A hazai orvosi és ápolóképzésben leggyorsabban és leghatékonyabban azt a képességet sajátíthatják el a majdani egészségügyi rendszer szereplői: hogyan kell az orvosi szobából úgy ki-bejárni, hogy az illető „gondozó” tekintete egyetlen pillanatig és még véletlenül se időzzön el a váróteremben rostokoló embereken, betegeken, pácienseken. Legalábbis ez volt az erőteljes benyomásom a brassói fertőző kórház sürgősségi osztályán látottakról, ahol az ügyben tehettem tiszteletemet, hogy adjanak már nekem végre egy „papírt” és „pecsétet” a hólyagos himlőmről, amit negyvenéves fejjel végre-valahára nekem is sikerült „beszereznem”…

Elsőre simának tűnt az ügy, ketten voltak még a váróteremben, de mivel az orvosi szobából páciens nem jött ki, csak körülbelül öt-hat, vélhetően orvos és ápoló fejenként háromszor vagy talán négyszer is, a várakozók egyre csak gyűltek, csak gyűltek.

Már több mint egy órája ültem ott anélkül, hogy bármennyit is haladt volna „a sor”, így alkalmam volt alaposan megfigyelni a mesterfokon, mindenféle színiakadémiát kenterbe verő, rendszerszintű gesztusvilágot és mimika együttest, ami az „általános egészségügyi távolba révedés” gyűjtőnevet kaphatná.

Aztán félig kinyílt az ajtó (ami engem leginkább Dante Poklára emlékeztetett, pontosabban arra részre, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” satöbbi…). Az általános várakozás dermedt csendjében egyszercsak félhangosan a következő mondatot eresztettem el úgy, hogy mindenki értse és hallja: „Dacă măcar una singură dintre ele s-ar uita și la noi…” (Ha legalább egy valaki közülük ránk is nézne…”). Hirtelen mindenki rám meredt rémülten, mintha egy közösségi gondolat kapott volna hangot általam. Aztán így folytattam ugyanazt a mondatot: „…atunci ar vedea că este și un copilaș rănit în sală, nevoit să aștepte” („akkor észrevehetné, hogy sérült kisgyermek is van közöttünk, aki várakozni kényszerül”).

Nos, ez utóbbi gondolat már nem volt közös. A sorstársaim kifejezetten meghagyták nekem, hadd bíbelődjem vele, a kisgyermek ugyanis, akire utaltam egy román apa és egy kínai-afroamerikai anya gyermeke volt. Felületesebb oda nem pillantásra – és ez meg is volt a személyzet részéről –, gondolom, roma gyermeknek tűnhetett, ezért sem „vették észre”.

A várakozók számára ő egyszerűen csak egy „idegen” volt, tehát „várjon a sorára, mint mindenki más” (pedig tetanusz elleni védőoltásra várt a 3 éves kislány, akit nem sokkal korábban megharapott egy kutya).

A mondatom második felét azonban az ott sűrűsödő „néplélek” nem hagyta annyiban: megszólalt egy merészebb hölgy (ugyancsak románul, de az általános érvényűsége miatt ezt már magyarul írom ide), ha netán mindaddig félreértelmeztem volna a rasszista fintorokat az ott ülők arcán: „Miért CSAK ŐT lássák? MINKET talán nem kell észrevenni?”

Erre már kicsit vörösebb lett az amúgy is hólyagosan vörös fejem, és (eléggé elmésen ahhoz képest, hogy mennyire dühös voltam és egy kicsit lázas is) mondtam neki: „De asszonyom, ÉN is szeretem, ha észrevesznek, higgye el! Viszont ha ön szétnézne egy váróteremben, kit látna meg először? Nem egy gyermeket?” Erre már az illető hölgynek sem volt olyan nagy kedve annak látszani, ami tulajdonképpen volt, így hát azt mondta: „De, persze, hogy őt. Csak azt akartam mondani, hogy azért…” És akkor ebből mindenki azt értett, amit éppen csak óhajtott.

Akkor azonban már nyílt is az ajtó, és az egyik nővér kedvesen odavakkantott nekünk, hogy akkor most ki is lenne a soros (ezen az ijesztő helyen, ahonnan ki nem jönnek, csak bemennek az emberek). Mivel úgy ítéltem meg, hogy nem ráztam még eleget a pofonfát, mondtam a „gondozónak”, hogy ott, az a kutyaharapásos kislány következik. És még azt is hozzáfűztem, hogy „szerintem az előttem lévő két hölgy is ugyanezt gondolja erről”.

