Hogy a csíkszentmártoni temetőkert körüli „összecsapásokat” mi váltotta ki, és mi a „sértett fél” területfoglalásának politikai, illetve jogi háttere, azt feltehetően az erre illetékesek kísérlik meg tisztázni majd. Ebbe a vitába nem ártom magam. Annak ellenére sem, hogy tudom, manapság a politikai és a jogi kérdésekben is kilátástalan tárgyilagos döntésre számítani. Minkét vonatkozásban csupán a hatalmi szempontok számítanak. A nemzetközi színtéren is. A politika és jog gyakorlatilag a dzsungel törvényének, a nyers hatalmi erőszaknak az elleplezését szolgálja. Ugyanazon politikai és jogi érvek – a jól ismert kettős mérce alapján – mindig az erősebb felet szolgálják.

A gyengébb fél tárgyilagos értékelést senkitől nem várhat. Még azt sem, hogy a nemzetközi szervezetek az adott kérdésben egyáltalán állást foglaljanak.

Szinte bizonyosra vehetjük tehát, hogy a román álláspont fog győzedelmeskedni. Ez az álláspont egyetlen mondatban foglalható össze: a magyar kisebbség nacionalista tagjai provokálták a román többséget. Márpedig annak, aki provokál, vállalnia kell a következményeket is.

Ezért én itt tulajdonképpen csupán a provokáció fogalmát szeretném értelmezni. Már csak azért is, mert a fogalom mindkét fél argumentációjában sűrűn előfordul. Kitűnően alkalmas tehát arra, hogy a háttérben meghúzódó tényállásokat feltárhassuk.

A provokáció a New Oxford American Dictionary-ban „1. Cselekedet vagy szóbeli cselekvés, mely bosszúságot vagy dühöt vált ki, különösen, ha szándékos is (action or speech that makes sameone annoyed or angry, esp. deliberatelly), 2. Cselekedet vagy szóbeli cselekvés, mely nagy valószínűséggel azonnali fizikai retorzióhoz vezet (action or speech held to be likely promt physical retaliation)”. A Duden Deutsche Universalwörterbuch a provokáció „1. Kihívás, mely valakit (meggondolatlan) cselekedetre indít vagy arra kell indítania (Herausforderung, durch die jmd. zu (unbedachten) Handlungen veranlasst wird o. werden soll)…”. A Dicționarul de Sinonime al Limbii Române a fogalom következő összetevőit sorakoztatja fel: ațâțare (izgatás), cauzare (okozás), declanșare (kiváltás), incitare (bujtogatás), instigare (lázítás, uszítás) pricinuire (előidézés), prilejuire (ürügyteremtés). A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a provokáció „1. Megtorló lépésre kényszerítő erőszakos cselekedet 2. Rendzavarásra, az uralkodó rendszer elleni megnyilatkozásra való rosszhiszemű felhívás 3. Kihívó viselkedés”.

A fogalom jelentésmagja az angol és a német definíció szerint a (szándékos, tehát tényszerűen bizonyítható) kihíváson és az ebből következő retorzión alapul. A német definícióban a provokációra adott meggondolatlan válasz eleme is megjelenik. A román és a magyar értelmezésben azonban a meghatározott politikai status quo elleni (spontán) megnyilatkozásra irányuló rosszhiszemű felhívás eleme a domináns. Amit a kihívó viselkedés motívuma egészít ki. Mindkettő a diktatúrákra jellemző nyelvpolitika jellegzetes eleme.

A kommunizmus a jelek szerint nem hagyott bennünket érintetlenül.

A terminus annak kelet-közép európai értelmében ugyanis a megkérdőjelezhetetlen hatalom elleni izgatás, felbujtás, lázítás a meghatározó. A mi szemünkben az, aki a mi nézeteink egyetemességét, következésként kizárólagos érvényét megkérdőjelezi, az nem valamiféle konszenzust kereső vitapartner, esetleg ellenfél, mint a megállapodott, s ezért többé-kevésbé egészséges önbizalmú nyugatiaknál, hanem ellenünk izgató, bujtogató, lázító ellenség, akivel bármiben is egyetérteni haza- vagy nemzetárulással ér fel.

