facebook cover


Bíró Béla: „Szegregáció”


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Sok-sok minden mellett, ami a mai világban zajlik, a szegregáció értelmezése is kétségbe ejt. Hogy micsoda képtelenségről van szó, azt az is jól mutathatja, hogy minket, romániai magyarokat – ha a szegregáció Nyugaton elfogadott elméletei érvenyesek – a román állam szegregál. Magyar iskoláinkból ugyanis szinte már maradéktalanul hiányoznak a román diákok. A magyarországi jogvédők nézőpontjából úgy tűnhetne, hogy elüldöztük őket. Következésként Soros György jogvédői minden magyar iskolában tanuló diák családja számára horribilis kártérítéseket perelhetnének ki. 

Nem teszik. 

Merthogy maga a feltevés is abszurd. Közismert, hogy a román hatalom mindent megtesz, hogy éppenséggel a minket érintő „szegregációt” szüntesse meg. Minden eszközzel. De legalábbis, mérsékelje. Magyarán a magyar diákokat román iskolákba terelje. Azaz felszámoljon bennünket, mint életképes közösséget. Ezzel valóban megszűnhetne a „szegregáció”, lehetnénk mindannyian boldog románok. Sőt – „kudarc” esetén – a román diákok szüleit kellene kárpótolni azért, mert (a Székelyföldön például) a románul csapnivalóan beszélő magyar diákok „zelegorkodásai” tehetik kínkeservessé az oktatást. 

Mindez persze nem következhet be. Mi nem vagyunk romák. Tehát nem engedhetjük meg magunknak, hogy a mi többségtől eltérő szokásainkkal, intellektuális igényeinkkel és egyebekkel csődbe juttassuk a román oktatási rendszert. (Egészen pontosan annak egy részét.) A mi szokásaink és intellektuális igényeink nyilván közelebb állnak a románokéihoz, mint a romákéi a magyar vagy a román többség szokásaihoz és intellektuális igényeihez.

Épp azért ragaszkodunk a „szegregációhoz”, hogy sajátos kultúránkkal és szokásrendünkkel a román nyelvet és kultúrát (azaz a többségi identitás együttéléshez nélkülözhetetlen alapjait is elsajátítva) a románnal kompatibilis közösségként (és ne egyénenként) tagolódjunk a többségi társadalomba. (A „betagolódást” Nyugaton integrációként is emlegetik, de következetesen asszimilációt értenek rajta.)

A romák – országainkban – magyarul, illetve románul beszélnek. A látszatra legproblematikusabb, a nyelvi korlát tehát gyakorlatilag nem létezik. A kulturális és szokásrendbéli annál inkább. A kérdés tehát az, hogy vajon a problémák nem éppen az önként vállalható „szegregáció” tilalmában leledzenek-e? Mi, magyarok itt, Romániában ragaszkodunk a „szegregációhoz”. Ami a román politikát korántsem nyűgözi le. De úgy-ahogy működőképes. Számos nyugati államban meg valóban működik is. Néhol (Katalóniában, Dél-Tirolban, Finnországban és másutt) egészen jól.

Felvetődik a kérdés, ha a roma közösség Magyarországon, Szlovákiában, Romániában és másutt legalább 600 éven át megőrizte identitását, hellyel-közzel nyelvét is, hogyan lehetne őket manapság egyik napról a másikra „integrálni”. Azaz rákényszeríteni arra, hogy átvegyék a többségi nyelvi-kulturális közösségek szokásrendjét is. Valamiféle – politikailag korrekt – erőszakkal.

Erre persze valóban van némi lehetőség. Hagyományos közösségeik módszeres szétzilálásával a romákat egyénenként le lehet választani hagyományos értékrendjeikről, s az erre alapozott összetartozástudatról. Ez a módszer eredményezhet is látványos sikereket. Melyeket aztán diadalittasan lehet mediatizálni. 

De vajon nem lehetne-e hatásosabb az, hogy ha a saját közösségeikből kiemelkedő, és kettős identitásúvá (azaz nem magyarrá vagy románná asszimilált), hanem saját közösségükkel és a többséggel is zökkenőmentesen kommunikálni képes értelmiségiekként saját közösségeik modernizációjának szolgálatába állítanák őket (kommunikáción itt nem annyira nyelvi, mint inkább szociális párbeszédet értek). Hogy a gyöngyöspatai vagy a sepsiszentgyörgyi romákat ne „parasztok” vagy „székelyek” szoktassák rá a saját hagyományaikat és készségeiket is tiszteletben tartó – européernek aposztrofált – viselkedési normákra, hanem hozzájuk hasonló „cigányok”. Akik pontosan tudják, hogy igényeikben mikor meddig mehetnek el, s melyek azok a képességek és készségek, amelyekre építhetnek. A hírek és saját tapasztalataim szerint is a roma gyerekek egy kisebbsége a „nem-szegregált” osztályokban gyakorlatilag lehetetlenné teszi az oktatást. Így aztán hosszú évek alatt még a többség sem igazán tanulhat meg írni és olvasni. A mi oktatási rendszereinkből kikerült tanárok ilyenkor elkezdenek úgymond fegyelmezni. S erre szép lassan rá is megy a szűk ötven perc. Mintha politikusainknak fogalmuk sem lenne róla, hogy egy igazi pedagógus soha nem fegyelmez. Azzal vonja bűvkörébe a gyereket, hogy amit tanít, azt valóban érdekfeszítően tanítja. Nem úgy, hogy vicceket mesél, öncélú játszadozással vagy szórakoztató történetekkel tölti ki a tanórát, hanem úgy, hogy a tananyagot a gyerekek tapasztalataiból, élményvilágából, érzelmi univerzumának értékeiből építi fel. 