Nos, az előttem lévő két hölgynek ezennel kiváló alkalma nyílt képletesen belefúlni a saját rasszizmusába, de szólni egyikük sem szólt. Addig, amíg be nem csukták az ajtót… Mert utána nekem estek, hogy én miket beszélek, mert nincs is hólyagos himlőjárvány Brassóban, különben is micsoda hülyeség, hogy fél óra leforgása alatt „csak” két páciens érkezik a sürgősségre ugyanazzal a panasszal, és én „ezt” elnevezem járványnak. Mondtam, hogy pardon, de estig még sok van, és ismerek bizony másokat is, akik megbetegedtek… Aztán az említett két nő végre bebocsátást nyert és elintézte nagyon gyorsan az ügyes-bajos dolgát.

Időközben az egyik nővér, aki végre rám nézett, felkiáltott, hogy „jaj, el kellett volna önt különíteni a többi pácienstől”, amire mondtam neki, hogy „bocsánat, de nem voltam elég ügyes, hogy ezt megoldjam magamnak”, aztán beküldött egy másik helyiségbe, ami egybe volt nyitva a váróteremmel, és ahonnan aggódva kandikáltam ki, hogy vajon ott felejtenek-e immáron örökre?!

Amikor a második nő is kijött és végre sorra kerültem volna, észrevettem az ajtónyílásból, hogy a nemrég anyukájával érkezett tini lány mindjárt leájul a székről, annyira rosszul van. Így, amint kinyílt az ajtó, mondtam az anyukának, hogy átadom a helyem, menjenek be gyorsan. Erre is fintorogtak egyet a „társaim”, de már nem szólhatott senki semmit, mert az illető kislány román volt, ezt valamivel könnyebben tolerálták…

No de még mielőtt e sorokat olvasó nemzettársaim gyorsan megállapítanák, hogy „a magyarok mennyivel jobbak”, hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy miközben átengedtem a helyem a lánynak, rámírt Facebook-on egy magyar ismerősöm, hogy na, mit mondott az orvos?! Amikor elmondtam, miért nem jutottam még be, szidott, mint a bokrot, hogy én itt eljátszom Teréz anyut, egy kicsit élelmesebb is lehetnék, hagyjuk már az ilyeneket, törődjek az állapotommal… 

Egy jót csodálkoztam és visszaírtam neki, hogy na, pont ezért fognak itt mindjárt – egy teljesen átlagos hétköznapon a teljesen átlagos emberek egy, elviekben civilizált brassói intézményben – felhányni engem vasvillára sebtében, mert mindenki olyan „rettenetesen” (nem ezt a jelzőt használtam, de ez szalonképesebb) élelmes. Ekkor már nyílt is az ajtó – immár negyedszer három óra alatt úgy, hogy volt is „haladás” a „sürgősségi” ellátásban – és hallottam, hogy a tini lány kórházba való beutalását készítik nagyon gyorsan elő. Nem álltam meg, hogy ne dörgöljem rögtön az ismerősöm orra alá, hogy hagyjuk már ezt a műholdas moralizálást, mert kábé két banit ér az egész: lám, a „kedvezményezettem” állapota elég súlyos, még szerencse, hogy előreengedtem…

Ekkor, mintha egy képzeletbeli amerikai forgatókönyvíró megmutatta volna az egészségügyi pokoljáró filmdrámámban, hogy ő tud ennél jobbat is: megérkezett lóhalálában egy házaspár egy alig másfél éves kislánnyal, akin különböző foltok jelentek meg. A gyermekkórházból küldték át őket és nagyon idegesek voltak, mert nem tudták, mi van a gyermekkel, aki akkor még csak nyöszörgött. Észleltem magam körül a mindenre felkészült, kérdő tekinteteket, így már a legnagyobb lazasággal mondtam a szülőknek, hogy nyugodtan menjenek be előttem.

Nos, ez már a szolgálatos nővérnek is sok(k) volt, akit immár harmadszor utasítottam el, mondván, hogy átadom a helyem. Szent meggyőződése lehetett, hogy én „sportot űzök” az emberszeretetemből, és kifakadt, hogy akkor én most rögtön menjek oda be, mert itt megvan a dolgok rendje, mégis mit képzelek magamról, hogy én ezt átszervezem… Mondom neki erre, hogy anyuka vagyok, még félholtan sem tudom végignézni, ahogy egy kisgyermek vagy egy fiatal szenved, már meg se haragudjon. No, erre mondta azt, hogy „ő is anya, mint ahogy itt sokan mások” (közben kereste a cinkos tekinteteket), mire válaszként odavágtam neki kissé indulatosan: „de nem ugyanazt gondoljuk az anyaságról”…. „Mindegy”, mondta, most rögtön menjek be és ne mind szipogjak. Mondom neki: „maga tényleg nem hallja, hogy sír egy kisgyermek?!”  Erre nem szólt semmit, csak foghegyről, egy fintor társaságában odavetette az orvosnőnek, aki azt kérdezte tőlem, hol fáj, hogy ott könnyezek, hogy „a kint várakozó kislány sírását hallotta, ezért szipog”…

Imigyen, amikor már idegileg teljesen kész voltam a várótermi pokoljárás után és bejutottam a még borzalmasabb, szűk és mindenfélékkel teletömött orvosi szobára, szépen és kedvesen elmesélték nekem akár hárman is felváltva, helyenként egyszerre, hogy bizony a hólyagos himlő a felnőtteknél milyen veszélyes, és hogy menjek vissza majd hozzájuk, ha netán romlik az állapotom.

Erre nagyon mélyről és szinte kontrollálatlanul feltört egy jó erőteljes „Aiiiici/Ideeeee?!!!!!” És ezt bővebben is kifejtettem az előbb még nősténytigrisként a „kórházi rendet” védő szolgálatos nővérnek (mert a dzsungelben ezt már csak így szokás), hogy erre a „látogatásra” reményeim szerint már csak a következő életemben kerülhet majd sor. És persze csak akkor, ha ehhez hasonlóan szerencsétlen leszek és még mindig itt találom őket ezen a borzalmas helyen, ahol így bánnak az emberekkel. De különben nem nagyon hinném, hogy valaha még ide dugom azt a szép, hólyagos képem…

Erre már valószínűleg végérvényesen megállapították, hogy én vagyok az aznapi fejadagra és statisztikailag kirendelt őrült. S mivel nekem már úgyis mindegy, nyugodtan végighallgathatom még – holott már a vényem is megírták, mindössze ide kellett volna adniuk –, amint egy, valószínűleg  magna cum laude-val abszolvált negyvenes orvos elmeséli a rajta szemügyileg fürtökben csüngő két nővérkének (akik mellesleg néhány perce még engem oktattak hasonló lendülettel), hogy melyik is az a tíz különböző, klinikailag megnevezhető halálfajta, amelyben egy végelgyengülésben szenvedő 93 éves néni várhatóan „távozni fog” a következő órákban.

Na, gondoltam, „megérdemelnétek, hogy a néni megvicceljen titeket és egy tizenegyediket válasszon távozásként, különben is okoskodás helyett hívhatnátok inkább a hozzátartozóit, mert valószínűleg nem akar egyedül meghalni…” De akkorra már a kiselőadás is véget ért, nekem meg végre ideadták a szent papírjaimat rajtuk a sok szent pecséttel, és valahogy kibotorkáltam a lélekvesztőből.

Távozáskor még szégyenkezve rápillantottam a kisgyermekes párra és gyógyulást kívántam a picinek. Ahogy kisuvadtam az ajtón, olyan sírógörcs tört rám, hogy aki látott, valószínűleg azt hitte (mert mi mást?), hogy most közöltek velem egy lesújtó diagnózist…

És igazából ez is történt. De ez a diagnózis tulajdonképpen a hazai egészségügyi rendszert illető vérfagyasztó diagnózis volt, amelyben nem is a betegsége teszi beteggé a pácienst, hanem az az ezer dolog, amelyet még el kell szenvednie…

Nem akartam én átlagon felül jónak mutatkozni a brassói fertőzőkórház sürgősségi osztályán, sem lefoglalni magamnak ez által egy páholyt valahol a Paradicsomban. Pusztán csak azt tettem, amit az emberségem diktált. Szóltam is női felmenőmnek, hogy az ilyen irányú pedagógiája már ódivatú, maximum a marslakók „sportja” lehet, annyira kinéztek maguk közül emiatt az emberek…

De ezek után furcsa-e, ha nem föltétlenül az foglalkoztat: van-e élet a halál után, mert az megoldja a szent transzcendencia, hanem inkább az, hogy van-e élet a halál előtt, és ha igen, milyen minőségűvé teszi azt a környezetem?!

Nos, abból, amit a fehérköpenyes dzsungelben tapasztaltam, túl sok jót nem tudnék elmondani erről, de amennyire rajtam áll, igyekszem rá nem szorulni a „jóindulatára”. Ugyanakkor folyamatosan ott motoszkál bennem a kérdés: hogy jutottunk ide? Mert Dante Aligheri, amikor a középkorban a Poklot olyan szépen leírta mind a kilenc bugyrával, nem tudhatta, hogy az a huszonegyedik századi Brassóban mindennapos valósággá válik…