Pozsony ezután csak Bratislava lesz az Európai Unió fővárosában – legalábbis nagyon ez körvonalazódik a szombati szlovákiai európai parlamenti választások részeredményeiből.

A felvidéki magyar közösség jól „megmutatta” és „móresre tanította” politikusait! És a választónak mindig és mindenütt igaza van – tenném hozzá gyorsan. De rögtön ezután azt is megkérdezném, hogy egészen pontosan mit is mutatott meg és kinek? Hiszen miután kijózanodik az ember az általa és a voksa által a politikumra való „pedagógiai” hatásgyakorlásának mámorából, nem árt szemügyre venni ezt az „igazságot”.

Mert a közösség, így első látásra, nem is azt mutatta meg, amit most gondolhat erről. Én itt elsőként azt látom, hogy leginkább a szlovák politikusoknak mutatta meg azt, hogy szabad az út: azt mondhatnak Brüsszelben a magyarság sorsáról, amit csak óhajt kis szívűk, és amit éppen csak nem szégyellnek (és nem fogják szégyellni!), mert „tetszik tudni, mi most éppen azzal vagyunk elfoglalva közösségileg, hogy tanmesét csinálunk egy választásból”.

Mondjuk, én személy szerint például Csáky Pál MKP-s és Nagy József, a Most-Híd jelöltjének a személyes karrierje miatt nem aggódnék túlságosan. Találnak ők maguknak munkát épp eleget, mert van nevük ehhez – ha netán az volt a „pedagógia” apropója a dolognak, hogy ők ne kapjanak sokeurós fizetést Brüsszelben. Azonban ez a két ember – bár roppant különböző módon – lehet, hogy éppen a felvidéki magyarok hangja volt Brüsszelben. Volt, nincs. És ez sejtéseim szerint nem nekik fog fájni a legjobban.

Hiszen ebben a kisebbségi képviseletes dologban van egy nagy paradoxon: bár látszólag ugyanolyan szabad vagy, mint a többségi választó, ha nem jó időpontot választasz a megleckéztetésre (mert a választás, mondják, erre is használatos), akkor bizony elég fájdalmas lehet később. És akkor majd lehet kiabálni, hogy márpedig miért nem képviseli a mi szempontjainkat, nézeteinket és érdekeinket senki… És elnézését, ha nekem most nincs elég fantáziám ahhoz, hogy elképzeljem például a skinhead-tüntetésen résztvevő Milan Mazureket – hiszen őt bejuttatták az övéi az Európai Parlamentbe masszív részvételükkel – amint csapkodja az asztalt Brüsszelben a felvidéki magyarság igazának hiteles képviseletéért. Ez képzelgés nélkül is elég valószerűtlen…  

Tegnap, az egész napos felvidéki hírpangásban – amelyből csak azt lehetett megtudni, hogy nagyon alacsony, 10-15 százalék között mozog a részvétel a magyarok lakta vidékeken – unalmamban a Most-Híd Facebook-oldalát böngésztem. Az első, ami feltűnt, az volt, hogy micsoda nyűgnek tekintik a kétnyelvű kommunikációt: minden szlovákul van, s ha maradt ideje a kommunikátornak, akkor egy kicsit magyarul is. Nos, ez a tény még tudat alatt is azt jelezte, és jelzi már egy jó ideje a párt megalakulás óta a felvidéki magyar választónak, hogy minden, ami többségi, fontos, és minden, ami a kisebbségi léthez tartozik, az csak azért van tulajdonképpen, hogy akadályozzon minket a haladásban. És tegyük hozzá: a Most-Híd kormányon van éppen, tehát elvileg van a magyarságnak hangja a szlovák kormányzatban. De tulajdonképpen nincs (erről most a választó is ugyanezt mondta). Mert ez a hang egyben annak a mentalitásnak a kialakulásához is hozzájárulhatott, hogy „a mi dolgaink, a mi nyelvünk és általában az, ami minket jelképez” nem is annyira fontos.

Nos, csodák csodája: a magyar választópolgár is ezt gondolta a választásokon. És ha mi itt, kies tájainkon okosok vagyunk, nagyon közelről tanulmányozzuk a felvidéki példát és annak tanulságait (amelyeket most csupán tömörítettem itt), ha netán valaki azt gondolná még ezek után is, hogy egy ilyen modell bármi jóra vezethet a kisebbségi politikai képviselet szintjén. Hát ide vezet, ezt most lehet látni. És nem én mondom, hanem a számok.

Két alakulatra – politikai alternatívának is szokták becézni a nem túl realisták – eddig volt, most már nincs magyar választói szufla Felvidéken: ez világos a 4,96 százalékos (MKP) és 2,6 százalékos (Most-Híd) részeredményből is. Az is tiszta, hogy itt most nagyon kellett volna egy összefogás, amit a kibékíthetetlen ellentétek és az érdekképviseletről való halál ellentétes nézetek tettek lehetetlenné.

Tény az, hogy nagyon úgy néz ki: ez ennyi volt! Konkrétan: nem lesz magyar hang, nem lesz felvidéki magyar igazság Brüsszelben. Kérdés: megéret-e itt most ezzel kísérletezni? Erre legkésőbb öt év múlva fény derül, de lehet, még hamarabb is....

Addig is, hadd írjam ide zárszóként azt, amit az amerikai filmek végére is szokás: „a (hazai) valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve”…

De arról csak mi gondoskodhatunk, hogy ez így is maradjon! Magyarán: ne hagyjuk, hogy ez a "véletlen" elkaszálja brüsszeli hangunk.