Hallgatom a Bécsi Szimfonikusok újévi koncertjét. Polka polka hátán. S elkerülhetetlenül az jut eszembe, hogy az Európai Parlament „liberálisai” a mai Lengyelországot azzal vádolják, hogy elárulja Európát. Melyiket? Hiszen a zene azt sugallja, hogy Lengyelország nagyon is Európa. Legalábbis egykor bizonyosan az volt.

És akkor jut eszembe, hogy a Die Welt kulturális rovatában (németül – amúgy franciásan – Feuilletonnak hívják) nem régen épp erről jelent meg egy cikk. A Die Zeit lengyelországi tudósítójának, Helga Hirschnek és a ma Richard von Weizsäcker-ösztöndíjas Rafal Dutkiewicznek (képünkön) – Boroszló (Broslav) korábbi polgármesterének – tollából. Már a cím is sokamondó volt. Polen ahmt de Westen nicht. Polen ist Westen, magyarán: Lengyelország nem utánozza Európát, Lengyelország Európa. A szerzők arra emlékeztetnek, hogy hogy a lengyel Alkotmány, melynek 1791-es születésnapja, május 3-a 1989 óta Lengyelország nemzeti ünnepe, négy évvel későbbi az amerikai alkotmánynál. Ekként a világ második alkotmánya és Európában az első, ugyanis négy hónappal előzi meg a franciát.

A lengyel zene és képzőművészet mindig is Európa élvonalába tartozott. Hiszen Lengyelország történelmi hányattatásai ellenére is mindig Európa szerves részének számított. Akárcsak Magyarország, melynek nem csak István- és Mátyás királya, de az európai forradalmi mozgalmak élvonalába tartozó polgári forradalma és a középkorig visszamenő törvényes (bizonyos értelemben alkotmányos) rendje volt. (Amerikát is megelőzően.) Amíg a török, az osztrák, majd az orosz szét nem verte. A szerzők egyetlen esetben hivatkoznak Magyarországra, egészen pontosan Orbán Viktorra, s akkor sem pejoratív éllel. Arról próbálják meggyőzni olvasójukat, hogy a lengyel illiberalizmus nem föltétlenül jelent Európa-ellenességet. A lengyel fiatalok 83 százaléka lelkesen Európa-párti (akárcsak a magyar) szemben az európaiság non plusz ultrájának tekintett Németország fiataljainak 59 százalékával. „Ez magyarázza – vélik a szerzők –, hogy Orbán határozottan ragaszkodhat ahhoz a tételhez, hogy ő a tulajdonképpeni, az igazabb és jobb Európát képviseli: az »illiberális demokráciát«.”

A kelet-európai államok '89-et követően a nyugat lelkes követőivé váltak. A mintakövetés számukra a jövőbe való euforikus belépést jelentette. A példakövetés paradigmája új látásmódokat, tágabb horizontot nyitott meg előttük. Közben azonban sűrűsödni kezdtek a kérdőjelek is. A kelet-európai törekvések egy része heves nyugati ellenállásba ütközött. A keletieknek egyre erősebb kétségei támadtak aziránt, hogy a nyugati látásmód tényleg annyira összhangban áll a kor valóságával, mint ahogyan azt ők korábban vélték. Az időközben posztnemzetivé (neoliberálisan) liberálissá, és megtévesztően (mert önmagukat továbbra is egynyelvű és egykultúrájú, azaz az amerikai olvasztótégely mintájára megszervező) „multikulturális” államok már nem voltak hajlandók európaiként elfogadni a keletiek „ellenforradalmát”.

A kiábrándultság rövidesen szakadáshoz vezetett. Európa lázadozó kelet-európai utánzókká és arrogáns nyugati utánzottakká esett szét.

Persze, ebben az összefüggésrendszerben az „utánzás” fogalma is kérdésessé vált, akárcsak a „nyugatellenes ellenforradalomé”. A lengyeleknek a Nyugatot nem kellett utánozniuk. Nem kellett valamiféle ideológiai értelemben „megtérniük”. A lengyelek (de tehetjük hozzá: a magyarok, a csehek, a szlovákok, végső fokon még a románok is) európaiak voltak. Valaki nem utánozhatja önmagát. Legfeljebb hű lehet önmagához. Lengyelország a fasiszta és a kommunista diktatúrák után egyszerűen visszatért ahhoz a Nyugathoz, melytől lélekben soha sem is szakadt el. Megpróbált ismét betagolódni hagyományos közösségébe.

