Nincs magyar politikai költészet – jelenti ki Sall László, én meg máris vitatkoznék, de szerencsére mondja is tovább: senki nem ír a munkásokról, a melósokról, a prolikról. Ha vitatkoztam volna, a tavalyi Édes hazám antológiára hivatkoztam volna, amely éppenséggel egy politikai költészet-antológia, így azonban már árnyaltabb a tétel.

Ahogy végigfuttatom az agyam a beszélgetés közben, tényleg nem találok olyan verset-novellát, amely a közelmúltban jelent volna meg, és a gyári munkások életét-körülményeit tárta volna fel vagy énekelte volna meg. Nem is olyan régen (de nagyon régen, 1981-ben halt meg) Hajnóczy Péter beszélt erről, még közelebb hozzánk pedig (de hát ő is nyolc éve halott) Tar Sándor.

Megvédem a magyar politikai költészetet (ebben az összefüggésben inkább szociálisnak kellene mondani). Az orosz nyelv vagy az untig énekelt román himnusz példáját hozom fel: bár ostobaság, az ember olykor nem tud mit kezdeni az ellenszenveivel – ha nekünk reggel nyolckor, leggyűrtebb állapotunkban fel kellett állni és azt zengeni, „Trei culori cunosc pe lume”, hát nehéz azt továbbra is szeretni, miután már elszakadtunk attól a korszaktól; ugyanilyen nehéz munkásokról írni egy olyan rendszer után, amely egyfolytában a kizsákmányolást és a lehetetlen burzsujokat emlegette, és József Attilából, ebből az óriási költőből, a Döntsd a tőkét! szerzőjét faragta szoborba. Nem véletlen, hogy Sall, aki Göteborgban él, a svédországi politikai költészetre hivatkozik: ott bizonyos tekintetben könnyű, mert ideológiailag ebből a szempontból mérgezetlen a légkör.

De hát akárhogy is forgatom, Sallnak igaza van. Ha nem emlékszünk nagy munkás-versre vagy -novellára, akkor nincs munkásirodalom; ha nincs munkásirodalom, akkor viszont szégyellhetjük magunkat. A rendszer, amelyet látszólag magunk mögött hagytunk, zsarnoki volt és fantáziátlan, csakhogy éppen ilyenkor látszik nagyon világosan, mennyire ugyanaz az, ami valamivel szemben helyezkedik el.

Megszabadultunk és fel-, mi sem törődünk azonban azzal, amivel a kommunizmus sem törődött: hiszen ő azt mondta minden ideológiájával, felvonulásával és tévéközvetítésével, hogy jól élünk, s a legjobban „ők” élnek, a proletárok, mi meg azt mondjuk (és még csak ideológiánk meg egyebünk sincs hozzá, csak nemtörődömségünk), hogy mindegy, hogyan élnek. Pedig mennyi szerencsétlen embert láttam legutóbb is, az aranyosgyéresi üzem felszámolásakor, mennyi elkeseredett, reménytelen arcot! Hogyan várjuk el vajon, hogy „méltósággal”, „felnőtt módon” és nem tudom én, miképpen döntsenek bizonyos kérdésekben, elfogadják például, hogy mekkora nagy probléma például a homoszexuálisok házassága vagy az alkotmány első cikkelye. Az ilyen kérdések végiggondolásához szociális biztonság kell, és ha valaki netán azt hozná fel, hogy tulajdonképpen mindannyian bizonytalanságban élünk, hiszen senkinek sem „nyugdíjas” az állása, annak azt válaszolnám, ne meneküljünk szofizmusba vagy demagógiába.

Mégsem mindegy, hogy az íróasztalunk mögött vagy valamilyen hivatalban vagyunk bizonytalanok, vagy pedig nyakig olajosan vagy szenesen, olyan körülmények között, amelyeket egy állat sem irigyelhetne meg, napi tizenkét és tizennégy és tizenhat óra után, hidegben és mocsokban, és a félelemmel a szívünkben. Annak az embernek, aki így él, vagy már így sem él, és tüntet és sztrájkol, de voltaképpen tudja, hogy a tüntetés meg a sztrájk is teljesen hiábavaló, Európa már nem is demagógia, hanem nettó hülyeség, olyan emberek bandája, akik jogokról prédikálnak, miközben a létminimumot is képtelenek biztosítani, ha meg felemeled a szavad, akkor a válságra hivatkoznak és leépítenek. Az ilyen sorban élők aztán persze, hogy könnyen radikalizálódnak, könnyen fognak mindent cigányokra vagy zsidókra, és elkeseredett indulatok buzognak bennük mindenki ellen, aki jobban él, mint ők.

Az irodalomtól természetesen nem jó „elvárni” semmit – ugyan mit lehet elvárni egy költőtől? „Írjál már egy szép szerelmes verset, Adykám!”, ilyesmit?! Aki elvár, az már nem irodalmat akar, hanem valami mást, és nem olvasóként viselkedik, hanem diktátorként.

A tényt azonban jogunkban áll megállapítani: a munkásokról senki sem ír. Holott a munkások itt élnek, pontosabban: itt tengetik az életüket közöttünk, mellettünk. „Mit jelent az, hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent. (…) A magyarság egyharmada tenger alá került és elevenen el van temetve.” Babits Mihály írta ezt a Puszták népe megjelenésekor.