facebook cover


Bíró Béla: „Nagyeurázsia” víziója


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

A német sajtóról azt szokás mondani, hogy szájkosaras. Azaz a hatalom szolgálatában áll, annak szája íze szerint gyártja és kommentálja a híreket és információkat. S van is ebben némi igazság.

Ez a tétel azonban néhány lapra, főként a Die Zeitra és a Die Weltre, melyek a polgári újságírás legjobb hagyományait követve tárgyilagosabb tájékoztatásra is törekszenek, legfeljebb részben látszik érvényesnek. A Magyarországra vonatkozó információk némi kivételt jelentenek, az olvasónak gyakran támadhat az az érzése, hogy Die Welt kelet-európai tudósítója, Boris Kalnoky gyakorta kényszerül arra, hogy magyar származását Magyarország – gyakorta túlságosan is egyoldalú – megítélésével kompenzálja. Egyébként azonban a szerkesztő és a szerzők igyekszenek a problémákat eltérő szemszögekből is bemutatni.

Ennek a törekvésnek meggyőző példája Pavel Lokszkin Európa stratégiai tekintetben meztelen és aligha életképes című írása. Műfaja egyfajta átmenet a kommentár és az interjú között.

Lokszkin Szergej Karaganovval Putyin személyes tanácsadójával, s egyben a moszkvai Elitképző Egyetem a Higher School of Economics dékánjával beszélget el. Interjú nem készül, mert az a német közvélemény számára talán túlzottan kellemetlen dolgokat is tartalmazhatna. Lokszkin kérdéseket tesz fel, de aztán interjúkészítői szerepéből ki-kilépve bőségesen kommentálja is Karaganov válaszait.

Az írás ennek ellenére is szerfelett tanulságos. Karaganov ugyanis Oroszország jövőjét egyfajta orosz–kínai befolyás alatt álló Shanghajtól Lisszabonig terjedő „Nagyeurázsia” keretében képzeli el. A mai Európa szerinte nem életképes.

„Mi sokat köszönhetünk Európának. – szögezi le – Európa példája tett minket először világhatalommá, nyugati rangú kultúrnemzetté. A modernizáció voltaképpeni hulláma azonban ma már Keletről érkezik.” Később még világosabban fogalmaz: „Az orosz történelem nyugati korszaka, mely a XVIII. században a reformcár, Nagy Péter európai fordulatával kezdődött, lassan véget ér.”

Aztán kifejti, hogy a Nyugat a 90-es évek elején piacot teremtett az orosz energiaexport számára, új technológiákat és friss tőkét bocsátott az ország rendelkezésére – aztán jöttek a szankciók. De amit ma a Nyugat nyújthat, azt a Kelet már ugyanolyan jól megteheti.

Erről – fűzi hozzá Lokszkin – az orosz elit, melynek sziporkázóan okos alakja éppen Karaganov – mélyen meg is van győződve.

„Kulturális szempontból természetesen ma is európainak érzem magam.” – vallja Karaganov. Arról is említést tesz, hogy 1989-ben alapító tagja volt az Orosz Tudományos Akadémia Európai Intézetének, és 20 éven át az Intézett igazgatóhelyettesi funkcióját is betöltötte. Jól beszél franciául és angolul. Az európaiak azonban mélyen kiábrándították. Az egyenrangú kapcsolat esélye a '90-es és 2000-es évek elején kútba esett. „Mi voltunk a kisebbik testvér, akit okítgatni lehetett. Miközben az amerikai irányítás alatt álló NATO a demokrácia és a szövetségesi szabadság zászlója alatt olyan területeket kezdett hatalma alá hajtani, melyek számunkra létfontosságúak voltak. A NATO minden irányból a határainkig terjeszkedett. Ukrajnában is ezzel kísérletezik. A Szovjetunió utódállamai nem dönthettek többé szabadon szövetségeseik tekintetében. Aztán a liberális elitek teljesen megváltoztatták Európa értékrendjét. De Gaulle és Adenauer elsüllyedt az időben. Ma Európa egy rakás probléma: délről jövő bevándorlás, mértéktelen politikai korrektség, bevándorlókkal szembeni átgondolatlan tolerancia, Ázsiához viszonyítva egyre csökkenő versenyképesség és – Trump vezetése alatt – egy gyengülő NATO.”

Karaganov véleménye szerint ezeknek a problémáknak a túlnyomó többségét Oroszország segítségével rendezni lehetne. Főként a közel-keleti kérdés megoldása révén. Ezzel szemben a nyugati államok nagy része Oroszország szíriai felelősségvállalását és Iránnal való együttműködését teszi felelőssé a helyzetért. Trump kilépése a középhatósugarú atomrakéták leszerelésére vonatkozó egyezményből Oroszországot Kínához közelíti, mely ezt a szerződést soha nem is írta alá. Ez egy súlyos csapás Európára nézve, mely utóbbit az Amerikai Egyesült Államok ismét militarizálni szeretne. Ennek ellenére, az amerikaiak aligha merik majd megtenni, hogy új középhatótávolságú rakétákat telepítsenek Európába, mert tudják, ők húzhatják a rövidebbet.