És ekkor derült ki, hogy a Nyugat és a Kelet időközben fájdalmasan eltávolodott egymástól. A Nyugat nyílt, jövőorientált, kozmopolita, multikulturális irányultságú és kockázatokra kész társadalmakká szervesült (legalábbis a main stream ideológia szintjén). Polgárai már nem kötődnek föltétlenül szülőföldjükhöz, és munkát is gyakorta más régiókban, sőt országokban vállalnak.

A keletiek a maguk némileg külsővé vált perspektívájából világosabban átlátták ezeknek a törekvéseknek az ellentmondásosságát és hátulütőit. Ők ugyanis továbbra is ragaszkodtak bizonyos autoritárius-konzervatív attitűdökhöz, erőteljesebb kötődést éreztek szülőföldjükhöz és hazájukhoz. Fontosabb volt számukra a lehető legszélesebb társadalmi egység és egyenlőség. Élt bennük a félelem a túl radikális változásoktól. Ezekkel szemben a nemzeti történelemben, a hagyományokban és a vallásos szervezetekben reméltek menedéket.

Ennek dacára rugalmasan és hatékonyan alkalmazkodtak a modernitás gazdasági kényszereihez, és a társadalmi kulturális kihívásokra is igyekeztek adekvát válaszokat megfogalmazni. Ma már mindannyian Európa virágzó államai közé tartoznak, melyek a 2008-as gazdasági válság hatásait is könnyebben viselték, mint nyugati partnereik.

A nyugat túlhajtott önbizalmára, a katonai és gazdasági felsőbbrendűség időtlenségébe vetett hitére a magabiztosság keresésével és a nyugati világban zajló változásokkal szembeni gyanakvással válaszoltak. Tovább élt bennük a történelmi tapasztalatokból fakadt félelem a „nemzeti megsemmisüléstől”. Az önként választott gyökértelenség, a spirituális öngyilkosság rettenetétől. Ezt az érzületet a nyugat bevándorláspolitikája a végletekig kiélezte. A máig erőltetett kötelező kvóták rendszerét mindannyian elutasítják.

De ha valaki azt hinné, hogy Lengyelország minden baja a nemzeti önérzeten esett sérelmekből fakad, és hogy a lengyeleket a Nyugat túlhajtott követelményei vagy a túl szoros brüsszeli kontroll teszi ingerlékennyé, téved. Az igazság az, hogy pusztán a lengyel társadalom bizonyos csoportjai állnak szemben a nyugati társadalmak bizonyos csoportjaival. Lengyelország, s tehetjük hozzá a V4-ek államai sem kevésbé plurálisak és demokratikusak, mint a nyugatiak. Csakhogy a diktatúrák olyan mély sebeket ejtettek rajtuk, hogy azoknak nyomait máig sem sikerült maradéktalanul eltüntetniük. Ezért időnként – Nyugatról nézve – antidemokratikusnak, – a korábbi diktatúrák haszonélvezői részéről pedig – méltánytalannak tűnő lépésekre kényszerülnek. Az utóbbiak pedig – a kommunista diktatúrát jobbára bagatellizáló – nyugati baloldalt kényük-kedvük szerint manipulálhatják.

Lengyelországban – állítják a szerzők –, mely ellen (akárcsak Magyarország ellen) a 7. cikkely szerinti eljárás van folyamatban, korántsem „aludt ki a fény”, ahogyan azt Nyugaton oly gyakran vélik. Lengyelországban továbbra is érvénysül egy bámulatosan erős, nyílt társadalom, melynek bár viszonylag gyenge a parlamenti képviselete, de amely az utcákon, a médiában és a törvényhozásban határozottan hallatja hangját. Él ellenzéki hatalmával.  (Ahogyan Magyarországon is.) Lengyelország (és a V4-ek többi állama) minden ellentétes híresztelés ellenére Európa. Annak minden hibáival és erényeivel egyetemben. Az empátia ez esetben is hasznosabb lehet a felületes (vagy éppenséggel rosszindulatú) ítélkezésnél.

Rafal Dutkiewicz nem a jelenlegi lengyel hatalom képviselője. A 2018-as választások alkalmával Tuskkal egyidejűleg került ellenzékbe. Ennek ellenére az őt leváltó választóközönséget és az őt ellenzékbe szorító kormányzatot is képes tárgyilagosan értékelni. S olyan empatikus partnert is találhat magának, mint amilyen – a lengyel helyzetet kitűnően ismerő – Helga Hirsch…

Tényleg van mit irigyelnünk a lengyelektől.