Úgy írni, mintha annak lenne tétje – az újságíró legnagyobb kihívása és önámító átverése egyben. Kihívás abban a tudatban írni, hogy az számít, hogy a leírt szónak hatalma van, mert ez a megközelítés maga után vonja a felelősséget. Tájékozódni, mérlegelni kell, hogy az ember a legjobbat, a legigazabbat írhassa, amiben őszintén hisz, hogy előbbre viszi a világot. De önámítás is egyben: hogy a sajtó a negyedik hatalom, csak igen kivételes esetekben bizonyul valóságnak. A legnagyobb komolysággal írt cikk is az online térben kel versenyre a személyes tartalmakkal, a végnélküli mémekkel és az álhírekkel. A pálya pedig nem a komoly tartalmak felé lejt.

Nem akarom elsiratni, nem akarom temetni az újságírást, néhány dologgal viszont érdemes farkasszemet nézni. Hogy milyen ma újságírónak lenni. Hogy milyen kihívásokkal kell szembenézni. Hogy milyen hatása van a munkánknak. Meggyőződésem, hogy az újságírók többsége azért dolgozik, mert szeretné jobb hellyé tenni a világot. Mert a közössége érdekeit akarja szolgálni. Az olvasók, nézők nagyrésze ezt mégsem igazán akarja elhinni. Szerintük az újságírók többsége a lelkét is eladná az ördögnek egy kis plusz bevételért. Mert szerintük mindent a pénzért teszünk. A helyzetünket nem látják belülről, sokan vélik, hogy busás vagyont halmozunk fel. Pedig sokan közülünk lehet, a lelküket is eladnák egy kis plusz bevételért… a megélhetésükért.

Gyártani a híreket, informálni az embereket, mérlegelni, elgondolkodni és elgondolkodtatni, tájékozódni és tájékoztatni, az újságíró mindennapjai. Versenyt futni az idővel, megnyerni a hírversenyt, nagyobbat mondani, dolgok, amik rárakódtak az újságírásra. Ma már egy tényközlő cím unalmas, ha nincs benne valami bombasztikus, az emberek már rá sem kattintanak. A címadások pedig egyre elkurvulnak. A tartalmak egyre hígabbak lesznek. Mert azt olvassák, annak van népszerűsége. Egyre inkább az egysíkú, félmondatos, direkt üzeneteknek van csak „hatása”. Az árnyaltabb gondolatok kora lejárt. Minden vagy fehér vagy fekete. A szivárványról már képtelenség beszélni.

A napi rutin része a közösségi médiára optimalizálás. Olyant és úgy írni, ami „fut” a Facebookon. Ma már az átlagolvasó nemhogy fizetni nem hajlandó a tartalom-előállítóknak a befektetett munkájukért, de még az online portálra is lusta kattintani. Azt és úgy fogyasztja a tartalmakat, amit és ahogy azt a közösségi oldalak az arcába tolják. Személyre szabottan, mindenkinek a szája íze szerint valót. Az információ hatalom, mondogatták még az egyetemen, de mára ez egyre kevésbé érdekel bárkit is. A döntésmegalapozó hírek a kutyát sem érdeklik, hogy mennyi a ROBOR (vagy hogy mi is az egyáltalán), hogy mik a gazdasági hírek, a kulturális események… Csak felkavaró legyen, amibe bele lehet borzongani, amin sajnálkozni lehet, amitől rettegés fog el.

Az újságíró egy lett a felhasználók közül. Aki örvend, ha valami folytán kommentáradat érkezik a cikkére. Mert talán elolvassák a gondolatait. Bár jó eséllyel ismét épp valami bírálatot kap. Hogy nem jól érti a világot, hogy hülyíti az embereket, hogy hozzá nem értő, analfabéta, dilettáns idióta. Talán válogatottabb szavakkal. Talán nem. Örül, ha öt perccel tovább tudta a képernyő elé szögezni az embereket. És bánkódik is miatta. Mert tudja, a szemtől szembeni kommunikációra lenne a legnagyobb szükség. De éppen a munkája nem teszi ezt lehetővé.

A közös hiedelmek kialakításához szükség van a médiára, az együttélés szabályait csak közösen tudjuk lefektetni. De ez egyre nehezebb feladat a hírcunami miatt, akkora a zaj, amit már képtelenek vagyunk kezelni. Kezelik helyettünk az algoritmusok. A maguk szája íze szerint. Az újságíró pedig mindennek ellenére és éppen ezért azt teszi, ami a dolga: ír.