facebook cover


Bíró Béla: Digitális jövő


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Aligha van olyan hazai munkavállaló, aki a kérdésre, hogy hol szeretne – ha tehetné – dolgozni, odahaza vagy megszokott munkahelyén, azt válaszolná, hogy inkább odahaza. Hagyományos fogalmaink szerint ugyanis a munkahely kötöttségekkel, állandó felügyelettel, megfeszített munkával jár. A privátszféra, az otthon viszont a kötetlenség, a szabadság, a lazább életvitel terepe.

Nyugaton, ahol az otthoni munka (az angolból átvett kifejezéssel az úgynevezett homeoffice) a digitalizáció rohamos térhódításából következően ma már korántsem számít kivételes állapotnak. A kérdés manapság mégis mind több munkavállalót hoz zavarba.

Ismételten bebizonyosodik a régi tétel, hogy minden előny szükségszerűen hátrányokat is generál. Mi, emberek természetesen arra törekszünk, hogy folytonosan megszüntessük a hátrányokat, s legtöbbször nem vesszük észre, hogy a hátrányok – akárcsak az energia – nem tűnnek el, csupán átalakulnak. Megváltozott formákban térnek vissza. A nagyobb „szabadság és függetlenség” megnövekedett kötelezettségekkel és függőségekkel jár.

S mindez korántsem üres bölcselkedés. Hogy valóban így van, újabban szociológiai felmérések egész sora is igazolja. Az otthon végzett munkát ugyanis, melynek során a munkavállaló csupán a komputerén vagy okostelefonján tartja a kapcsolatot a szó tágabb értelemben vett munkahelyével, mind többen találják terhesnek, kimerítőnek, frusztrálónak. Kiderült ugyanis, hogy az otthoni munka során a hivatali és a magánszféra nemcsak összefonódik egymással, de fokozatosan szétválaszthatatlanná is válik. Épp az a szabadidő lesz mind viszonylagosabbá, mely a kezdetben euforikus munkavállalókat arra késztette, hogy az otthoni munka mellett döntsenek.

Amint azt Caroline Turzer Die Welt-beli cikkének már a címe is jelzi (Amikor a homeoffice a magánéletet annektálja), a magánélet mint szuverén, a munkahely kötöttségeitől függetleníthető életszféra fokozatosan eltűnik. A munkavállaló anélkül, hogy kezdetben ennek akárcsak tudatában lehetne, voltaképpen napestig dolgozik. Sőt, akkor is munkáján töri a fejét, amikor formailag kilép belőle. Ez a jelenség természetesen nem csupán az otthoni munkahelyre vonatkozik, szabadidejükben a vállalati munkahelyen dolgozók sem tudnak maradéktalanul elszakadni munkájuktól. Az ő esetükben azonban az arányok egészen mások. A legújabb felmérések szerint a vállalati munkahelyen dolgozók alig egy negyede számol be arról, hogy nemigen tudja elkülöníteni a munkaidőt a szabadidőtől. Az otthon dolgozók esetében ez az arány közelebb van az egykettedhez, mint a kétharmadhoz. Azok aránya pedig, akik úgy vélik, hogy szabadidejükben is kénytelenek munkahelyi gondokon törni a fejüket, az eltérés tovább növekszik. Az otthon dolgozók kárára. Azok, akik a munkahelyen dolgoznak, csupán 23,8 százalékban érzik úgy, hogy továbbra is a munkájukon jár az eszük. Az otthon dolgozók esetében az arány 42 százalék. A törvényes szabadságukat töltő alkalmazottak közül a munkahelyen dolgozók mindössze 13,5 százaléka érzi úgy, hogy továbbra is a munkája foglalkoztatja, az otthon dolgozók esetében az arány 25 százalék.

E felmérések nyomán sok szociológus „a külső gondoktól megóvó, otthoni privátszféra eróziójáról” beszél. És ennek oka nem csak az, hogy a munkavállaló nem képes szétválasztani egymástól a hivatali és a magánszférát, hanem az is, hogy a munkavállalónak odahaza folyamatosan elérhetőnek kell lennie. Minden pillanatban megszólalhat a telefon, jelezhet a komputer, azaz a magánszférának a külvilág számára is folyamatosan nyitottnak kell maradnia.

Ahogyan munkája közben is, folyton készen kell állnia arra, hogy a családban zajló történésekre reagáljon. Ez pedig komoly megterhelést jelent. Hiszen ha az embert bármikor és a legváratlanabb pillanatokban kizökkenthetik abból, ami éppen foglalkoztatja, akkor úgy érzi: megzavarják. Azaz kizökkentik a gondolatmenetből. Minél mélyebben merül el benne, annál inkább.

Ma már sokan ezért is ódzkodnak az otthoni munkától. Azoknak a kétharmada, akik továbbra is a vállalati munkahelyet választják, a döntés indoklásaként azt is hozza fel érvként, hogy szeretné továbbra is távol tartani egymástól a hivatalt és a magánszférát. Ami egyben a „munkahelyi” megterhelés csökkentését is jelenti. Az otthon dolgozók 73,4 százaléka panaszkodik krónikus fáradtságról (a „bentiek” esetében ez az arány 69,8 százalék). S nagyjából ugyanez az arány jelentkezik az indulatosság, az idegesség, az ingerlékenység, az alvászavarok, sőt a munkavállalói önbizalom vonatkozásában is.

A felmérések azt is bizonyították, hogy az „otthoniak” munkahelyi megterhelése is nagyobb, mint a bentieké. Arról nem is beszélve, hogy ők a túlórákért sem kapnak kárpótlást. A felmérések bizonysága szerint hetente csaknem három órával többet dolgoznak, mint a „bentiek”. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a digitális munkahely rugalmasabb és észszerűbb munkatervezést is igényel, mint a benti, ahol a munkamenetet jobbára a vezetés írja elő. És erre nem mindenki van felkészülve. A szabadság ebben a vonatkozásban is rabsággal jár együtt. Méghozzá „önként” vállalt rabsággal. Merthogy – vallják sokan – az adott helyzetben más választásuk nincs is.

Nem meglepő, hogy „odahaza” a munkahelyi megbetegedések aránya is jóval nagyobb, mint a „benti” munkahelyen.

Ez a magyarázata a kérdéskörrel kapcsolatos kutatások sokasodásának is. A homeoffice ugyanis a vállalat és az egyén szempontjából egyaránt hatalmas előnyökkel járhat. Elég, ha csupán a munkahelyre való utazgatással elvesztegetett időre, a járművek által kibocsátott üvegházgázokra, a hatalmas irodaházak fenntartására, a kisegítő személyzetre és számos egyéb költségre gondolunk. Márpedig – mivel a költségcsökkentés a termelékenység növelésének alapfeltétele – aligha lehet lemondani erről a – jövőben bizonyosan tovább bővülő – lehetőségről.

Amint azt a tanulmányok sorra megállapítják, a vállalatok számára alapkövetelmény, hogy a jól képzett, önállóan dolgozó, munkájukkal elégedett munkatársakat tartósan a vállalathoz kössék. Ennek feltétele azonban a munka mindinkább digitalizálódó világához való rugalmas alkalmazkodás. A kulcsszó a rugalmasság. Mindkét oldalról. A vezetőség és a munkavállaló oldaláról is. Az önállóság, a döntésképesség, a másik szempontjainak figyelembe vétele, implicite a kompromisszumkészség ebben a vonatkozásban is az élhető jövő alapfeltételének mutatkozik.

A társadalom egészének kell átalakulnia. Minden a szabadság a hagyományos korlátoktól való függetlenedés és az új korlátok közti optimális egyensúly kialakításán múlik. Az igazi szabadság – munkaadói és munkavállalói oldalon egyaránt – azon múlik, hogy az ember belátásos alapon valóban maga vállalja azokat a korlátokat, melyek magát a szabadságot megalapozhatják. A szabadság mennyiségileg aligha növelhető. Az ősember minden korlátozottsága – sőt mai szemszögből korlátoltsága – dacára semmivel sem volt kevésbé szabad, mint mi vagyunk. A történelem során a szabadság nem kiterjedésében növekedett. Legfeljebb minőségében javult… A kötöttségek, melyeket vállaltunk, mind közelebb estek a valóban önként vállalhatóhoz. Fokozatosan leépítettük a külső korlátokat. Ma pusztán az emberi természetünkből következő belső korlátoknak vagyunk hajlandók engedelmeskedni…

A szabadságnak ez a változata az autonómia. Úgy tűnik: a digitális jövő és az autonómia fogalmai elválaszthatatlanok egymástól...

    



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik