facebook cover


T. Szabó Csaba: Kié az ókor?


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Az ókori történelem eseményei, személyiségei távol állnak a jelentől. A lehető legtávolabb. Megfoghatatlanok, beláthatatlanok, sokunk számára érthetetlenek és absztrakt jelenségek. Tárgyi emlékei azonban valamivel közelebb állnak hozzánk: előbukkannak régészeti ásatásokon, modern városok és falvak kellős közepén és gyakran – egyre gyakrabban – a sajtóban is részeivé lettek hétköznapjainknak. Az ókori történelem tehát velünk él: ott kígyózik a Facebook eseménylistánkon, a filmvásznon, szuperhőseink ősi prototípusaiként, a kortárs divat, zeneművészet vagy építészet pedig előszeretettel támasztja fel az ókor hagyatékát, elég itt például Beyonce legutóbbi epikus videoklipjére gondolnunk, amelyben a klasszikus antikvitás louvre-i szobrai elevenedtek meg.

Az ókornak ilyesfajta, szociológiai és politikai, művészeti és történelmi feltámasztása, életben tartása és újraértelmezése ma már külön tudományág témájává lett. Az ókor recepciója több egyetemen vált tantárggyá, számos jelentős munka született a témában az elmúlt néhány évben, különösen nyugat-európai esettanulmányokat elemezve. Az ókor recepciója elsősorban a reneszánsz korban veszi kezdetét, egy újabb hullám pedig a romantika korában indult el, Napóleon egyiptomi hadjáratával, amely révén az egyiptománia nyomait megtalálhatjuk minden XIX. századi temető obeliszkjében vagy később a filmiparban is. De az ókor recepciója elevenen él a XIX. és XX. századi nemzetépítésben és képzelt közösségi narratívákban is (B. Anderson legendás, Imagined communities kötetét parafrazálva), amelyek úgy a korabeli történetírást, mint a politikát átitatták. A gallománia, keltománia, majd a fasizmus imperializmusa mind az ókori népek történetéből és motívum-világából építette fel külalakját és politikai üzenetének főbb stratégiáit.

Míg jobb helyeken az ókor ki- és újrahasználása megtorpanni látszott a XX. század végén és ma már elnyerte jól megérdemelt szerepkörét a muzeális és egyetemi berkekben, mint kutatandó, csodálnivaló és közös univerzális örökség, addig mifelénk, Romániában az ókor továbbra is a XVIII-XIX. században létrejött történelmi narratívák és képzelt közösségek (dákok és rómaiak, mint a románság ősei) fenntartását szolgálja. Az ókor recepciója Romániában a XVIII. századi nemzeti ébredés folyamatával indul, majd a romantika költészetével és a pasoptista mozgalommal folytatódik. Burebista, Traianus és Decebalus, valamint a dák és római régészeti emlékek ekkor válnak az önön identitását építő román nép kollektív narratívájának részévé. Alecsandri, Eminescu és különösen Coșbuc versei, Xenopol, Hașdeu és Densușianu tudományos, illetve pszeudo-tudományos művei teszik az ókori emlékeket a román nemzeti identitás részévé és alapozzák meg az ókor politikai kihasználását és felhasználását ideológiai célokra.

Ez a folyamat csak felerősödött a dualizmus idején és 1918 után még inkább, amikor a magyar és román historiográfia ideológiai harcát mi sem fejezte jobban ki, mint Constantin Daicoviciu és Alföldi András legendás egymásnak feszülése a dáko-román kontinuitás témájában. Daicoviciu idején már az 1930-as években, II. Károly király is meglátogatja a dák erődítményeket, ezzel „őseivé” és legitim elődeivé téve a dák királyokat. Az ókor felhasználása felerősödött a román fasiszta mozgalmakban, különösen a legionárius mozgalomban, amely számos római és dák elemet, ikonográfiát és személyiséget torzított el vagy használt fel anakronisztikus módon politikai és propaganda célokra.

Az ókor (Kr.e. II. sz. – Kr.u. III. század) örökségének kihasználása és politikai, művészeti célokra való felhasználása és újraértelmezése 1947 után is folytatódik, sőt, a filmiparnak köszönhetően felerősödik. A XX. század második felében jelennek meg a mindenki által jól ismert propaganda filmek (Dacii, Columna, Burebista), elsősorban Sergiu Nicolaescu rendezésében. Ceaușescu iráni és észak-korai látogatásának hatására a dák történelem és a régmúlt tudatos kihasználása és mnemohistoryvá, azaz kitalált történelemmé változtatása felerősödött: az ország megtelt Decebalus szobrokkal, települések felvették egykori római elődeik neveit (Napoca, Drobeta) és 1980-ban minden addiginál nagyobb propaganda-műsorral ünnepelték Burebista államának 2050 éves fennállását. A történelmileg és minden más szempontból is anakronisztikus és téves dátum csupán jó alkalomként szolgált a diktátor megalomán és önmagát történelmi távlatokba helyező szerepének hangsúlyozására.

A helyzet sajnos 1990 után sem változott túl sokat. Az ortodoxia feléledésével és új reneszánszával, a nacionalista mozgalmak felerősödésével a pszeudo-történelmi csoportok is erőre kaptak. Míg a római múlt emlékei háttérbe szorultak, a dák múlt és pszeudo-identitás egyre erősebbé lett a rendszerváltást követően. Sokak számára a Római Birodalommal (tehát a dekadens, imperialista nyugattal) szembeszegülő, már az ókorban is mitizált és etnográfiai adatokból ismert „dákok” jelentik mai napig a dekadens nyugat elleni lázadás és a mindenkinél régebbi, ősibb és legitimebb múlt szimbólumát. Az 1990 óta alkotott giccses, új dák emlékművek túl nagy száma és a parlagon hagyott, alig látogatott ókori emlékek, a bezárt múzeumaink óriási száma mi sem mutatja jobban az ókor kihasználásának és tisztelet nélküli felhasználásának abszurdumát.

Talán ideje lenne mifelénk is lezárni azt a folyamatot, amely Franciaországban gallománia, Németországban keltománia néven vált ismertté a XIX. században. Romániában ez a jelenség – az ókor felhasználása, politikai és képzelt közösségek fenntartására történő kihasználása – sajnos még mai napig tart, ami miatt egyrészt nincs lehetőség bizonyos témák objektív, tudományos alapon történő vizsgálatára és pluridiszciplináris kutatására és míg kirakatörökségként tekintenek az ókor örökségére, addig annak tárgyi emlékei, régészeti helyszínen Romániában jóformán ismeretlenek. Mi sem lenne jobb, mint végre elfelejteni az ókor és jelenkor közötti direkt kapcsolatot (merthogy semmi közünk sem nyelvileg, sem genetikailag a több száz, netalán több ezer éve élt embertársainkhoz) és a múlt egyetemes örökségeként tekinteni az ókorra.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik