Az európai választások nagyvonalakban azt az eredményt hozták, amire számíthattunk. Persze a meglepetések sem maradtak el.

Németországban gyakorlatilag széthullott, egészen pontosan kiteljesedett a hagyományos pártrendszer széthullása. Az állítólagos konzervatívok és a szociáldemokraták tragikusan elbuktak. A CDU/CSU háború utáni történetének mélypontjára zuhant. Annak ellenére is, hogy a választási részvétel az egekbe ugrott. Az előző választásokhoz mérten, amikor 48,1 százalékos volt, most a választók 61,3 százaléka járult az urnák elé. A CDU/CSU és az SPD, közismertebb nevén a nagykoalíció nagyon kis koalícióvá zsugorodott. Kisebbségbe szorult. A zöldek azonban 20 százalékot értek el. De a szélsőbal és a szélsőjobb sem juthatott el az áttöréshez. A Linke és az AFD 10 százalék körül teljesített. Igaz, az AfD két keleti tartományban is megnyerte a választásokat. A zöldekre főként a fiatalok szavaztak, a hagyományos pártokra viszont az idősebbek. A tendencia világos…

A német sajtó mindezt a német társadalom szélsőséges meghasonlásaként értelmezni: idősek a fiatalok ellen, a keletiek a nyugatiak ellen. Az árkok – ez már világjelenség – tragikusan elmélyültek. S ami még szomorúbb, a felek jobbára szóba sem hajlandók állni egymással. Az AfD-vel senki kíván tárgyalni sem. A Linke sem számít comme il faut-nak. Hogyan lesz ebből magabiztos és hatékony kormányzás – e pillanatban – még senki nem képes megmondani…

Az igazi meglepetés azonban Franciaországban következett be. A szélsőjobboldalinak és eurokritikusnak tekintett Le Pen másfél százalékot vert rá Macron liberálisaira (23,1, versus 22,1). Ami akkor is keserves vereség, ha egy közvetlen Le Pen-Macron párharcban valószínűleg még mindig Macron kerekedne felül.

Olaszországban a helyzet sokkal egyértelműbb. Salvini tarolt. 32, 7 százalékkal megnyerte a választást, sőt a virtuális szövetséges. a Forza Italia is 7,5 százalékot ért el. A szintén jobboldali Fratelli Italia is 6,3 százalékon végzett. A koalíciós partner az baloldali vonzalmú Ötcsillag Mozgalom viszont, mellyel eddig is meglehetősen kutya-macska barátságban kormányozták az országot, tragikusan visszaesett.

De ha Franciaországtól, Olaszországtól, Magyarországtól és Lengyelországtól eltekintünk, ahol a jobboldal kerekedett felül, a választások igazi győztesei a liberálisok (Macronnak köszönhetően) és a zöldek. Az utóbbiak nemcsak Németországban, de Nyugat-Európa többi államának zömében is taroltak (az utóbbi esetben főként azoknak a németeknek köszönhetően, akiknek sajtója – természetesen korántsem megalapozatlanul – a klímaválságot nyilvánította a választás tulajdonképpeni tétjének, európai szinten is jelentősen növelték támogatottságukat.

Az eddig ismert eredmények alapján a sokak által áhítva várt jobboldali áttörés nem következett be. A CDU ugyanis – bár konzervatívnak tekinti önmagát – minden, csak nem jobboldali. Amit Angela Merkel egyik emlékezetes beszédének elszólása is világosan jelzett. A kancellárasszony ugyanis egyik mondatában a szélsőjobb ellen érvelt, a következő mondatban azonban a szélsőjobbot egyszerűen jobbként nevezte meg.

Európai szinten a „konzervatív” CDU/CSU és a Szociáldemokraták németországi csődjét a Spanyol és a Portugál szociáldemokraták győzelme kompenzálta. Az (egyébként is gyengén szereplő német liberálisok részleges kivételével) a szociáldemokrata baloldal virtuális szövetségeseinek tekinthető zöldek és a liberálisok pedig a mérleg nyelvét várhatóan az eddig is hatalmon lévő pártszövetség javára billenthetik, radikális áttörés nem várható. A hatalmat továbbra is ők fogják gyakorolni.

Csakhogy a hatalmi viszonyok mégiscsak radikális megváltozásával az európai politizálásnak elkerülhetetlenül közelebb kell kerülnie a szó hagyományos értelmében vett demokráciához. Azaz az ellenzék a továbbiakban aligha lesz negligálható. Fontos döntések ettől tova csupán valóságos kompromisszumokkal hozhatók.

Magyarán: kemény és nem utolsó sorban komoly hatalmi harcokkal számolhatunk. Az ellenfeleket megkérdőjelezhetetlenül elítélő kutyakomédiákra ezentúl aligha nyílhat lehetőség. Lesznek viszont igazi viták, melyek során az ellenérveket senki nem söpörheti szőnyeg alá.

Azt ma már a német sajtó is elismeri, hogy a fentiek ellenére a választások kétségtelen győztesei a jobboldaliak és az euroszkeptikus, illetve Európa-ellenes erők. Csakhogy az új hatalom birtokosai – úgy tűnik – a közeljövőben ezeket a – voltaképpeni jelentésükből jócskán kifogatott – fogalmakat is fokozatosan át kell értelmezniük. Ezek az erők ugyanis nem Euróban kételkednek, sőt – talán az angolok kivételével – egyáltalán nem Európa-ellenesek.

Nagyjából mindannyian úgy vélekednek, mint Orbán Viktor és Jarosłav Kaczyński. Nem Európát (implicite az európai egységet) utasítják el, csupán az Unió politikai rendszerét szeretnék megreformálni. Ez a szándék pedig korántsem Európa széthullásához, inkább a tényleges európai egység lehetőségfeltételeinek megteremtését villantja fel.

Azaz: a távolabbi jövőben sem jobb- vagy baloldali „forradalmakra”, hanem demokratikus reformokra kell számítanunk. S ez a tény minden valódi demokratában nem annyira aggodalmakat, mint inkább óvatos reményeket ébreszthet.

A szó voltaképpeni értelmében vett bal- és a jobboldalon egyaránt.