Ezt pedig idegen soha (vagy csak egészen kivételes esetekben) teheti meg. Erre csak az az ember képes, aki az adott közösségből emelkedett ki, s akit a többségi társadalom manifeszt vagy pusztán lappangó magasabbrendűségi komplexusai nem tettek már korábban alkalmatlanná minden, sorstársaikhoz fűződő empátiára. 

Ha jól képzett és megfelelően empatikus értelmiségiek kezébe kerülhetnének, a roma gyerekek nem válnának „fajtiszta” románokká vagy magyarokká, pusztán egy – a román vagy magyar közösséggel kompatibilis, önnön értékeiket ismerő és érvényesíteni képes – továbbra is koherens roma közösség tagjaivá. 

Hogy milyen értékekről beszélek? Vannak egyáltalán ilyenek? Nos, igenis vannak. Én életem több mint tíz esztendejét a sepsiszentgyörgyi roma telep közvetlen közelében éltem le. A cigánytelep számos lakójának szabályszerű bejárása volt hozzánk. Én, a Sapientia EMTE professzora gyakorta velük dolgoztam a ház körül és a kertben. Együtt építettünk kerítést, alagcsöveztük a megvásárlásakor mély helyenként beázó családi házat, végeztük a kerti munkákat. Ennek ellenére soha nem vállalkoztam volna rá, hogy okítsam őket. Ha együtt voltunk, nem is szorultak rá. A helyzetekből következett, kinek hogyan kell viselkednie.

Mindannyian tudtuk, hogy mások, gyakorta nagyon mások vagyunk, de ennek ellenére soha nem vettük „semmibe” egymást. 

Apropó, értékek. Engem soha nem próbáltak becsapni. Ők. De azok, akik nem ismertek, számtalanszor és átütő sikerrel, tényleg átvertek. Mikor rájöttem akkor sem megharagudtam rájuk, hanem elámultam azon a kommunikációs készségen, mellyel csőbe húztak. Szinte mindannyian, az én „munkatársaim” is, elképesztő nyelvi kompetenciával rendelkeztek. Ahogy mondani szokás, lyukat beszéltek a hasamba. Bámulatos képességük volt rá, hogy megakadályozzanak abban, hogy képességeiket „kibontakoztassák”. Képtelen voltam úgymond lerázni őket. Bámulatosan csinálták.

Elvégre valamiből meg kellett élniük. A legtöbben olvasni sem tudtak. Esélyük sem volt, hogy tisztességes munkához jussanak. S ha mégis valami pénzmagra tehettek szert, siettek késedelem nélkül elverni. A helyükben talán én is ugyanezt tettem volna. Éltek egyik napról a másikra. Elképesztő nyomorúságban. Ennek ellenére megtisztelő volt számomra, hogy néhányan közülük befogadtak. Lelkiismeretes „munkatársam” a pusztán Isvánként emlegetett – fiatal, de a szó tényleg szoros értelmében szekérderéknyi gyereket nevelő – apa lovasszekerén többször átutaztam a cigánytelepen, s láttam, mindenki tudja rólam, hogy ez (mármint én) „más, mint a többi”.

Pedig a „többi” sem lehetett sokkal rosszabb nálam. Szentgyörgyön nem nagyon volt cigányellenesség. Bizonyosan ma sincs. Cigánytelep azonban ma is van. S korántsem valamiféle szegregáció okán. 

Pedig ha valamire, legalább a nyelvi kompetenciára, s – a jobbára sajnos pusztán manipulációs célzattal érvényesített – rábeszélő készségre lehetett volna építeni. És a természetes intelligenciára. Közelebbi ismerőseim számtalanszor adták tanúbizonyságát, hogy nem sokban maradtak volna el egyik-másik egyetemistám mögött…

Képességeik azonban sorra parlagon maradnak. Főként azért, mert a többségi társadalmak – nem utolsó sorban a szegregáció tilalmával – lehetetlenné teszik, hogy a cigány közösségek – a nélkülözhetetlen többségi támogatással – önerőből vergődjenek ki a nyomorúságból. A 21. századi társadalmakat világ szerint tova a többségi társadalmak önimádattól részeg ideológusainak félig sem gondolt, s főként önelégült teóriai rohasztják gyanakvástól, undortól, idegengyűlölettől bűzlő katyvasszá.

S a legrettenetesebb, hogy minderről a mai – politikailag korrekt világban – még beszélni is szerfelett kockázatos.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik