Bíró Béla: A láng és a joghézagok
Észak-Szíriában a törökök „békét kötöttek”, de csupán amerikai nyomásra. (S időközben azt is sűrűn megsértik.) A bevonulás és népességcsere tervének feladásáról ugyanis továbbra sem lehet szó. Erdogant sem a nemzetközi közösség elítélő magatartása, sem az amerikai fenyegetések nem érdeklik. Pedig már az amerikai csapatokat visszarendelő, azaz az egész helyzetért közvetlenül felelős Trump is kinyilvánította, hogy „maradéktalanul kész vagyok rá, hogy ha Törökország veszedelmes terveiről le nem mond, a török gazdaságot szétzúzzam.” Steven Mnuchin pénzügyminiszter a tévé nyilvánossága előtt is megismételte: „Az elnök felhatalmazott, hogy az egész török gazdaságot megbénítsam, és ezt mi az egyik pillanatról a másikra megtehetjük.” És ha valóra is szándékoznak váltani (egyelőre csak a halogatás volt érzékelhető), valóban meg is tehetik. Törökország nemcsak súlyosan eladósodott Amerikának (épp masszív fegyvervásárlásai révén), de a török export jelentős része is Amerikába irányul, a török árukra kivetett magas büntetővámok az amúgy is gyengélkedő Törökországot súlyos helyzetbe hozhatják.
A humanitárius katasztrófával, a kurd civil lakosság tömeges menekülésével olyan súlyos helyzet teremtődött, hogy a kurd fegyveres csoportok kénytelenek voltak a korábbi ellenségtől, Bashar al Assad kormányától is segítséget kérni. A szír kormánycsapatok rögtön el is indultak a törökök által támadott határzóna irányába, már a török határtól 30 kilométerre található kulcsfontosságú várost, Manbidisht is hatalmukba kerítették. A török párti partizánok, akik korábban – akárcsak a kurdok – szintén az amerikaiak oldalán harcoltak az Iszlám Állam ellen, máris körbevették a várost. Így aztán a törökök egy jóval hatalmasabb ellenféllel, az oroszok által is támogatott szír hadsereggel találhatják szemben magukat. A helyzet nyilván az oroszok kezére játszik, hiszen ezzel Assad máris visszaszerezte országa egy újabb jelentős területét. Az oroszoknak egyébként Törökország és Szíria között is egyensúlyozniuk kell, hiszen Erdogan és Putyin (természetszerűen) jó viszonyt ápol egymással. Az európai és az amerikai fegyvervásárlásokat Törökország orosz fegyvervásárlásokkal kénytelen pótolni. Törökország katonai ambíciói ugyanis korántsem merülnek ki a szíriai hadjáratban.
Az amerikaiak által az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesztett –Törökországot elítélő – rezolúciót Oroszország és Kína is megvétózta. Annak ellenére is, hogy a török támadást Kína is elítéli. Sergej Lavrov már óvatosabban fogalmaz: „Mi a szíriai krízis kezdete óta kinyilvánítottuk, hogy a török aggodalmakat megértjük. Amennyiben megalapozottak.” A jelek arra utalnak, hogy Oroszország szeretné átvenni az amerikaiak szerepét a határzóna biztosításában. Ugyanakkor mindketten úgy érzik, hogy az amerikai javaslat a kelet-ukrajnai orosz és a Honkonggal, illetve Tajvannal kapcsolatos kínai törekvésekkel szemben áll.
Ezúttal is bebizonyosodik, hogy a nemzetközi jogrend nem a népek és népcsoportok tényleges önrendelkezési jogának garantálására, hanem a nagyhatalmak hatalmi érdekeinek érvényesítésére szolgál. A Nyugat – Törökország NATO-partnereinek szövetsége – soha nem ismerte el a Törökországban élő kurd népesség önrendelkezéshez való jogát, s amikor a török katonai elnyomás a kurdok fegyveres ellenállását is kiváltotta, a PKK – gyakorta pusztán önvédelmi – akcióit török nyomásra Amerika és Európa is terrorizmusnak nyilvánította, amellyel szemben gyakorlatilag minden megengedett.
