Szebenben a város szívében élek, egy gyönyörű, patinás, régi, XX. század eleji házban. Előttem az Orsolyarendiek temploma, reá merőlegesen emelkedik a Lámpás-utca, amelyen naponta számos turista elballag. Németek, franciák, angolok, néha amerikaiak is. Jönnek olyan országokból, ahol a katonai temetőkben gyönyörűen felújított, frissen rendezett keresztek sorakoznak, friss virágok vannak franciák és németek sírjain, államfők közösen hajtanak fejet egykori ellenségeik hősei előtt. Jönnek ezek a turisták mihozzánk olyan országokból, ahol teljesen természetes ha két férfi vagy két nő megcsókolja egymást az utcán vagy összeházasodik. Ezek a turisták – akik néhány napot eltöltenek Romániában – mit sem sejtenek abból, hogy aki itt él minden nap, arra kell ébredjen a XXI. század második évtizedének végén, hogy a számukra teljesen természetes, emberi és jogi axiómákat és szokásokat itt még XIX. századi módon kezelik. Mifelénk – mintha csak 1848-ban lennénk, lemaradva Európától legalább százötven évet – elmaradt nem csak a II. világháború utáni történelmi kiegyezés keserves munkája, de a szexuális forradalom is. 

A két világháború traumája nem csak Magyarországnak volt keserves, de tucatnyi más országnak is úgy Európában, mint a világ számos pontján. Számos kis-, közép- és nagyhatalom lett a pusztítás martalékává és kellett felállnia, sőt, szomszédjaival kibékülnie, új lapot kezdenie. Ez sokaknak sikerült (francia–német, lengyel–német, svéd–finn, dél-koreai–japán viszony), másoknak sajnos, nem annyira (lengyel–orosz, izraeli–palesztin, dél-koreai–kínai viszony). Ebbe a sikertelen viszonyrendezésbe tartozik a magyar–román viszony rendezése is, amelynek kudarcát kiválóan mutatja az úzvölgyi temető szörnyűséges incidense. Az 1996-ban, a temesvári szerződéssel elindult és a 2005 és 2008 között a kettős, román–magyar kormánygyűlésekben tetőző magyar–román diplomácia végül 2010-ben, az Orbán-féle NER rendszer kiépülésével végérvényesen megbukott. A magyar miniszterelnök nem járt Bukarestben legalább egy évtizede, román elnök pedig 2009 óta nem tett hivatalos látogatást Budapesten. Mindezek ellenére Románia területére úgy tud belépni a magyar miniszterelnök évi 3-4 alkalommal és a magyar államelnök szinte évi rendszerességgel, hogy sem a román elnöki hivatal, sem a külügyminisztérium hivatalos képviselőivel nem találkoznak. Én személy szerint erre példát nem tudnék adni a világon. Ilyen elképzelhetetlen lenne bármelyik normális országban. 

A temető megtámadása mögött álló ultra-ortodox, a neolegionárius mozgalmakkal szimpatizáló, a dákománia minden jellegzetességét magukon viselő szélsőséges szervezet tagjai – többek között ortodox pópák és focihuligánok – nem először mutatták ki foguk fehérjét (igaz, többségük fogatlan, ittas férfi volt): ugyanez a szervezet bojkottálta Bukarestben az egyik LMBTQ esemény filmjét, ahol védtelen és legálisan bejelentett kulturális rendezvényt támadtak meg. A temetőrongáláson részt vett huligánok és a velük egyértelműen összefüggésbe hozható Sebastian Gheorghe Cucos feltűnt ugyanakkor a tavaly augusztus 10-i bukaresti tüntetésen is: ők kezdték el a diaszpóra tagjait támadni és konfliktust generálni. Hasonlóan az 1989-es forradalmat megpuccsoló „terroristákhoz” és az 1990. márciusában aktivizálódott ágensekhez, Cucos emberei akkor jelennek meg, amikor a szabad és békés társadalom – mondjuk ki, a nyílt társadalom rendje – felemelkedőben van. Akkor ezek az ágensek megjelennek. Ők voltak a leghangosabb tagjai az októberi homofób referendum támogatásának is, ők támogatják a jelenlegi kormányt és ők szítják az interetnikus konfliktusokat is. Mi a közös tehát a romániai homofób társadalom, a csődbe ment román-magyar diplomácia és ezen furcsa ágensek között? Meglehet, ezek mögött lehet csak a kormány néhány embere áll, netalán a kormánypárt, de az sem kizárt – és személy szerint én ezt tartom valószínűnek – hogy Moszkva áll az efféle konfliktusok mögött. Nem feltétlenül azok megrendezésében, hanem sokkal inkább annak a rendszernek az 1990 utáni kiépítésében, amely az ilyen konfliktusokat igényli és ebből élve tud építkezni.

Putin világhatalmi játszmájában úgy Románia, mint Magyarország csupán tamponállamok, ám fontos elemek: Magyarország kiváló példa és fegyver az EU belső konfliktusainak elmélyítésére, Románia pedig kulcsfontosságú a régió amerikai hatalmának fenntartásában. Moszkva számára tehát fontos, hogy két nagy ellenségét két kis országon keresztül figyeljen és ellenőrizzen, így olyan pontokat tud találni mindkét országban, amely a nyugati rendet és ideológiát gyengíti. 

A sors iróniája, hogy miközben egyes románok most magyarokat utálnak – maguk se tudják sokszor miért – és némely magyarok románokra haragszanak, addig mindketten közösen nyomják meg a „mérges” ikont a H&M múlt heti melegeknek szóló romániai reklám-posztja alatt. Teszik ezt úgy, hogy észre se veszik: félelmükkel, utálatukkal kisebbség a kisebbség ellen fordul. A jogaiért küzdő magyar kisebbség úgy harcol a másodrangú állampolgár szerepköre ellen, hogy közben más, másodrangú állampolgári szerepkörbe szorított marginális csoportokat utál (cigányok, melegek). A józanabb eszű román társadalom – aki nemet mond már a moszkovita elhárítás terrorakcióira – még midig bele tud esni az utálat kelepcéjébe, ha melegekről van szó. Moszkva mindkét esetben nyer és nevet. Az Egyesült Államokban tobzódó melegellenes és abortuszellenes mozgalom mögött köztudottan moszkvai támogatás van, ahogy a romániai Koalíció a családért mozgalom mögött is ez állt. A morcos arcú Sebastian Gheorghe Cucos csak egy a sok ágens közül, akik kis szereplőként egy nagy játék részeként szítják a kedélyeket, marginális szerepköröket (magyarok, melegek, diaszpóra) találva, hogy Moszkva hatalmát megerősítsék Romániában és Magyarországon.

A felelősségteles civil társadalom feladata, hogy végérvényesen elutasítsa ezeket a szörnyű módszereket és kiálljon a nyugat-európai elvek, a szabadság, a liberalizmus eszméje és az emberi méltóság tisztelete mellett. Ehhez egy erős civil mozgalom kell, de sajnos egy felelősségteljes politikai elit is, amely jelenleg úgy Magyarországon, mint Romániában teljes mértékben hiányzik. Csak remélni tudom, hogy néhány év alatt az emberek megunják a folyamatos manipulálást az idegen, a „más”, a képzelt ellenség ellen és felébrednek ebből a keleti ködből.