A – legsikeresebb terrorista merényletek pusztításait megszégyenítő – hurrikánok, illetve a Kaliforniai tűzvész pusztításai nyomán a Párizsi Klímaegyezményből kihátráló Donald Trump is kénytelen volt elismerni, hogy klímaválság tényleg van ugyan, de azt nem az ember idézi elő.

Pedig a XX. század első felében még a konzervatívok voltak azok, akik a környezet, az erdők, az állatvilág sorsáért aggodalmaskodtak. Igaz, ők ebből az aggodalomból nem föltétlenül választási hasznot akartak húzni.

Újabban fordult a kocka.

A konzervatívok úgy érzik, hogy a társadalom értékrendjének alapos megváltozásából következően nekik is alkalmazkodniuk kell az ún. haladó hagyományokhoz. S mivel a mai ember számára főként az anyagi javakhoz való mind szélesebbkörű hozzáférés az alapvető érték, a munkahelyteremtést, a nyers- és üzemanyagforrások minél teljesebb – a környezetvédelmi igényeket semmibe vevő – kihasználását ők is mindenek fölé helyezik, s ma már versenyt pusztíthatják a környezetet a haladásért lelkesedő neoliberálisokkal és szocialistákkal.

A két hagyományos pártalakulat által feladott vagy igazából soha fel sem vállalt felelősséget a zöldek „sajátították ki”, és ennek jegyében kezdenek mind jelentősebb szeletet kihasítani maguknak a parlamenti tortákból.

Világ szerin tova. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a klímaválság nem az egyes államok dolga. A helyzet ma már csak és csakis nemzetközi összefogással kezelhető, ha kezelhető még egyáltalán. A kétséget az okozza, hogy a klímaválságban csupán egy alapvető szemléletváltás hozhatna fordulatot. Ennek pedig nem csak semmi jele nincs, de nem is nagyon képzelhető el, hogy ez a szemléletváltás a valóságban hogyan is következhetne be.

A modern ember materialista elvakultsága az ipari forradalommal indult fejlődéskultusz nyomán  szinte már kiirthatatlanná vált. S a mai egyházak sem képesek ezzel a világlátással hitelesnek, s ebből következően elfogadhatónak tartott alternatívákat szembeszögezni. Ha valami effélére tennének kísérletet, azt kockáztatnák, hogy maradék híveiket is elveszíthetik.

A klímaválság voltaképpen a kultúra válsága. De ezt a válságot emlegetni sem tanácsos. Aki ezt teszi, azt rövidesen kultúrpesszimizmussal, azaz valamiféle a fasizmussal rokon elvetemültséggel fogják vádolni.

Annak ellenére is, hogy Trump és néhány – a természettudományos fejlődés határtalan lehetőségei által lenyűgözött – szakember kivételével ma már mindenki tisztában van a helyzettel. A pusztítás azonban szinte már zavartalanul folytatódik.

Sőt. A klímaválság katasztrofálisnak „ígérkező” következményei a nagyhatalmakat  még az újabb fegyverkezési hajsza beindításától sem riasztják el. Ami gazdaságilag érthető, hiszen a fegyverkezés az egyik legjövedelmezőbb „üzletág”, ugyanakkor két szempontból is mélyíti a válságot. Egyrészt azért, mert értékes nyersanyagok és energiahordozók mennek kárba, még akkor is, ha a fegyvereket soha senki nem fogja felhasználni. Ha még fel is használják (márpedig a történelemben még nem volt olyan fegyver, melyet előbb-utóbb nem vetettek be), a pusztítás drámaian megsokszorozódik.

Hiába követik egymást az aggasztóbbnál-aggasztóbb „klímajelentések”, a politika merőben más dolgokkal van elfoglalva. (Hadd ne is említsem mikkel…!) Pedig az amerikai kutatók által a Nature Climat Change című szaklapban nyilvánosságra hozott átfogó National Clima Assessment világosan kimondja: „a következő esztendőkben gyakoribb, erőteljesebb, térben és időben is kiterjedtebb természeti katasztrófákra lehet számítani.” Amerikában 2015 óta a katasztrófa jellegű klimatikus események máris 400 milliárd dollár kárt okoztak. A jelentés öt év alapos kutatómunka eredménye, és 1000 megelőző résztanulmányon alapul. Következtetései tehát aligha söpörhetők szőnyeg alá.

A jelentés azt is felméri, hogy az „America first” jelszavával indokolt amerikai szén-, olaj- és gázkitermelés és felhasználás csak növeli a kockázatokat. A számítások szerint az évszázad végéig az évi veszteségek a gazdaság bizonyos szektoraiban elérhetik, sőt meghaladhatják egy-egy nagyobb szövetségi állam évi jövedelmét. Különösen a tengerszint várható növekedése és a partmenti viharok pusztításai okozhatnak óriási károkat. Arról nem is beszélve, hogy az ingatlanok ezeken a területeken elértéktelenednek, sőt Alaszka és Luisiana állam bizonyos részeiről a lakosságot végérvényesen ki is kell majd telepíteni.

A nagyvárosokban főként a légszennyezés az, ami az életminőséget is alapvetően befolyásolhatja, sőt súlyos egészségügyi kockázatokkal, főleg a szív- és a tüdőbántalmak sokasodásával, valamint a rovarok okozta fertőzések elszaporodásával fenyegethetnek. Növekedhet az allergiás esetek és a magas hőmérsékletek által kiváltott vérkeringési zavarok aránya is. Az erdőtüzek és a hurrikánok gyakorisága és a veszélyeztetett területek nagysága is növekszik majd.

Ha a „klímagázok” kibocsátása a mai ütemben folytatódik, Sydney és Los Angeles az évszázad végén már évi három-három, egyidejűleg bekövetkező klímakatasztrófával számolhat. Mexikóváros és a brazil atlanti-óceáni partvidék már öttel.

A Párizsi Egyezmény az ipari forradalom előtti szinthez viszonyítva másfél fokra szeretné mérsékelni a bolygó átlaghőmérsékletének növekedését. Ha a növekedés a 2 fokot is meghaladja, a következmények már New Yorkot is elérik. Akár évi négy esetben is.

Ezek jobbára csak amerikai adatok. De Kínában legalább ennyire drámai a helyzet. Ők nem lépnek ki a Párizsi Egyezményből, nem tüntetnek „Amerca first”-szerű ostoba jelszavakkal, de ugyanolyan vagy még nagyobb mértékben szennyezik a környezetet, mint amerikai versenytársaik.

Így aztán aligha lehet csodálkozni rajta, hogy a klímaváltozás a világ minden táján óriási károkat okoz a mezőgazdasági termelésben is. Nem csak a viharok, az erdőtüzek, az áradások miatt, hanem a mezőgazdaság számára nélkülözhetetlen rovarok tömeges pusztulása miatt is. Kínában már a gyümölcsösöket is „kézi erővel porozgatják”.

A természetben minden mindennel összefügg. A nitrogéntartalmú műtrágyák használata miatt a tengervíz elsavasodik, a savas víz pedig oldja a meszet, mely számos tengeri élőlény: kagylók, kisebb-nagyobb teknősök, korallok testének egyik fontos építőanyagát képezi. De még a mélytengerekben is csökken a víz oxigéntartalma, ami szintén egész sereg kisebb halfaj pusztulását okozza. Emiatt azonban a nagyobb halak is tömegesen pusztulnak.

A műanyaszennyezésről (melyben éppen „feltörekvő” Kína és India a világelső) nem is beszélve. A napokban DPA hírügynökség hozta nyilvánosságra annak a partra vetődött bálnának az esetét, melynek gyomrában 115 darab műanyagpoharat, 25 műanyagzacskót, több  mint 1000 egyéb műanyadarabot, faalkatrészeket, s egy pár gumiszandált találtak. A bálna halálát minden kétséget kizáróan ez a több mint 6 kilogrammnyi emészthetetlen hulladék okozta. S az eset aligha lehet kivétel. Még az északi sarkon kihalászott halak húsában is találtak műanyagokból származó mikrorészecskéket.

Folytathatnám. Talán sikerülhetne bárkit is megdöbbenteni? Aligha. Ugyanúgy hozzájuk szoktunk, mint a civilizáció egyéb áldásaihoz.  

Sokan abban reménykednek, hogy a velünk született esztelenségből majd csak kihúz bennünket a mesterséges intelligencia, mely a maga makulátlan észszerűségével olyan döntésekre válik képessé, melyekkel helyettünk (vagy éppenséggel értünk?) oldhatja majd meg a problémákat. Yuwahl Noah Harari már ebben a lehetőségben sem nagyon bízik. „Az emberiség rövid története” című világhírűvé vált mű szerzője, akivel Mathias Döpfner készít interjút Die Welt egyik múlt heti számában, és akinek legújabb könyve a „21 lecke a 21. század számára” szintén bestsellerré vált, úgy véli: „Mielőtt algoritmusokra bíznánk a sorsunkat, talán saját szellemünket kellene alaposabban megértenünk.” Ha nem ezt tesszük, az algoritmusok is csak saját korlátoltságunkat fogják tovább tupírozni.

Valahogy jobban hiszek neki, mint azoknak a kultúroptimistáknak, akik gondtalanul fütyörészve masíroznak a szakadék felé.