T. Szabó Csaba: Tudósok harca
Peter Drucker, az osztrák-magyar származású jogász és üzletember, a kortárs management atyja 1994-es önéletrajzi kötetében (Adventures of a bystander) feleleveníti 1930-as évekbeli frankfurti tanulmányait és a legendás frankfurti egyetemi és akadémiai élet tönkretételét. Kötetében leírja, hogy 1933 után a liberális nézeteiről, zsidó értelmiségi elitjéről és progresszista akadémiai köreiről ismert Frankfurt egyetemi és kutatói hálózata volt a náci rezsim első célpontja. Ennek tönkretétele gyakorlatilag a német akadémiai élet megsemmisítésével volt egyenlő. A hitleri Németország politikai és világnézeti víziója az akadémiai életet is átalakította, hisz a Führer világképében nem volt keresnivalója a liberális kutatói társadalomnak. Richard Evans történész szerint, a náci rezsim alatt az akadémiai dolgozók 15% vesztette el munkáját egyrészt vallási-etnikai (zsidó és más) származása miatt, másrészt liberális nézetei folytán.
A felvezető természetesen a szövegépítkezés és sárga újságírás sajátos elemeként a torzított, érzelmekre ható argumentumként szolgál, ellenben ha az olvasónak azonnal beugrott, hogy mire asszociál ez a nyolcvan évvel ezelőtti analógia, akkor bizony a hasonlat mégsem annyira meredek, mint gondolnánk. Ahogy a humanista, Francis Bacon-i idézet mondja „ipsa scientia potestas est”, azaz a tudás maga a hatalom, ezt az igazságot sajnos a mindenkori hatalmi erők birtokosai is jól megjegyezték. Egy ország és egy társadalom gazdasága, az emberek mentalitása ugyanis nagyrészt abban is tükröződik, milyen szinten áll a tudás, a tudomány, a kutatás képviselőinek helyzete az adott országban. Mennyire becsüli meg az adott ország vezetése a tudományos élet dolgozóit, mennyire szabad a mozgásterük, mennyire szól bele a hatalom birtokosa, a politika a tudományos élet szabadságába. A tudás hatalom – tehát, a mindenkori hatalmi elit (a politikai elit) sokszor birtokolni akarja a tudás képviselőit és annak főbb intézményeit is. Az egyetemi rendszer és az akadémiai kutatás uralma az első lépés minden autoriter államban, hogy a társadalmat gyökeresen megváltoztassa, ideológiai forradalmat hozzon létre.
Magyarországon ez a folyamat sajnos az elmúlt 2-3 évben látványos gyorsasággal, megdöbbentő lépésekkel halad. A politikai hatalom felszámolta az ország legjobb külföldi egyetemét, elkergetve Budapestről legalább 1000 külföldi, egyébként dúsgazdag egyetemistát (legalább 15 millió eurós kiesés a fővárosnak), radikálisan átalakította az ország vezető közgazdasági egyetemét és legutóbb pedig a magyar társadalom legjelentősebb tudományos szervét, a Magyar Tudományos Akadémiát is radikálisan átalakítanák. A magyar sajtóban számos kiváló interjú és cikk is foglalkozott az üggyel, az erdélyi magyar média és közbeszéd – számomra érthetetlen okok miatt – elég lakonikus módon kezelte ezt az ügyet. Pedig az, hogy mi történik majd a magyar tudományos és kutatói társadalommal, egyáltalán nem magyarországi magánügy – ennyi kettős állampolgárral pedig végképp nem az.
Az erdélyi magyar tudományos élet (több száz emberről beszélek most) szinte teljes egészében sajnos a magyarországi forrásoktól függ. Mivel Románia 19 milliós lakosságának kevesebb, mint 0,2% dolgozik kutatói állásban, a posztdoktori és kutatói ösztöndíjak és programok szünetelnek vagy nagyon alulfinanszírozottak, az erdélyi magyar kutatók többsége külföldi, legtöbbször magyarországi forrásra kényszerül. Ezek a források eddig egy viszonylag politika-független, ám tény, hogy nem túl igazságos rendszerben lettek kiosztva a magyarországi és erdélyi kutatók számára. A források jelentős része az MTA kutatóintézeteinek folyt, értelemszerűen, hisz az egyetemeken a kutatás mindig másodlagos szerepet kellene betöltenie. Egy egyetemi oktatónak legfőbb feladata, hogy diákjait megtartsa, kezdeti lelkesedésüket táplálja, ébressze és oktatási intézményének létét biztosítsa utánpótlással, a regionális vagy nemzetközi versengés nagy piacán pedig fennmaradjanak és a rangsorolásokban haladjanak, mint oktatási intézmények. Értelemszerűen tehát, az egyetemek sajnos kevesebb pénzt kaptak kutatásra. Most úgy tűnik, hogy az akadémiai kutatóintézetek felszámolásával ez a rendszer is összedől és egyelőre átláthatatlan rendszer lép helyébe, ahol ismeretlen hátterű alapítványok, szakmailag vitatott hátterű kutatóintézmények és az eddig a kutatói életben háttérbe szorult egyetemek (vagy privilegizált egyetemek) fognak előre lépni. Ez a radikális átváltozás ugyanakkor nemcsak azt a mintegy 5000 kutatót érinti, akiknek a kenyere és megélhetése függ tudományos állásától, de az akadémikusokat, mint „elit társaságot” is leminősíti egy szimbolikus tudós-klubbá.
Annak, aki józanon próbál ehhez az egyébként már-már abszurd és felfoghatatlan helyzethez és egyértelműen ideológiai háborúhoz sorolt (Kulturkampf) jelenséghez közelíteni, nincs könnyű helyzetben: míg az akadémiai dolgozók fóruma élénken kommunikál a külvilággal és a nagyközönséggel, addig a magyar kormány jóformán semmilyen konkrétumot nem kommunikál. A sokat idézett német Max Planck Társaság rendszerét követő átalakítás ugyan biztató lenne, de akad egy óriási különbség: Németországban ugyan a kutatás döntő többsége valóban nem a XIX. századi múltra visszavezethető akadémiákon vagy az egyetemeken folyik, de a kutatóintézetek létrejötte egyrészt nem veszélyeztette az évszázados múltra visszatekintő német akadémia és munkatársainak integritását, másrészt a tudományos kutatás, a tudás maga nem került (teljes mértékben) a politikai ideológia hatalma alá.
A tudomány függetlensége egy egészséges társadalom ismérve. Kutatók és tudósok nélkül egy társadalom üres, értelmetlen, biológiai massza, amelynek egyetlen célja, hogy darwinista célokat követve önfenntartsa magát és biológiai, fizionómiai létszükségleteit, ösztöneit kiélje. A tudomány és a kutatás pontosan azáltal válhat hatalommá, hogy megőrzi politikai hatalomtól való függetlenségét. Sajnos a két jelenség összekapcsolódásának apokaliptikus erejét jól ismerjük Heisenberg, Oppenheimer, Teller vagy éppen az 1945 utáni tudományterror nyomán.
Ahogy az akadémia előtt tüntetők, akik transzparensek, hangoskodások és politikai eszközök hiányában egyetlen biztos fegyverükkel, egy-egy könyvet fenntartva tüntettek a tudomány függetlenségéért, úgy én is csatlakozva kutató-társaimhoz Richard Feynman legendás Nobel díjas fizikus szavait tudom idézni: „A rossz legalább olyan hatékonyan tanítható, mint a jó. Az oktatás hatalmas erő, de rosszra és jóra egyaránt felhasználható”.