Budapest forrong. Nyolc év után – néhány apró-cseprő megmozdulás után – végre egységes front jött létre a 2010-ben meghirdetett új politika, a NER és az illiberális demokrácia ellen. Mindez szép és dicséretes, hogy a magyarokban megmaradt az a merész kiállás és politikai morálnak az utolsó csirája, ami úgy tűnik, történelmi öröksége a Rákóczi szabadságharcnak, 1848-nak vagy 1956-nak. Egy román publicista nemrég fel is hívta az olvasók figyelmét arra, hogy bár alapvetően a közép-kelet-európai országokat 1989 előtti oligarchák politikai hálózata vezeti (ne feledjük: Orbán Viktor 35 éve aktív politikus, olyan tanácsadókkal, mint a 90 éves Boross Péter), az talán nem történt volna meg sem Magyarországon, sem Lengyelországban, hogy egy olyan politikai „elit” kerüljön vezető hatalomba, mint Dragnea és csapata. Műveletlenségükhöz csak néhány magyarországi közszereplő fröcsögése hasonlítható, ám ők Magyarországon soha nem kerülnének vezető pozícióba, megmaradnak udvari bolondnak. Ez tehát alapvetően rámutat a magyarországi és romániai politikai elit közötti árnyalt különbségre, ám annyiban tehát közös vonást találunk, hogy mindkét esetben egy generációs váltásra van szükség: míg itt az Iliescu–Dragnea klánnal kell végérvényesen leszámolni, odaát a Boross Péter–Orbán féle, 1989 előtti világtól kell megszabadulni.

A forrongásoknak azonban van egy másik ideológiai mellékterméke, amely ugyancsak jelzi, hogy mit tett az elmúlt 30, de akár 100 év nemzetpolitikája Magyarország és Románia között. A két, hasonló politikai pályát befutó, de azért sok mindenben radikálisan különböző ország közös pontja az erdélyi magyarság megítélése, jogi helyzete és ideológiai besorolása. Az anyanyelvében, kulturális életében, vallásos gyökereiben és tudományos pezsgésében szervesen, intézményesen és 1990 óta anyagilag is egyre szorosabban Magyarországhoz kötődő erdélyi magyarság két világ között ingadozik immár 100 éve. Az anyaország 1920–1945 közötti, 1990 utáni, de különösen 2010 utáni politikája Erdély egyre fogyó magyarságát használta fel belpolitikai tőkenövelésre és ugyanakkor egy kispályás közép-európai birodalom-eszme gyarmatosító játszmájára is. Ezzel szemben, a bukaresti politikai elit számára a megörökölt 1,5 (most már csak egymillió) magyar alapvetően egy nyűg, egy teher, egy legszívesebben lemosandó múlt fossziliájaként jelent meg a demográfiai, szociológiai és kulturális életben. Magyarán tehát: odaát eszközök, ideát nyűg vagyunk, voltunk.

Az áldozatszerep felvállalásától persze már Kós Károly Kiáltó Szava és az azt követően többször újrairt, újrafogalmazott nyilatkozatok is intenek bennünket – nagyon helyesen. Ahogy tette ezt sokáig – sajnos fájóan régmúltban immár – az erdélyi magyar irodalom és erdélyi magyar tudományosság is, mint önálló entitás. Egy igazi erdélyi magyar író ugyanúgy tagja a román, mint magyar írószövetségnek, egy magyar kutató pedig eljár a román nemzeti konferenciákra és élő kapcsolatot tart fent magyarországi kollégáival. Szinte skizofrén állapot ez egy monokróm társadalomhoz szokott embernek, mint amilyenek a magyarországiak és déli románok többsége. Ennek a két világ közötti ingázásnak köszönhetően és a magyarországi politika gyarmatosító tendenciái miatt az erdélyi magyarok a magyarországi ellenzék és baloldal számára szitokszóvá váltak: gondolkodás nélkül lerománoznak bennünket, rasszista megjegyzésekkel illetnek már a nagyecsedi piacon vagy most épp a pesti tüntetések alkalmával. Egyesek – így Homonnay Gergely például – odáig süllyedt, hogy azt állította nyilvános Facebook posztjában, hogy az erdélyi magyarok nem vesznek részt a budapesti tüntetéseken, de a Békemenetre bármikor kaphatóak. A magyarországi ellenzék számára az elmúlt nyolc év nemzetiségpolitikája és több százmilliárd forintos tőkeátáramlás Erdély kulturális és gazdasági kolonizációjára sajnos egy olyan ideológiai törést jelentett, amely 2004 decemberének szellemét tovább görgette és még súlyosabb sztereotípiákat, általánosításokat mélyített el a kollektív mentalitásban. Erdély sokaknak ma, 2018-ban Magyarországon egy pénznyelő gépezet, ahol milliós Fidesz szavazóbázis várja tapsolva a hadúr üzenetét szavazásra, Békemenetre és mindenféle furcsa összeesküvés-elméletre. A többség figyelmen kívül hagyja, hogy a romániai magyarság nem egységes tömb sem földrajzilag, sem történelmileg, sem kulturálisan, sem gazdaságilag. Azt is figyelmen kívül hagyják az anti-Erdély mítosz teremtői, hogy a mintegy egymillió erdélyi magyarból alig 380 000 regisztrált szavazásra a 2018. áprilisi választások idején, tehát legalább 6-700 ezer embert hidegen hagyja a magyarországi politika. Ezeknek egy – valóban elenyésző, de azért létező szegmense – pedig baloldali érzelmű erdélyi magyar.

A magyarországi anti-Erdély mítoszhoz hasonló a történelmi sérelmeket kollektív bűnbakká avanzsáló bukaresti anti-Erdély mítosz a „cotropitor” (elfoglaló, hódító) magyarokról és a harminc éve domináns nemzetpolitikát folytató RMDSZ-ellenességről szól. Ennek következményeként, Bukarest és a román hatalmi erők rendszerint etnicizálják a megyei és helyhatósági költségvetéseket: a magyarlakta vidékek útjai járhatatlanok, a tömbmagyar vidékeknek alig jut pénz a költségvetésből. Innen jutunk el oda, hogy két anti-Erdély mítoszból – amely jelzem, súlyos történelmi ismerethiányra és alapvető társadalomtudományi ismeretekre vezethetőek vissza – sajnos az erdélyi magyarságnak már 1920 után választani kellett: hova tovább? Budapest emlőitől függő árvákká leszünk, vagy Bukarest ignoranciáját törjük meg és építünk ki ott egy erős lobbit és jogharcot? Az erdélyi magyar politika valahol mindkét oldalra játszani akart, képtelen volt elszakadni egyiktől, vagy másiktól, ám talán pont emiatt nem sikerült egyik oldalon sem kidolgozni egy stabil álláspontot.

Ez az „itt is, ott is” életmód oda vezetett mára, hogy saját országukban, tehát Romániában, az erdélyi magyaroknak még mindig jogharcokat kell folytatni, míg az anyaország egyik fele átkozza, másik fele mitizálja őket. Ezek a centenáriumi frusztráltságok aztán újra és újra előjönnek, hol Budapesten, hol Bukarestben.

Talán ideje lenne eldönteni az erdélyi magyar politikai, vallási, kulturális és szellemi elitnek, hogy hova tovább: két pályán fognak-e továbbra is játszani, és ha igen, hogyan? Milyen arányban, mértékben? Milyen játékszabályok szerint? Mit és miért nyelünk le a kolonizációs hajlamúaktól és mit engedünk meg az ignoráns politikából?

Az elmúlt 100 év erdélyi magyar politika és társadalom változásait idén szociológusok és irodalmárok is összefoglalták már, most már rajtunk áll, hogyan lépünk tovább, és hol állítjuk meg az inga fonalát Budapest és Bukarest között.