Végül Karaganov vissza tér a nagyeurázsiai projekt ötletéhez, melynek keretében – a Nyugat által perifériává visszaminősített – Oroszország ismét magára találhat. Ez az ideológia – hangsúlyozza – nem Európa ellen irányul. Oroszország nem tagadja, mert nem tagadhatja meg európai örökségét, de az Európán kívüli hatásokra is figyelnie kell. Ezt a realitásérzék követeli meg.

Azt sem rejti véka alá, hogy a központosítás és az autoritarizmus az oroszok vérében van. S egy különös dolgot is mond: „Mi a Dzsingisz-káni birodalom utódai vagyunk.”

Lokszkin azzal érvel, hogy ez a keleti-fordulat az orosz népesség nézőpontjából is felette kérdéses dolognak tűnhet. A közvéleménykutatások szerint az oroszok kétharmada inkább európainak érzi magát, semmint ázsiainak. Ezt persze Karaganov is tudja, ahogyan azt is, hogy Kínát a megkérdezettek egyharmada egyértelműen nem tekinti „kívánatosnak.” Félnek az orosz földre telepített szennyező gyáraktól, Szibéria erdőségeinek kirablásától, a kínai térfoglalástól (egyfajta sárga veszedelemtől). Ezeket a félelmeket azonban Karaganov agyrémeknek tekinti. „A nyugatiak törekedtek ilyesmire” – véli. „A mi legfőbb értékünk a szuverenitás” – jegyzi meg. „A kínaiak ennek megkérdőjelezésével egy értékes szövetséget tennének tönkre. Okosabbak ennél.”

Lokszkin másik ellenérve, hogy a kínaiak – közös érdekek ide vagy oda – a Krím annektálásának legitimitását sem ismerik el. Az erre vonatkozó válasz elmarad. Pedig egyértelmű: a kínaiaknak nem Oroszországgal van bajuk, hanem magával az elvvel. Kínának túl sok félnivalója van: az ujgur függetlenedési törekvésektől Tibet státusáig. Kína tudatában van annak, hogy a határok megváltoztatásának helyeslése könnyen ellene fordulhat.

Karaganov inkább azt a tételt ismétli meg, hogy „Európának többnek kell lennie Európánál.” Azaz ismét a Nagyeurázsia projektjénél köt ki, mely a Krím kérdését és a közel-keleti konfliktusokat is ad acta tehetné.

Hogy Karaganov Nagyeurázsiája egyfaja whisfull thinkingre alapozott vágyálom vagy reális távlati lehetőség, azt csupán a jövő fogja eldönteni.

Karaganov azonban – jegyzi meg figyelmeztetésként is  Lokszkin – nem csak éleseszű megfigyelő, de a fejlemények egyik alakítója is. Intellektuális szempontból maga is egyike a keleti-fordulat irányítóinak. Ő az, aki évente megszervezi Putyin nyugati diplomatákkal és szakértőkkel folytatott vitáinak, sőt gyakorta konfrontációinak keretét, a Nagy-Szocsihoz tartozó Valdejban minden ősszel sorra kerülő konferenciákat.

Itt hangzott el idén ősszel Putyin Trumpnak szóló fenyegetése is, mely szerint, ha Amerika felmondja a középhatósugarú atomrakéták leszerelésére vonatkozó 1987-es szerződést, s a fegyverkezési hajsza kiújításával fenyeget „Mi , mint mártírok mennybe megyünk, de a támadót nyomorúságosan megsemmisítjük… Oroszország katonai doktrínája nem ismeri a megelőző csapás fogalmát. Egy támadás esetén azonban reagálni fog, és az ellenséget leradírozza… Az agresszornak tudnia kell, hogy a bűnhődés elkerülhetetlen lesz… Az atomfegyvert csak akkor fogjuk bevetni, ha nyilvánvalóvá válik, hogy valaki hasonló támadásra vetemedik. Ez azonban világkatasztrófához fog vezetni… A támadó egyszerűen csak elpusztul, már arra sem lesz ideje, hogy megbánja tettét.” Putyin mindezt azokra az új rakétatípusokra (az orosz politikai zsargonban „csodafegyverekre”) alapozza, melyeket az „amerikai fenyegetések nyomása” alatt kifejlesztett, s melyek bármely elhárítási manővert képesek kivédeni.

Következésként nem babra megy a játék. Karaganov fejtegetéseit, akárcsak Lokszkin ellenérveit nekünk is érdemes komolyan fontolóra vennünk.

Sok minden múlhat rajta.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik