El nem felejtem soha, mennyire meglepődtem körülbelül tíz éve, amikor tudomásomra jutott – egy másik értelmezésben: eljutott a tudatomig – az, hogy már nem túl divatos 1989-et „rendszerváltásnak” nevezni. Aki sokatmondóan ki akar kacsintani a témába vágó bármilyen szövegének olvasójára, az a „rendszerváltozás” fogalmát használja nagy előszeretettel és sűrűn, mert ez jelenti tulajdonképpen azt, hogy olyan jól tájékozottak vagyunk: tudjuk, hogy 1989-ben „nem is volt forradalom” csak „új kommunisták váltották a régi kommunistákat”. Nos, ez legalább annyira vájt fülűség, mint amennyire gyermetegség…

Mert ezek szerint az „igazi” és tuti forradalom az, amikor a rosszfiúkat felváltja egy patyolat tiszta, jófiú-garnitúra, amely ott várakozott csendesen és türelmesen (a jófiúság egyik erénye a türelem) a saját sorára már egy jó ideje a sarok mögött, és amikor már az előbbiek kellően sok disznóságot elkövettek, akkor előlépett a népakarat, és azt mondta „hoppá, ti ott, mars ki innen, de gyorsan, hogy jöjjenek a jófiúk, érdemeik szerint!” És akkor a rosszfiúk eltűntek a süllyesztőben, és ők, a jók pedig kikeményített fehér inggallérban egyszer csak kiléptek a színfalak mögül és kész. Elkezdődött a jó és hiteles világ általuk. (Igen, jól gondolják, kicsit hasonlít ez az elképzelés a Messiás eljöveteléhez, ami nem is egy annyira új topsz, megvan jó néhány ezer éves).

Ha ezt jelenti az igazi és tuti forradalom, akkor ilyen tényleg nem volt. Sőt, a jelek szerint az új rosszak közé keveredett jófiúk is csak rövid ideig bírták a strapát, aztán félreálltak. Ők meg pont azáltal jófiúk a szemünkben, hogy csak kevés ideig bírták azt az új rosszat, ami a régi rossz helyébe lépett (mekkora erény, tényleg, s hogy tudjuk ezt tisztelni!). Bocs, hogy ezt ennyire fapadosan mondom, de a gyermetegség éppen ezáltal villan ki a dolgok mögül. 

Mert én például nem nagyon hiszem, hogy ilyen forradalom valahol létezett a világon, ahol a dolgok ennyire tiszták, és egyértelműen behatárolhatók lettek volna (nyilván, van több olyan hely is, ahol rövidesen azután kiderült, hogy mégis hol volt a „határ”)… És persze, lehet azt is mondani, hogy a jófiú–rosszfiú arányon egy kicsit lehetett volna még alakítani, dolgozni rajta úgy egy kicsit (nálunk azonban akkor ennyire futotta, lássuk be)… De most ne akadjunk fenn ezen. 

Meg azon a témán sem, amin három évtizede szintén sokat szoktunk siránkozni: hogy ki mindenki értékes ember lehetne része egy „tiszta” közéletnek, de nem az. Ez ugye egyfelől azért van, mert az illető nem megy oda, távol tartja magát tőle tüntetően (vagy nem elég kitartó az ottlétben), mert ott „azok” vannak, amitől meg persze, hogy nem lesz „tisztább” a dolog, de legalább lehet szidni tovább az egész virtschaftot… Paradoxon körbezárva. Szóval, ahogy a Facebook is felajánlja opcióként: „bonyolult kapcsolatban” vagyunk mi ezekkel a dolgokkal.  A rendszerek leváltásával és tisztaságukkal is úgy általában…

Nézzük azonban – mert ez most fontosabb –, hogy ezzel a „rendszerváltás-rendszerváltozás” dologgal mitől fosztjuk meg magunkat, és nem csak magunkat? 

Kezdjük rögtön azzal, hogy az ország különböző piacterein 1989. december 16-tól december 27-ig voltak emberek, akik meghaltak vagy ma is élnek. Ők azért mentek oda, mert hittek abban, hogy az elnyomó rezsim megdőlhet, megsemmisülhet, ehhez meg ők is hozzá akartak járulni. Hitték azt, hogy hozzá tudnak (ez a forradalmár ismérve). Nos, akkor mi most fogjuk szépen őket és – egyetlen fogalmazási bravúrral – kivesszük „alóluk” a forradalmat, ami ugye nem is volt, mert „az új kommunisták felváltották a régi kommunistákat” (és erre vannak elég komoly jelek, sőt bizonyítékok is, még ha nem is mind hivatalosak).

Oké, nekem ez, egy brassói íróasztal mellett üldögélve megfelel, mert nem mentem rezsimet döntögetni, csupán távolságtartóan szemlélem itt a fogalmak szellemtörténeti „stafétaváltását”. Azonban volna egy nagyon egyszerű kérdésem: ha nem volt forradalom, akkor azok az emberek, akik odamentek – meghaltak vagy még mindig élnek – mik? Mert ezek szerint nem forradalmárok. A gondolatmeneten végighaladva pedig lenne néhány nem túl szalonképes kifejezés is erre, azonban a „hőstől” jó távol áll valamennyi… 

Másfelől a „rendszerváltozásban” van egyfajta passzív töltet is, miszerint üldögélünk otthon, a kanapén, a tévé előtt és várjuk, hogy a dolgok (maguktól és természetszerűen) megváltozzanak. Nyilván, én 11 évesen pont ezt tettem, és közben figyeltem a szüleim arcát, hogy arról leolvassam, hogy mi jó és mi rossz abban, amit látok. De megesküszöm becsszóra, hogy abban a tévében én személyesen is láttam a „rendszerváltókat”, a rendszerváltás előidézőit vagy továbblendítőit, akik később – néhány év múlva – fájdalommal értesülhettek arról, hogy ők részt vettek egy olyan eseményen, ami nem is volt. Mert csak Iliescu és bandája árulta el Ceaușescu bandáját, egyik -escu váltotta a másik -escut. Keserű lehetett a szájízű (már akinek még lehetett szájíze)…

Úgyhogy, én a magam részéről eldöntöttem: különválasztom a dolgokat. Az érzelmi és eszmei forradalmat attól, az úgynevezett „igazitól”, amelynek a bűnöseit még mindig nem állították elő, bár már elkezdődött valami perszerűség. Az előbbi tényleg létezett, hiszen emberek haltak és sebesültek meg a mára már elcsépeltnek tekintett „szabadság” ideálképéért – amelynek a gyakorlata olyan, amilyen, de mégiscsak lett és van továbbra is nálunk. Tartozunk nekik ezzel a kijelentéssel: „igenis, létezett az, amit milliók ünnepeltek”.

A másik forradalomra meg persze nagyon ráfér már egy nagytakarítás, generál porlefújás, rendrakás, mert az igazságot – bármi is legyen az – mégiscsak jó lenne megtudni. Nem igaz?