A virtuális világ – különösen a kortárs szociális médiák (instagram, Facebook, twitter) – létrehozták az ún. influencereket, azaz hatásvadászokat, akiknek véleményét néhány százan, talán több ezren, ritka esetben több százezren követik és olvassák. Ez utóbbiak esetén már igen nagy a felelőssége egy digitális szószátyárnak, hisz civil társadalomra is nagy hatást gyakorló felszólalásaik, véleményük már valóban hathatósan érezhető az össztársadalomban is. Nemrég egy ilyen, digitális szószátyárral, influencerrel vitáztam, aki 5-6000 követője előtt több publikus bejegyzésében is ócsárolta és alázta a Román Akadémiát és az állampolgárok pénzén élősködő, „a mi pénzünkből” élő kutatókat, akik óriási fizetéseket vesznek fel és semmilyen hasznot, eladható terméket nem adnak vissza a társadalomnak. Az influencer érve az volt, hogy a Román Akadémia vezetői óriási fizetéseket (3-4000 eurós fizetés) vesznek fel, számos kutatóintézet – így a nemrég botrányba fulladt Erdőgazdálkodási Intézet igazgatója, Ovidiu Badea – nagyobb fizetést vesz fel, mint amennyit Donald Trump amerikai elnöki tisztségéért kap.

Ezek a negatív példák sajnos valóban megingatják az állampolgárok hitét és aláássák több ezer romániai kutató munkáját és tudományos eredményeinek hasznosságát, társadalmi jelentőségét. A privát szektorban dolgozók – akik Romániában mostanság valóságos klánná és szubkulturális, életfilozófiai kategóriává lett csoporttá formálódtak („korporatisták”) – vehemensen támadják az állami szektorban dolgozókat, így influencer „barátunkhoz” hasonlóan, egyre többen vannak, akik szerint a jelenleg Romániában a kutató néhány ezer állami alkalmazott (az ország lakosságának kevesebb, mint 0,5 százaléka) kutatásait és projektjeit nem az állampolgárok pénzéből és adójából, hanem kizárólag a privát szektor forrásaiból (cégek ösztöndíjai, filantróp adományok) kellene állni. 

Ezzel az ötlettel – amely az amerikai és angliai rendszert kívánja utánozni – az a nagy gond, hogy míg az Egyesült Államokban és Angliában több mint egy évszázados hagyománya van a tudomány és egyetemi kutatás privát szektorból történő finanszírozásának, addig mifelénk ennek sem hagyománya, sem precedense nincs. Az Egyesült Államokban számos olyan neves egyetemi és kutatói intézmény működik, amely szinte kizárólag privát adományokból jött létre – gondoljunk itt a Rockefeller Centerre, vagy a Getty Museumhoz tartozó Getty Research Institute-ra. Angliában nemrég az Oxfordi Egyetem egy 150 millió font értékű magánadományt kapott kizárólag a humántudományok támogatására. Mifelénk, az ilyen jellegű tudományos támogatottság igen ritka, ha akad is – például Hasso Plattner erdélyi szászból lett német milliárdos ötmillió eurós adománya – akkor minden bizonnyal külföldi tőkéről van szó. 

Közép-Kelet Európában tehát esély sincs a közeljövőben arra, hogy a tudományos és kutatói szektort teljes mértékben privatizáljuk, hisz ennek nincs meg az infrastrukturális és kulturális, tudománytörténeti hagyománya. A tudomány privatizálásának és kapitalizálásának mindemellett súlyos veszélyei is vannak: ha egy kutatóintézet létezése kizárólag privát forrásokon alapszik, akkor sajnos a tudományos intézet eredményeinek objektív jellege is megkérdőjelezhető. Tudományt és kutatást nem lehet, nem szabad, nem kell(ene) rendelésre, politikusok és üzletemberek, dúsgazdagok és a hatalmat birtoklók kedve és kénye szerint művelni. A tudományos kutatás autonóm, független, elfogulatlan, a kortárs társdalom ideológiai véleményei fölött áll és az emberiséget és annak jelenségeit (legyen szó társadalom vagy reáltudományokról) egyetemességében és hosszú távú, időtlenségében kellene figyelnie és elemeznie, eredményeit pedig ehhez mérten kellene létrehoznia. 

Abban egyetértünk influencer és „korporatista” barátaimmal és ismerőseimmel, hogy a nagy tudományos intézeteket – így a Román Akadémiát is – sürgősen meg kellene reformálni, új, modern és dinamikusabb formába hozni, ahol a kutatók munkája csak részben lenne államilag támogatva, egy másik részét nemzetközi pályázatokból, uniós alapokból (ERC források, Marie Curie akciók) kellene megszerezni. Fontos lenne továbbá, ha a romániai kutatók kimásznának vélt vagy valós elefántcsonttornyukból és eredményeikről beszámolnának a nagyközönségnek, a társadalomnak is, akik pontosan ezen tudománynépszerűsítő akciók hiányában hiszik azt, hogy az állami pénzből élő kutatók „semmit” sem csinálnak. Sürgős lenne a tudományos hierarchiákból és a kommunista rezsim félelem-politikájából adódó tekintély-elvűséget, a fiatal kutatók zsarolását, túlzott kihasználását, meghurcolását és sikerek elleni irigy fellépéseket kiiktatni a rendszerből. Egy akadémia reformja azonban semmilyen szín alatt nem úgy kellene történjen, ahogy a Magyar Tudományos Akadémiát szétforgácsolták és ideológiai, politikai irányzatok és kapcsolatok szerint újraalkották, ezáltal végérvényesen megszüntetve annak független és autonóm státuszát. 

A tudományos életet sehol sem lehet kisajátítatni, kapitalizálni, versenypiaccá alakítani, bár sajnos számos jel arra utal, hogy ez az agresszív piacgazdasági modellt akarják érvényesíteni a „kilóra” (H-index, ISI folyóiratok, idézettségi indexek, folyóirat-kategóriák) termelt tudományos és mindenképp, mérhető, hasznosítható, „áruként” értelmezett tudományos eredményekkel. Az ideális út valahol a Groningeni Egyetem rektora által adott interjúban körvonalazható: a neves hollandiai egyetem rektora szerint, egy ideális egyetem nemcsak oktatási intézmény, hanem egyben kutatói intézet is, tehát a két profilt lehetetlen külön választani. Ugyanakkor, a kutatáshoz szükséges pénz 60 százalékát az állam adja, 40 százalékát viszont a kutatók szerzik nemzetközi privát vagy uniós pénzekből, így létrejöhet egy egészséges egyensúly a kutatáshoz szükséges anyagi és intézményi biztonság és az innovativitáshoz szükséges versengés között.

A tudománynak és a kutatóknak nem szolgálni kell a politikusokat és az ideológiai diktátorokat, hanem a társadalom jólétéért, az egyetemes emberi fejlődésért és környezetünk megértéséért kell tenniük. Ehhez sajátos nyugalomra, intézményi biztonságra és anyagi támogatásra van szükségük. Ez utóbbiért a gondoskodó államnak kell felellőséget vállalni, a tudósoknak pedig biztosítani kellene azt, hogy eredményeik valóban ismertek és elismertek nemzetközi szinten is.