A korántsem csupán Törökországra érvényes kisebbségellenes erőszak nemzetközi intézmények általi legitimálása (lásd például a katalóniai függetlenségpárti politikusok 13 évre való bebörtönzését) teremtette azt a helyzetet, amelyben ma a nyugati államközösség leledzik. Amennyiben a PKK-t (a szintén életfogytiglan bebörtönzött) Öcalan vezette Kurd Munkáspártot (a török állami terrortól elvonatkoztatva) török nyomásra terrorista szervezetnek ismerte el, maga teremtette meg Erdogan számára a nemzetközi jog nyilvánvaló megsértésének előfeltételeit.
Erdogan ugyanis egy másik állam területén végrehajtandó etnikai tisztogatást és népességcserét Törökország az ENSZ Charta 51 cikkelyében kimondott önvédelemhez való jogra alapozza. Az YPG a török álláspont szerint a terrorista PKK egyik leágazása csupán. S bár az YPG, nemhogy terrorista támadásokat nem hajtott végre, ellenkezőleg: 80 000 katonája áldozta életét az Iszlám Állam fölötti győzelem érdekében, Törökország joggal hivatkozhat arra, hogy határain kívül is a török állam biztonságát védelmezi. Az ikertornyok elleni szeptember 11-i merénylet után az Amerikai Egyesült államok is ezen a jogon támadta meg Afganisztánt. Szakértők azonban arra figyelmeztetnek, hogy az önvédelemre való hivatkozás Törökország esetében nem állhatja meg a helyét.
Egy állam megtámadásának tényét ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsának kell megállapítani, s neki kell intézkedéseket foganatosítania is a világbéke megőrzésének érdekében. Arról nem is beszélve, hogy közvetlenül bizonyítható támadásnak kell fennállnia. Nincs így. Még ha igaz is (és igaz), hogy a szíriai – gyakorlatilag autonóm – kurd területeken a török sorstársaikkal (joggal) szolidarizáló kurdok az életfogytiglan bebörtönzött kurd vezetőt, Öcalant egyfajta hősnek tekintik, és képe számos falragaszon is látható. És még ha a kurdok időnként át is lőnek a határon (jobbára csupán szimbolikusan, hiszen halálos áldozatokról nincs hír), Törökországnak csak a sérelmeinek arányos megtorlásához lehet joga.
„A török offenzíva mindennek tekinthető, csupán arányosnak nem” – vallja Matthias Hartwig, a Max-Planck-Institut nemzetközi jogi szakértője. Sőt, az amerikai demokraták, akik szinte már kórusban bírálják Trump döntését, mellyel – bár az amerikai katonai beavatkozásnak oroszlánrésze volt a szíriai zűrzavar kialakulásában – az amerikai csapatokat visszavonta a határzónából, s ezzel még inkább elszabadította a poklot. Sokan – ha a konfliktus tovább folytatódik – Erdogan háborús bűneinek lehetőségét is fölvetik. Csak maga a terv, hogy a kurdokat menekülésre kényszeríti és helyükbe Szíria más vidékeiről Törökországba menekült szíreket telepít, kimeríti az etnikai tisztogatás és az erőszakos népességcsere nemzetközi jogi bűntettét.
Mindez – ismételnem kell – annak a következménye, hogy a nemzetközi szervezetek képtelenek a kisebbségek jogainak méltányos rendezését garantáló, implicite az együtt élő nemzetiségek és nemzetrészek harmonikus együttélésének mindenki számára kötelező jogi normáit kidolgozni. A rejtett vagy nyílt többségi terror a világ legtöbb országában ma is legitim.
S ez a tény továbbra sem marad (mert nem maradhat) súlyos következmények nélkül.