Nem mondhatnám, hogy nem vártam arra, ami a Székely Csaba színpadi szövegén alapuló és három nyelven – románul, magyarul és németül – játszott Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) című marosvásárhelyi, független színházbeli, történelmi tabudöntögető előadás körül történt. Azonban minden rosszhiszeműségemmel sem számítottam arra, hogy az Ándi Gherghe által rendezett produkciót érő támadások mindössze az igen szemléletesen kivitelezett plakátig jutnak el.

Alkotóemberek általában csak módjával szoktak megorrolni arra, aki szellemi terméküket bírálja, azonban annál lehangolóbb, lesújtóbb aligha van számukra, ha úgy bírálják azt, hogy meg sem nézik, miről is szól, nem is érdeklődnek a tartalmi mondandója iránt, fennakadnak a külsőségeken, és azokat ragozzák a végtelenségig.

Pedig mennyire látványos lett volna, ha az említett előadás egyik-másik bírálója egy alkalmas pillanatban feláll – a hatás kedvéért – az első sorból és fél- vagy egészen hangos méltatlankodás közepette hanyatt-homlok elhagyja a nézőteret, közben pedig sorolja azokat az elvi, tartalmi, formai, történelemi-filozófiai kifogásokat, amelyek felháborodását okozták…

Már el is képzeltem magam előtt, hogy mennyire teátrális lenne egy ilyen jelenet..., ha nem lenne vele egy nagyon nagy gond: egy ilyen gesztushoz legalább körülbelül érteni kéne azt, hogy mi zajlik a színpadon, ismerni a forrásokat, amelyeken a drámai szöveg alapul, a miérteket és a hogyanokat. Ez azonban merő utópia. Hiszen a szóban forgó bírálók nem erre vállalkoztak, hanem valami egészen másra…

Vitéz Mihály színpadon kívüli története nagyon hazai és nagyon szimptomatikus, némiképp elkeserítő, de legalább ugyanennyire nevetséges. A nevek itt szinte nem is számítanak, mert valamennyi szereplő a társadalom különböző jelenségeit szemlélteti „embernagyságban”…

A sztori azzal kezdődött, hogy Maros megye állandó „magyarlesen” lévő ellenzéki szenátora nyilvános mennydörgés közepette kérte közösségi oldalának egyik bejegyzésében, hogy azonnal távolítsák el a Kultúrpalota hivatalos hirdető felületéről a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (sic!) Székely Csaba által írt „dramaturgiai darabját” (sic!) népszerűsítő, Romániát „véres húsdarabként” (sima flekkenhúsról van szó) ábrázoló plakátját, amely szerinte az irredentizmus látleleteként űz gúnyt az országból.

Az előadást játszó 3G Színház próbálta poénosan felfogni „az esetet” és plakátkritika versenyt hirdetett, amelynek nyereménye – ironikusan – épp egy, a produkcióra szóló belépő volt. De a hírt időközben felkapta egy állandó „politikuslesen” lévő országos közéleti portál, és valamennyi torzításával együtt (újabbakat is kreálva) tálalta a „szenzációt”, de úgy, hogy közben már a bűvös – a politikusi bejegyzésben még nem szereplő – „centenárium” szó is megjelent a beszámoló felvezetőjében, mintegy a helyzet „súlyosságának” érzékeltetésére.

Az országos média tüsténkedése miatt enyhén zsenírozódva csipkedte magát a közszolgálati rádió helyi román szerkesztősége is, és még egy lapáttal rátett a már felhalmozott bődülményekre: megszólaltatta felkent színházesztétaként azt a bajkeverő bloggert, akinek fő tevékenysége a székely zászlók eltávolítása a különböző intézményekről, és aki előre sejthetően nem éppen elismerő szavakkal illette… az előadás plakátját és a produkcióról szóló egyéb sajtóinformációkat.

Mihály Vitéz főszereplőjének – aki e két „sajtóbeszámoló” kapcsán felháborodásának is hangot adott Facebook-oldalán – tájékoztatása szerint a rádiószerkesztők megszólaltatták ugyan a rendezőt, Ándi Gherghet is, de a kiegyensúlyozott tájékoztatás hevületében „elfelejtették” bekapcsolni a felvevőt és „kénytelenek” voltak félreértésekkel teli függő beszédben idézni őt az illető műsorban (nekem más sejtelmeim vannak erről, de ezeket hagyjuk most, mert így is éppen elég színes a sztori).

A hírt aztán felkapta egy országos szórású kereskedelmi csatorna is, több országos és helyi publikáció, de az „irredenta magyar rendezővé” avanzsált drámaíró, Székely Csaba orra alá senki nem tolt bár egy fél mikrofont, mondaná el, miért bántja Románia nagy hősét…

No, de tovább is van, mondom még: látván, hogy a nacionalista jellegű sallang méreteket ölt a független produkció körül, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egy nagyon sután szószátyárra sikeredett szövegben elhatárolódott az előadástól, belefogalmazva a szövegbe – tegyük hozzá: teljesen feleslegesen – a „nemzeti büszkeség megsértését”, amelyet minden tekintetben és bárkire vonatkozóan elítélendőnek tart az intézmény. Egyben arra kérték a szenzációt elsőként meglovagoló felsőházi politikust, hogy közöljön helyesbítést az oldalán.

Nos, több sem kellett a „lovagias lovagnak”: meg is tette, de úgy, hogy az elhatárolódását túlméretező színház sem tehette ki az ablakába. Hiszen az általuk megfogalmazott szövegben – hangsúlyozom ismét: feleslegesen – felszolgált tölténnyel a politikus még puffantott egyet a 3G Színház produkcióján, miszerint: lám-lám, a kollégák is azt mondják, hogy a „nemzeti büszkeség megsértésének” helyzete forog fenn a Vitéz Mihály című produkcióban…

És akkor én hirtelen le is állnék itt a mesével (bár nem vagyok biztos abban, hogy itt a vége).

Akinek nevethetnékje támad a fent leírtakon, annak némiképp igaza van. És akinek sírhatnékja lesz tőlük, annak is épp annyira jogos a reakciója.

Én viszont szeretnék kitartani a rögeszmém mellet: továbbra is szeretném összeszámolni azokat, akik a fenti támadók, bírálók, közlők és tájékoztatók, elhatárolódók és egyéb háborgók közül látták az előadást. Azt hiszem, a statisztika egészen szomorú lenne… Kihalt már a társadalomból az az igény és követelmény, hogy az ember fia csak olyasmit véleményezzen, amiről közvetlen ismeretei, úgyszólván: empirikus tapasztalata van.

De hát ezek vagyunk mi a centenáriumi évben, s bár mindössze egy színházi plakátról volt szó benne, ez a sztori szépen szemléltette azt, hogy ez a társadalom hol áll most.

Jöhetnek és mehetnek fejünk fölött a száz meg száz évek, mert csak a felszínesség és a rosszindulat lesz egyre méretesebb. A többi tanulságot pedig mindenki vonja le magának…