nők nem úgy válhatnak valóban egyenlővé, hogy – akár mesterkélt ideológiákkal és eljárásokkal is – elmossuk a köztük lévő különbségeket, hanem éppen ellenkezőleg, ha engedjük őket szabadon – az állítólagos semleges nem erőszakolt beiktatása nélkül – kibontakozni.

A két nem így és csakis így válhat alkalmassá arra, hogy megteremtse a valóban emberi harmóniát. A párkapcsolatokban és a tágabb társadalmi kapcsolatrendszerekben egyaránt.

Ezt persze az a bizonyos nemtelen magyar nyelv öröktől tudta. A férj és a feleség mindig is csupán a házaspár (azaz a házastársi egység) felét jelentette. A különbségek összemosása épp ennek a házastársi egységnek a szükségességét mossa el, s távlatilag az embernek mint Homo sapiensnek a megszűnésével fenyeget. A különbségek fenntartása, sőt kultusza ugyanis az emberi együttélés alapfeltételének, a kompromisszumkészségnek is az alapja. Az egymást dinamikusan kiegyenlítő ellentétek valamely egységben való egymásnak feszülése és egyensúlya ugyanis a kompromisszumképzés igazi iskolája.

A kompromisszumok persze tényleg csak egyenlőségen alapulhatnak.  Ismételnem kell azonban, hogy nem az azonosságok egyenlőségén, hiszen azok problémátlanságuk következtében nem okozhatnak gondot, hanem a másságokén, mely ez idő szerint az emberiség legnagyobb gondjainak egyike. Egyrészt azért, mert nem bírjuk elviselni a másságot (lásd a nyelvi-kulturális kisebbségek, illetve többségek iránti averziókat), másrészt mert olyan szinteken is előállítjuk, melyeken nincsen helyük (lásd semleges nem és társai).

Az persze kétségtelen, hogy a férfiúi, illetve a női adottságok bizonyos mértékig társadalmilag is befolyásolhatók, de sokkal jobb, ha engedjük, hogy kiegyensúlyozzák egymást ahelyett, hogy – amúgy is kérdéses megalapozottságú, mert a társadalom viszonylag kisszámú csoportjai esetében létjogosult – ideológiákkal megpróbálnók őket – pro és kontra – megváltoztatni. A félreértések elkerülése végett, amikor semleges nemről beszélek, nem aszekszualitást értek alatta. Merthogy az is van, az emberiség egy százaléka, Németországban például közel egy millió ember aszexuális, sem a férfiak, sem a nők nem érdeklik, de korántsem semleges neműek. Nemük van, csupán szexuális késztetéseik nincsenek… És ők sem tehetnek róla!

Persze, ami engem illet, nekem épp azon kell meglepődnöm, hogy Falk és Hermle igazsága – mármint hogy az átlagos férfiak és nők alapvető vonatkozásokban különböznek – bárkit is meglephetett.