Valakit, aki nem rendelkezik kizárólagos hatalommal, lehetetlenség provokálni, hiszen az a megtorlásra sem képes. Így aztán nem rendelkezhet a provokálhatóság előjogával sem. Az alattvaló számára ugyanis a puszta tény, hogy érzékeli a provokációt, önleleplezés. A reakcióval önnön elégedetlenségéről rántja le a leplet.

Ez az elégedetlenség pedig már valóban provokáció, hiszen maga is leleplez. A hatalom önmagába, önnön legitimitásába vetett bizonytalanságát teszi közszemlére. A nemzeti elnyomás tényét, illetve az annak „legitimitására” támasztott (jogállami logikával alátámaszthatatlan) hatalmi igényt. Egy – a tökéletes harmónia ideáljára épülő – társadalomban (amilyen a nemzeti állam is) az elégedetlenség merő provokáció. Aki elégedetlen, az már izgat, bujtogat, lázít. Így aztán az alattvalók eltérő identitásának minden jegye a hatalom identitása elleni izgatássá, felbujtássá, lázítássá válik.

S ezzel teljes pompájában bontakozhat ki a provokáció fogalmának kelet-közép európai skizofréniája. Ebben a viszonyrendszerben ugyanis a hatalom semmilyen körülmények közt nem lehet provokátor. Őt csak provokálni lehet.

Korántsem véletlen, hogy a meggondolatlan cselekedet fogalma a német definícióban is előfordul. A fogalom tehát ebben a (nyugati) jelentésében túlmutat Közép-Kelet Európán is. A provokáció tárgyának ezen a szintéren sem szabad reagálni, mert tudja, ha reagál, őt fogják provokátornak kikiáltani. Ez a vesztes világháborúk velejárója. A vesztes nem kérdőjelezheti meg a vereség nyomán kialakult status quo legitimitását. Az ugyanis az uralkodó világrend elleni megnyilatkozásra való „rosszhiszemű” felhívás lenne. Arra kényszerítené a „rendet”, hogy kimutassa foga fehérjét, azaz hogy a retorzióval maga mutassa fel a harmónia vakfoltjait. Ezt az önleleplezést csak akkor háríthatja el, ha azt a felet nyilvánítja provokátornak, mely önnön léthez való jogát védelmezi. Ez esetben ugyanis az angolszász definíció követelményeinek megfelelően valóban jogot formálhat a méltányos retorzióra.

Így aztán magára a retorzióra már szükség sincs, hiszen ez a „jog” bőven elegendő arra, hogy kordában tarthassa a „rend” ellen izgató, felbujtó, lázító „provokátorokat”.

Aki a temetőbe való betörés képsorait látta, az pontosan azt tapasztalta, ami ebből a léthelyzetből következik. A hatalom tétlenül nézheti – az „ellenség” önnön identitásához való ragaszkodását provokációként „értékelő” és elutasító – „ellenfelek” agresszivitását, hogy aztán mintegy vesztes félként vonuljon vissza és asszisztáljon az utóbbiak betöréséhez.

Az „ellenség” mindeközben kínosan vigyáz rá, nehogy valamely „meggondolatlanságot” kövessen el. Persze ennek ellenére is elköveti, hiszen már puszta jelenléte is vérlázító. Ráadásul még imádkozik is. Magyarul – egy egységes, azaz egynyelvű és egykultúrájú nemzeti államban.

Hogy a mi nemzeti államaink egyszer mégiscsak egy multikulturális (azaz soknemzetiségű) Európában találhatják magukat, legfeljebb remélhetjük. Még mindig csak óvatosan. Addig azonban, amíg – mint Kolozsváron is – akadnak románok és magyarok, akik együtt „provokálnak”, nem halhat meg ez a remény sem…