facebook cover


Bíró Béla: A Steinmeier-formula tétjei


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Amint arról Julia Szmirnova, a Die Welt kievi tudósítója „Az ukránok félelme, hogy a Nyugat elárulja őket” című cikkében megállapította, a Normandiai Négyek múlt heti találkozóját megelőzően Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és csapata a szokásos kelet-európai szindrómával lépett a nemzetközi sajtó képviselői elé. Az „egyedül vagyunk” számunkra is jól ismerős (nacionalista felhangoktól sem mentes) érzületével.

Eszerint a vezető nyugati államok Ukrajnát csak arra próbálják felhasználni, hogy saját pecsenyéjüket sütögessék, miközben az Ukrán államot Putyin önkényének szolgáltatják ki. Macron francia elnök a NATO legutóbbi csúcstalálkozóján a katonai szervezetet agyhalottnak titulálta, és az európai államok az oroszokhoz való közeledésében látta a megoldást. Angela Merkel számára az Északi Áramlat 2. elnevezésű gázvezeték kérdése mindennél fontosabb, hiszen ezzel Németország egész Európa gázellátását monopolizálhatná. A Trump-féle katonai támogatás kapcsán kirobbant botrány pedig Ukrajnát a világ egyik legkorruptabb államának szerepében mutatja be, s az országnak voltaképpen csupán az amerikai választási kampányban juttat szerepet. Az ukránok kiábrándultak és frusztráltak, hiszen az az érzésük, hogy Európa legnagyobb országa (mármint Ukrajna) ismét a nagyhatalmak játékszerévé válik.

„Nem bízom senkiben…” – nyilatkozta Zelenszkij is a Times Magazinnak adott interjújában. Ennek ellenére azonban azt sem vonta kétségbe, hogy – saját céljaikon túlmenően – Merkel is jót akar, és Macron is támogatni szeretné Ukrajnát.

Az ukrán gázvezeték kérdése mindenképpen meghatározó jelentőségű, hiszen a romokban heverő ukrán gazdaságot csak az orosz gáz, illetve az annak továbbadásából származó bevételek hozhatnák úgy-ahogy egyensúlyba. Az ukránok azt szeretnék, ha a béke fejében az oroszok legalább két évre meghosszabbítanák a jelenleg még érvényes gázszerződést. Az oroszok azonban ezt csupán egy fél évre hajlandók megtenni. Annak függvényében, hogy a békeszerződést követő rendezés, azaz a Luhanszk és Donbasz tartományok sajátos státusára vonatkozó egyeztetések milyen kézzelfogható eredményekre vezetnek.

Az aduász tehát Putyin kezében van. Ennek ellenére az ukránok nem hajlandók az orosz követeléseket teljesíteni. Ukrajna szuverenitására hivatkozva sem autonómiáról, sem föderalizációról nem akarnak hallani. Ahogyan egyébként a föderalizáció fogalmát számítógépem helyesírásellenőrzője nem hajlandó elfogadni. Sem federalizáció, sem föderalizáció hangalakban… A jelek szerint – bár Európa számos állama, főként a második világháború vesztesei, Németország, Ausztria, bizonyos mértékig Olaszország is szövetségi-, azaz föderatív állam – az „új” Európában ez a fogalom ismét nem szalonképes. Ma már a brüssszeli elit is úgy véli, hogy az Uniót szuverén nemzetállamok szövetségéből egyfajta központosított szuperállammá kellene átalakítani.

Ukrajna voltaképpen ezt a – tételesen meg nem fogalmazott – európai trendet próbálja követni. Az ukrán nacionalisták, köztük a kétoldalú gyűlölködésbe belerokkant veteránok Zelenszkíjt is agresszív nyomás alatt tartják, s minden, az oroszoknak tett engedményt nemzetárulásnak tekintenének.

Márpedig a rendezést nemcsak az oroszok, de a nyugati államok józan gondolkodású politikusai, főként a németek valamiféle, a szóban forgó megyék – eufemisztikusan fogalmazva – különleges státusára alapozva tudják elgondolni. Ennek az elgondolásnak az alapvonalait a német államelnök, Frank-Walter Steinmeier dolgozta ki. Az ő nevét is viseli Steinmeier-formula gyanánt. Ezt a tervezetet a felek Minszkben már egyszer elfogadták kiindulási alapnak. Csakhogy a konkrét kivitelezés mikéntjét illetően az ukránok és az oroszok képtelenek közös nevezőre jutni. Az oroszok ragaszkodnak az orosz kisebbség valamiféle tényleges önrendelkezéséhez, az ukránok viszont – akárcsak a mi románjaink – kizárólag „egységes és oszthatatlan nemzetállamban” képesek gondolkodni. Amint azt a sajátos „jobboldali forradalom”, a majdáni egyik vezéralakja, a (humorista Zelenszkíjhez hasonlóan) rockzenészből lett politikus, Szvjatoszláv Vakarcsuk megfogalmazta: semmi kompromisszum a Krím-kérdésében, semmi föderalizáció, semmi hezitálás az Unióhoz és a NATO-hoz való azonnali csatlakozás vonatkozásában.

A pro.mova elnevezésű agytröszt (thinktank) egyik közismert alakja, Jevhen Hlibovicki is úgy véli, hogy a Nyugat nem ezeket a törekvéseket támogatja. Az ukránok törekvése, hogy hangjukat a nemzetközi színtéren is hallassák, az LGBTQ-jogok, vagy a MeToo-mozgalom híveinek a küzdelméhez hasonlít, akiknek törekvéseit a rendszer minden vonatkozásban a meglévő hatalmi viszonyok és a politikai hierarchiák megszilárdításának szolgálatába állítja. Azaz Ukrajnát is rugalmasan manipulálja, akárcsak az előbbieket …

Maga a konferencia azonban nem a pesszimistákat igazolta, még ha döntő áttörést nem hozott is. A német Spiegel elégtétellel állapította meg, hogy a Normandiai-formula a továbbiakban is életképesnek bizonyult. Zelenszkij az otthoni tiltakozások ellenére a vártnál kompromisszumképesebbnek bizonyult. A legfontosabb eredmény, hogy a felek szóba álltak egymással. Zelenszkij és Putyin kettesben is hosszan elbeszélgettek.

Minkét fél elfogadta, hogy márciusig újabb három frontszakaszról vonják vissza a csapatokat. A fogolycsere az év végéig lezajlik, ámbár (ez is jól jelzi, mennyi még a gubanc) abban, hogy ki tekinthető fogolynak és ki nem, még nem sikerült egyértelmű megegyezésre jutni. A jövő év első felében a helyi (mármint a „szeparatista” tartományokra vonatkozó) választások is lezajlanak, és ha az EBESZ-képviselői úgy találják, hogy minden rendben volt, megkezdődhet a Steinmeier-formula ukrán törvénnyé való átdolgozásának folyamata.

Az a tény, hogy Párizsban Zelenszkij udvarias és tiszteletteljes volt, külön is reménykedésre ad okot.

Igazi áttörés nem volt, de immár minden jel arra utal, hogy mégiscsak lehet. Mindkét fél meghozhatja azokat az engedményeket, melyek a valóban tartós békéhez vezethetnek. A végkifejlet számunkra – ukrajnai, romániai, szlovákiai, szerbiai – magyarok számára is meghatározó jelentőségű lehet, hiszen ha a Steinmeier-formula valóban működőképesnek bizonyul, az a nyugati döntéshozókat is meggyőzheti arról, hogy a nemzeti konfliktusok megoldásának egyetlen megbízható útja van: a kisebbségi önrendelkezés mindkét fél számára elfogadható változatáé.

Érdemes kivárni.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik